Az önvizsgálat stációi

Nemcsak a Golgotára vezető útnak vannak stációi. Az önvizsgálat­nak is. Aki Európában él – és a magyarság 11 évszázada Európához kötötte sorsát – annak kötelező, hogy időről időre felidézze a zsidóüldözések különböző korszakait. A régebbieket és az újabbakat.

A XX. század Holocaustja nem előzmények nélküli. Bár nagyságrend­jében más. De a borzalmaknak nincs valóságos mennyisége. A halálnak sincs.

A halál egyetlen ember számára is a Mindenség halála. És az volt minden időben.

Magánemberként itt akár be is fejez­hetném a lelkiismeret-vizsgálatot. tó­ként és államférfiként nem tehetem. Túl közel még az általam és sok-sok nemzedéktársam által megélt történelem.

Én úgy hiszem, Magyarországon ma nincs zsidó kérdés, csak magyar kérdés. Abban az értelemben, hogy minden magyar állampolgár létérdeke – többségi vagy kisebbségi helyzetétől függetlenül – a 80-as évek végén elkezdődött társadalmi, gazdasági, politikai szemléletváltás sikere. Mert nemcsak a siker, de a bukás is közös volna. Az pedig senkinek sem érdeke. Békétlenséget és félelmet szítani viszont Magyarország bármilyen – nemzetiségi, etnikai, vallási, tár­sadalmi, politikai, regionális vagy szakmai – kisebbségei között a változás sikerét veszélyezteti.

Egykor volt „zsidókérdés” Magyarországon: valóságos társadalmi, politikai és vallási kérdésként a felvilágosodás és a reformkor évtizedeiben. Valóságos társadalmi és gazdasági problémaként a múlt század utolsó harmadában, amikor Magyarországon lelt otthonra a pogromok elől menekülő keleti zsidóság. De az új haza befogadókészsége és a jövevények szorgalma együtt eredményezte, hogy a zsidóság jelentős gazdasági és kulturális szerephez jutott, sőt jórészt a polgárosodás kovácsává vált. És bár a zsidóság belesimulni igyekezett a magyar környezetbe, ebből a közegből nőtt ki, nőhetett ki az a Herzl Tivadar, aki a modem cionizmus alapítójaként elsőként szorgalmazta a zsidó állam létre­hozását Palesztinában.

Ami a zsidókkal hazánkban a XX. században történt – az első megkülönböztetéstől a Holocaust iszonyatáig – nem zsugorítható zsidó kérdéssé. Sokkal több annál.

Több, mint a kisebbségekre vonatkozó kérdések bárme­lyike. Mert épp a zsidóságot bajos homogén kisebbségként megjelölni. Nemzetiség vagy etnikum önmaga sem kíván lenni. Legfeljebb vallási csoport. Sajátos kulturális közösség. Jóllehet sem jogi,’ sem más korlátai nincsenek, hogy nemzetiséggé vagy etnikummá szerveződjék. Már ezért sem lehet megválaszolni azt a fel-felbukkanó kérdést, hogy ki a „zsidó?” vagy ki a „magyar zsidó?”.

Legfeljebb Illyés Gyulát idézhetjük szabadon: aki annak vallja magát. A kérdés felbukkanása viszont azt jelzi, hogy tár­sadalmunk egy-két bugyrában még él valami irracionális gyökerű zsidó kérdés tudata. Aminek, persze, nagyon is valóságos, bár a zsidóság kompetenciáján kívül eső oka van. Elsősorban a középrétegek süllyedése, az ál­talános létbizonytalanság és a vállalkozók-vállalkozások harca a piacért.

Van politikai alapja is. A magyar politikai életben jelenlevő radikális jobboldal és az ugy­ancsak radikális zsidó csoportok jóvoltából. Gyenge alap. De alap. Gyenge, mert gyenge a társadalmi támogatottsága. Féligazságokat el­fogadó értelmiségiek építgetik. Fel-felerősödő hangjuk el­lenére kevesen vannak. Kisugárzásuk még csekélyebb. Az állandó ellenségkeresés viszont veszélyessé válhat. Különösen, ha tovább növekednek a társadalmi feszültségek, ha még sokáig várat magára a gazdasági fellendülés, és ha nem enyhül a szociális érzéketlenség. Hiszen gyűlölködésre késztetni könnyű. Különösen a könnyebb, felhőtlenebb élet ígéretével. Minden választási kampány – országgyűlésiek és önkormányzatiak egyaránt – kedvező alkalom a de­magógiára. Racionális program híján főként a marginális politikai csoportosulások élnek vele. Sokszor nem is a maguk tudatlanságából adódóan, hanem a választók hiányos is­mereteire építve. Hiszen a hétköznapi gondolkodás szintjén könnyű összemosni az antiszemitizmus, a zsidó kérdés és a Holocaust egymáshoz kétségkívül közel eső, de mégis markánsan elkülönülő határait. Szeretném hinni, hogy az idei választásokon nem bukkan fel a fogalmak, az értékek és az érdekek manipulatív összemosása. De a félelmet a helyzet sugallja.

Nem szabad hallgatni a zsidó kérdés esetleges újraélesztésének nehezen megfogalmazható, de kétségkívül létező lélektani-tömeglélektani alapjáról. Nagy történelmi és társadalmi traumákat átélt népek bony­olult kapcsolat-rendszeréről van szó. Olyan népekéről, ame­lyek jószerével már génjeikben hordják a gyanakvást, az egyéni és kollektív félelmeket. Az egymás iránti gyanakvást és az egymástól való félelmeket is. A „bűnös nép” rájuk mért bűntudatát is. Sokszor a tudat alá szorítva, valójában soha ki nem beszélve a kölcsönös – vélt vagy valós – sérelmeket, amelyek súlyát ki-ki maga érzi, a másikét viszont csak sejteni képes. A szenvedést nem lehet patikamérlegen mérni. Különösen nem, ha még élnek a megélt történelem közvetlen vagy közvetlenül, családon belül átmenekített élményei. Ha azt mondom: Szálasi, felelni lehet rá Rákosi nevével. A csendőrre ÁVO-val, Auschwitzra Recskkel, a gettóra kitelepítéssel. Folytassam? A valós és a vélt sérelmek sebe itt begyógyulni sosem tudott igazán. Inkább elfekélyesedett a társadalmi álszemérem vagy a megfontolt rossz szándék piszkos kötése alatt.

Ezért mondom, hogy Magyarországon nincs zsidó kérdés, de lehet még. Megelőzéséhez és az antiszemitizmus dudvájának kiirtásához azonban kevés a jog. Társadalmi fájdal­makat és feszültségeket ideig-óráig kordában tarthat a törvény. A jog körén túlnövő gondokat azonban hasznosabb saját közegük szabályai szerint megoldani. De hogyan? Bölcsebbet írni nem tudván, hadd utaljak itt Bibó szavára: „Két dologra van szükség: az egyik a zsidókérdésen túlmenő általános harc az emberek sorsszerű minőségi különbségeit valló előítéletek ellen és az ember és ember minőségi egyenrangúságán alapuló társadalmi rendért… Másrészt a szorosan vett zsidó-nem zsidó viszonylatban az emberi közlekedés útjainak… visszahumanizálása”.

A zsidó és nem zsidó vallási és kulturális szerveződések akkor szolgálják legjobban közös gondjaink megoldását, ha a magyar demokrácia megerősödését, a gazdasági, tár­sadalmi és szemléleti átalakulás gyorsítását, valamint a zsidó-nem zsidó kapcsolatok „visszahumanizálását” segítik. Olykor az önmérséklet erényét is gyakorolva.