Az Öböl-háború után

Beszélgetés Izrael budapesti nagykövetével

Négy héttel vagyunk a háború befejezése után, né­hány nappal Pészach előtt. Amikor a beszélgetés az olvasó elé kerül „hála” a nyomdai átfutási időnek, S’vuotot ünneplünk. Slomo Maromnak Izrael magyarországi nagykövetének, mint ismeretes, nincs szüksége tolmácsra: húsz éves korában 1949-ben Budapestről alijázott.

• Amióta elhallgattak a fegyverek, nem telt el annyi idő, ami a „történelmi távlathoz” szükséges. Mégis arra kérem, vázolja, mit jelent ez az új helyzet Izrael éle­tében?
• A nem lebecsülendő változás mindenekelőtt abban jut kifejezésre, hogy egy hatalmas, velünk szemben ál­ló és rendkívül veszélyes katonai erő, amely nyíltan hangoztatta Izrael legyőzésének, sőt megsemmisítésé­nek szükségességét, jelenleg összehasonlíthatatlanul kisebb veszélyt jelent. Ismétlem: a veszély kisebb, ami azt jelenti, hogy teljesen nem szűnt meg, mert Irak bizonyos számú rakétát továbbra is birtokol, és azt sem tudjuk egyelőre, mi lesz a még meglévő nehéz fegy­verek sorsa. Következésképpen, nekünk továbbra is éberen kell figyelnünk e térség katonai helyzetét.

Megváltozott persze a politikai légkör is, méghozzá alaposan. Elsősorban úgy, hogy egy totalitárius rend­szer – Szaddam Husszein rendszere – vereséget szen­vedett és bebizonyosodott, hogy ez a nagy hangú, bizonyos szempontból blöffölő, a nyugati világ megosz­tottságára építő erőszakos vezetés, szakadékba taszít­va országát, kudarcot vallott. Ebből, reméljük, mások is levonják a szükséges konzekvenciát. A józanabbak­nak fel kell ismerniük, hogy katonai erővel manapság nem lehet az Öböl-térség egyetlen hatalmává válni vagy megsemmisíteni egy kis országot, népet. Ha ez a felis­merés általánossá válik, megkezdődhet a politikai ren­dezés.

Ez a remény nem csupán Izraelben, de az USÁ-ban és a világ más országaiban is él. De hangsúlyozni sze­retném, hogy a nehézségek, amelyek eddig meggátol­ták az Izrael és a körülöttünk lévő arab államok, to­vábbá a velünk együtt élő palesztinok között a poli­tikai rendezést, a háború eredményeképpen sem tűntek el. A szembenállás annak ellenére megmaradt, hogy mind a környező arab országok, mind a palesztinok belátják, hogy Izraelt katonailag nem tudják megsem­misíteni. Ahhoz a szakaszhoz viszont sajnos még nem érkeztek el – amennyire ezt én meg tudom ítélni –, ami egy mindkét felet kielégítő kompromisszumhoz vezetne.

• Kompromisszumhoz? De hiszen aki a magyar sajtó­ból szerzi értesüléseit, arról tájékozódhat, hogy épp az izraeli kormány képtelen a kompromisszumra.
• Még 1989-ben született az a kormányjavaslat, amely­nek sarkalatos pontja Izrael biztonságának megőrzése, a Területeken pedig olyan önkormányzat bevezetése, amely csupán néhány pontban tartalmaz korlátozáso­kat. Kezdem a biztonsággal. Béke, biztonság nélkül Izraelben fából vaskarika, olyan illúzió, amelyből csak újabb háború sarjadhat. Ez azt jelenti, hogy meg kell találnunk a területi rendezésnek azt a formáját, amely nem teszi lehetővé, hogy az ország kettészeléséhez úgy, ahogy ezt az 1967 előtti határok lehetővé tették, az ellenséges erőknek mindössze egyetlen éjszaka ele­gendő legyen. Vagyis Szíria vezetőinek és a palesztin vezetőknek be kell látniuk, hogy az 1967-es határok módosítása elkerülhetetlen. Ezzel szemben ők még mindig az 1947-es, az ENSZ által hozott felosztási határozatról beszélnek. Nincsenek illúzióink. Jelenleg semmi lehető­ség nem mutatkozik arra, hogy bármelyik érdekelt or­szág vezetője hajlandó lenne valamilyen területről a javunkra lemondani.

A rendezés egyetlen módja tehát – legalábbis pilla­natnyilag – az úgynevezett „területi probléma” megke­rülése. Éppen ezt szolgálta az említett 1989-es kormány- javaslat, amely a palesztinoknak majdnem teljes autonó­miát adna. Ez azt jelentené, hogy azon a területen, amelyet itt Ciszjordániának hívnak (ez a mi szóhaszná­latunkban: Júdea és Szamária) és a Gázai övezetben lakó arabok, maguk intéznék ügyeiket mindazon kér­désekben (közigazgatás, oktatásügy, egészségügy, igazságügy stb.), amely nem igényli a közös megol­dást. Természetes, hogy a terrorcselekmények mega­kadályozása is Izrael feladata maradna. Közösen kell szabályozni viszont például a vízfelhasználást, közös kell legyen a vámterület, és szükség lesz néhány más közös pénzügyi-gazdasági rendszabályra is. Figyelembe kell venni, hogy manapság Izrael és a megszállt terü­letek egyetlen gazdasági egységet képeznek, amit az is jelez, hogy az iraki háború előtt közel százezer arab dolgozott nálunk. (Ez a szám a háború idején erősen csökkent, most már újra növekszik, a múlt héten már túlhaladta az ötvenezret.)

Összefoglalva: legyenek Izraelnek biztonságos ha­tárai, és legyen alig korlátozott palesztin autonómia. És ez is ideiglenes szabályozás lenne csupán, mert kö­teleznénk magunkat arra, hogy közben kidolgoznánk a végleges szabályozást, a Területek végső státuszát.

• Csakhogy ez az elképzelés – amennyire tájéko­zott vagyok – már a kidolgozást követően zátonyra futott.
• Ennek oka az, hogy a PFSZ már ekkor, hogy úgy mondjam: a hátsó kapun egy, számunkra telje­síthetetlen követelést próbált becsempészni. (Azt a követelésüket, hogy velük, a PFSZ vezetőivel tárgyal­junk, már meg sem említem. Erre mi eddig sem vol­tunk, a jövőben sem leszünk hajlandók.) Azt kívánták, hogy a négymillió palesztinnak – szerte a nagyvilág­ban ennyien tartják magukat palesztinnek – legyen joga arra, hogy nem csak a Területekre, de Izrael egész területére is visszatérjenek. Nem nehéz belátni, hogy ez a követelés elfogadhatatlan, hiszen öngyilkos lépésre senki kedvéért nem vagyunk hajlandók. Két évvel eze­lőtt, tehát ezen a ponton akadt meg a rendezés már megindult folyamata.

Pedig jó lenne elindulni a területi autonómia felé vezető úton, ezzel párhuzamosan meg kellene egyez­ni a környező arab államokkal is, ahogyan annak ide­jén Egyiptommal is.

Jó lenne elsőként Szíriával rendezni dolgainkat. A Közel-Keleten régi igazság, hogy Izraellel háborúzni Egyiptom nélkül, viszont az arab államokkal a békét elérni Szíria nélkül nem lehet. Most tehát minden, vagy majdnem minden Szíriától függ. Csak remélhetjük, hogy egyedül nem fognak háborút indítani ellenünk, de – mint ismeretes – a reményekre nem szabad a politikát alapozni, nekünk minden eshetőségre fel kell készül­nünk.

• A következő kérdésem a hatalmas méretű szovjet alijával függ össze. Pesti zsidó körökben (de nem zsi­dóban is) hallani olyan vélekedést, hogy ebbe Izrael beleroppan: egy év alatt 200 ezer embert képtelenség befogadni.
• Budapesti mércével mérve ez az aggodalom akár jogosnak is lenne tekinthető. De Izraelben nem buda­pesti mércével mérnek. Magyarországon néhány tízezer erdélyi menekült nagy gondot okozott a hatóságoknak is, a társadalomnak is, viszont Izrael a bevándorlók országa, ahol az állami politika alapelve a diaszpóra­-zsidóság befogadása. Mi valljuk és hisszük, hogy a világ bármely részén élő zsidóknak joguk van vissza­térni őseink földjére. Arra azonban emlékeztetni sze­retnék, hogy az a 600 ezer zsidó, akinek emlékét a Wesselényi utcában őrzi az emlékmű, életben maradha­tott volna, ha idejében elszánja magát a kivándorlás­ra és lett volna olyan ország, amely befogadta volna őket. Ma azonban van egy ország, amely bármilyen körülmények között nyitva áll a zsidók előtt, és be­fogadja azokat, akik úgy érzik, hogy nem maradhat­nak tovább abban az országban, ahol születtek, ne­velkedtek, dolgoztak, éltek. Izrael állama – többek között – ezért is jött létre, s ezt az alapelvünket soha nem adjuk föl.
• Nagyon nehéz ma a szovjet zsidók tömegeit befogad­ni?
• Persze, hogy nehéz. Amikor én alijáztam, az ország­ban mindössze 600-650 ezer zsidó élt, három év múlva 1 millió 200 ezer zsidó, az akkori jisuv kétszerese ali­jázott. Én húsz évesen érkeztem. Voltam munkanélküli, építőmunkás, sorkatona, ennek immár több, mint negy­ven éve– Most sem lesz könnyebb, de vajon másutt hol számíthat egy most bevándorló húsz éves, volt szov­jet állampolgár arra, hogy húsz-harminc év múlva nagy­követ lehet?

Mindezzel csupán annyit akarok mondani, hogy a Szovjetunióból odaérkező zsidóknak sem lesz könnyű életük, de aki kitart, az – pestiesen szólva – bele fog rázódni, megtalálja a helyét. Az bizonyos, hogy lesz fedél a feje fölött, éhezni egy pillanatig sem fog, az viszont lehetséges, hogy a mérnök az első egy-két évben nem mint mérnök fogja megkeresni a kenyerét. Az orvosoknak is minden bizonnyal súlyos elhelyezkedé­si nehézségeik lesznek (az ezer lakosra jutó orvosok számában Izrael nagyon régóta és megingathatatlanul az első helyen áll az országok között), hiszen a Szov­jetunióból a múlt évben hatezer orvos érkezett. És az sem biztos, hogy minden egyes hegedűs, brácsás, fuvo­lás számára, akik a Szovjetunióból érkeztek, tudunk újabb négy-öt szimfonikus zenekart felállítani. Igen, vannak, lesznek gondok, de ahogy eddig, végül is min­denki meg fogja találni a helyét.

És még valami, nem kevésbé fontos „szempont”: az alijázók gyerekei szabad országban, zsidóként, emelt fővel és egyenes gerinccel nőnek föl. A jövő pedig az övék…

Szimcha Zeév