Az öreg hölgy napjai

Hámor Szilvia / 2007. július 21. “Mama, vigyázzon a lépcsővel” – kiált utána a kórház portása, csupa jóindulatból. Már megszokta, hogy mindenkinek mama, sőt meg is szerette a megszólítást. “Mit szól, mama, ehhez a felforduláshoz – állítja meg a sarki virágárus, akinek rendszeres vásárlója -, de ne féljen, nemsokára eltakarítjuk a rohadt komcsikat és a mocskos zsidókat.”

	Cipők – Duna-parti emlékmű

Az öreg hölgy megtorpan, csak annyit mond: “én is zsidó vagyok”. A virágárus egy pillanatra meghökken: “pedig annyira szimpatikus tetszett lenni…” A mondat befejezését már csak elmenet hallja: “a szovjet emlékmű lebontását azért ugye támogatni tetszik?”

“Ne vitatkozz” – tanácsolják neki lányai, pedig most is olyan szívesen visszafordulna, hogy elmagyarázza, ha a németek győznek, ők, a büszke “színmagyarok” éppúgy alsóbbrendű népfaj lennének a saját honukban, mint az addigra mind egy szálig megölt zsidók voltak… És még sorolja hosszan magában az érveket megszállásról és felszabadításról, miközben száját összeszorítva továbblépdel. “Mama, azt hiszed, ezek az emberek kíváncsiak az érveidre? – hallja a lányait. – Gondolod, hagyják megfosztani magukat attól a megnyugtató érzéstől, hogy a szerencsétlenségükért, a nyomorukért, vagy csak azért, mert mások jobban élnek, mint ők, te vagy a felelős?”

Újabban nem szívesen megy le az utcára, orvul, váratlanul támadnak rá a szavak a trolin, a patikában, az élelmiszerboltban. “Én nem szólok semmit, de ők csak mondják – hívja a lányait újra és újra, most már néha napjában többször. – Miért kell nekem némán hallgatnom, hogy a rabló komcsik elveszik a nyugdíjat, hogy hazaáruló zsidóbérenc az egész kormány, hogy Hitler mégse végzett rendes munkát.” “Túl érzékeny vagy, mama – mondják ilyenkor ők, újra és újra -, pár aberrált ember miatt izgatod magad. Európában, a XXI. században már senkit nem fognak a Dunába lőni, de még egzisztenciájától sem megfosztani a származása vagy a meggyőződése miatt.”

Nézi a televíziót, valamely mérvadónak mondott történész fejtegeti a különbséget az árpádsávos és a nyilaszászló között. Nem számolta a csíkokat, amikor az utcán ezek a zászlók lobogtak, és ő engedelmesen – váltás ruhával felszerelve – egy esős novemberi napon megjelent a kijelölt gyülekezőhelyen. Onnan kezdték hosszú menetelésüket egészen Ravensbrückig. “Egyszerű volt a zsidóknak – ezt a földszinti szomszédasszony magyarázta a minap -, őket nyomban a gázkamrákba küldték, nem kínozták. Bezzeg mi, kitelepítettek mennyit fáztunk, mennyit éheztünk.” Amikor megérkeztek Ravensbrückbe, behajtották őket egy zuhanyozóba – ez valódi volt -, utána mindenki kezébe nyomtak egy ruhát. Ő egy bájos tüllkölteményt kapott, ebben hajtották ki naponta a fagyos földön összegyűjteni a betakarítás utáni terménymaradványokat. Az egyik lányt lelőtték, amikor rajtakapták, hogy tömi magába a sáros marharépát.

“Ne nézd a televíziót” – ez lányai válasza, amikor a “Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána” – veretes passzusain elsírja magát. “Menjetek el innen, vagy legalább a gyerekeiteket küldjétek el” – mondja azóta, hogy Csurka István kibővítette “írói munkásságát” a már kódoltnak is nehezen mondható zsidózással. Akkor a lányok még azzal nyugtatták, hogy ettől minden parlamenti párt és a kormányfő is elhatárolta magát. Most meg jönnek Európával. Valamikor ő is így gondolkozott.

“Európában ez elképzelhetetlen” – mondták a szülei, miközben egyre több elképzelhetetlen dolog vált úgy elképzelhetővé, hogy szinte természetesnek vette. Először az, hogy külön padba ültették az apácák az iskolában, azután nem mehetett egyetemre, majd imádott testvérét aknakereső mágnes helyett használták honfitársai a harcmezőn – miként és mikor halt meg, azóta sem tudja -, végül az, hogy gettóba kell költözni, hogy marhavagonokba kell szállni. “Ezek voltak a törvények, és mi abban a hitben nőttünk fel, hogy a törvénytisztelő polgárt megvédi a hazája” – próbálja megértetni ma lányaival, sok százezer ember miért hagyta magát ellenállás nélkül először kirabolni, otthonától megfosztani, azután állatként vagonokba terelni.

“Ne menj sétálni” – mondanák most a lányai, ha meglátnák, amint megkövülten mered a Liszt Ferenc téri Budapest-térképre, rajta a gyöngybetűkkel, talán filccel, de lehet, hogy festékszóróval ráhordott felszólítás: “le a zsidókkal!”. Itt hordta a romokat a háború után, és amikor anyja esténként sóhajtva ápolta a kezén a vérhólyagokat, nevetve nyugtatgatta, “ennyit megér az az új világ, amelyben soha többé nem zsidózhatnak le senkit”. Hazaérve behúzza a függönyt, kirekeszti a nyári napsugarakat, kísértést se érezzen kimenni az utcára. Minden van itthon, ami kell, ha nem lenne, a lányai úgyis hoznak.

“Ne internetezz!” – mondja magának engedelmesen, miközben megnézi a postáját. Az unokája 88 évesen megtanította a számítógépes levelezésre és a böngészésre, először úgy gondolta, milyen csoda, hogy rábukkan rég elveszettnek vélt barátokra, rokonokra. Azután arra bukkant rá, hogy életkora nem pusztán egy közömbös szám, amely érték nélkül mérhet időt, távolságot vagy súlyokat, hanem rejtjel is egyben: a hitleri kort és eszméket visszavágyók hívószava.

“Meddig élek még – gondolja magában -, és mi vár még rám, amiről nemrég még azt hittem, hogy elképzelhetetlen? Mit kell még nem tennem azért, hogy ne rontsanak rám a múlt szörnyei?”

(Forrás: Népszabadság)