Az izraelita vallás egyenjogúsítása és a zsidó szervezetek

Száz év múltán egy törvényre emlékezünk, ám ál­tala arra is, hogy itt, Magyarországon a progresszió igenis győzedelmeskedni tudott: a liberális demok­ráciának komoly erői voltak, voltak és vannak ne­mes hagyományai – minden ellenkező híreszteléssel szem­ben. A progresszív gondolkodás és politikai akarat annak ide­jén oda vezetett, hogy rövid néhány esztendő múltán Magyar- ország felzárkózott Európához – elérte a legfejlettebb nyugati államok gazdasági, tudományos, kulturális és politikai szín­vonalát, sőt az 1910-es évek elején sok tekintetben meg is előzte azt.

A pozitív hatású politikai döntések között kiemelkedő jelen­tőségű ez a most ünnepelt 1895. évi XLII. törvénycikk, amely kimondja: „az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik”. Mindez jelentős mértékben erősítette azt, hogy a magyarországi zsidóság számarányát messze túlhaladóan vett részt az ország gazdasági és kulturális felemelkedésében. Egyetlen példa erről: az 1885. évi országos kiállításon táblá­zat készült a résztvevőkről. A 8218 kiállító közül 1155 volt zsidó (14 százalék), míg alig több mint tíz évvel később, a mil­lenniumi világkiállítás magyar résztvevői és illusztris személyi­ségei között ez az arány már közel negyede volt.

A zsidó vallás elismertetésére, az úgynevezett recepcióra voltaképpen megkésve került sor: köztudomásúlag már 1849-ben – a szabadságharc idején – Szegeden kimondták a zsidó emancipációt (Közép-Kelet-Európában elsőként itt), de törvényerőre már nem emelkedhetett. 1867-ben (röviddel a kiegyezés után) valósult meg végül a zsidó lakosság egyenjo­gúsítása, ám csak egyénileg, a közösségé, a vallásé nem.

Érdekes (és természetes), hogy a zsidóemancipáció azonnal beindította a zsidó szervezetek és -képviseletek szerveződését (az 1868/69. évi zsidókongresszus három nagy országos zsidószervezet létrejöttéhez vezetett), ám ugyanakkor kialakultak a kulturális, oktatási és tudományos egyesületek, intézmények is, köztük az (akkor még Ferenc József nevét viselő) Országos Rabbiképző Intézet.

Jellemző, hogy a zsidó szervezetek élén olyan egyénisége­ket találunk, akik a társadalmi életben is nagy elismerést nyertek: a vallási intézmények maguk is fontosnak tartották ilyen személyek bevonását a hitélet erősítésébe, másrészt a társadalmi kapcsolatok – különösen a kezdeti, szerveződő korszakban – erősítették a hitközségi vezetők szerepvállalá­sát. Wahrmann Mór (mellesleg az első pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája) 1869-től haláláig (1892 novemberéig) a budapesti V. kerület (Lipótváros) országgyűlési képviselője és egyúttal a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Mezei Mór ügy­véd a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke, s egyút­tal – Wahrmann halála után – két cikluson át (1893-1901) ugyanott országgyűlési képviselő is.

A kiegyezés után – mivel nálunk még nem szerveződtek meg – az emancipációt nem a zsidó szervezetek szorgalmaz­ták mint sok más országban, hanem a helyi magyar pártok és szabadelvű körök sőt – furcsa módon – éppen az ő mun­kájuk vezetett el e zsidó szervezetek kialakulásához vagy megerősödéséhez. Ezzel szemben az 1895. évi recepció el­érésében kétségbevonhatatlanul nagy érdemei vannak az ad­digra megizmosodott zsidóintézményeknek.

Már 1869-ben az akkori zsidókongresszus – Mezei Mór, várhelyi Rósa Izsó, Fenyvessy Adolf és Simon József indít­ványa alapján – követelte az izraelita vallás egyenjogúsítását. A kezdeményezés nem sok sikerrel kecsegtetett, hiszen ak­kor még a különféle protestáns vallások is harcolni kénysze­rültek a teljes jogegyenlőség érdekében.

Miután a zsidó hitközségek (úgynevezett községkerületek ré­vén) országos szervezetbe tömörültek, újra felmerült az igény a vallási recepció elérésére: a községkerületi elnökök 1883-ban beadványt fogalmaztak meg és juttattak el a kormányzat­hoz, hogy a zsidó vallás számára biztosítsák mindazokat a jo­gokat, amelyek „az országban létező törvényesen bevett val­lásfelekezeteket megilletik”. A kérés válasz nélkül maradt, hi­szen abban a történelmi pillanatban – a hírhedt tiszaeszlári per hangulatában felajzott országban – sem a parlamenttől, sem a kormányzattól pozitív döntést várni nem lehetett.

A zsidó szervezetek, -intézmények és a vallásos zsidó­ság lapjai a kérdést napirenden tartották, hogy a kellő pillanatban a jogos rendezést el lehessen érni. Erre azonban csak akkor került sor, amikor már a protestáns egyházak is hasonló igénnyel léptek fel. nevezetesen az úgynevezett „elkeresztelések” miatt panaszkodó protestánsok szükségesnek vélték a vallásfelekezetek teljes egyenjogúsítását, illetve az egymás közti viszonosság következetes kialakítását. Nem szólva arról, hogy a modem államigazgatás, a progresszív po­litika szintén a kérdés rendezését involválta.

1891-ben Irányi Dániel (alakulásakor a nemzeti alapon ál­ló, ám ugyanakkor liberális elveket valló Függetlenségi Párt elnöke) a költségvetési vita tárgyalásakor határozati javasla­tot nyújtott be a törvényhozás elé: „A képviselőház utasítsa a kormányt, hogy a vallás szabad gyakorlatáról és a polgári házasságról törvényjavaslatokat terjesszen elő.” A közhangu­lat hatására a kormány valóban fontolóra vette az egyházpo­litikai reformtörvények előkészítését.

Noha a vita most már nem az izraelita vallás kérdéséről szólt, a zsidó szervezetek teljes mértékben felléptek a refor­mok mellett, s éppen ezért és csak így érhették el céljukat. 1892, január 6-án az izraelita országos nagygyűlés a pesti hit­község dísztermében ünnepélyesen elfogadta Vázsonyi Vil­mosnak a képviselőház számára írt memorandumát a zsidó vallás egyenjogúsításának törvénybe iktatásáról.

Szapáry Gyula miniszterelnök november 9-én bejelentet­te a törvényhozásban: „A kormány előkészítette a törvényja­vaslatokat az általános polgári anyakönyvvezetésről, az izrae­lita vallás törvénybe iktatásáról, valamint a vallás szabad gya­korlatáról, és ezen törvényjavaslatok beterjesztésére meg­nyerte a korona jóváhagyását.”

Tudjuk, a törvényjavaslatot végül (1893-ban) már Wekerle Sándor kormánya nyújtotta be, s csak Bánffy Dezső minisz­terelnöksége idején került – hosszas huzavona után – elfoga­dásra. A király 1895. október 1-jén szentesítette azt.

Számunkra azonban mindennél tanulságosabb az, hogy a törvény – a millennium előtt – megszülethetett, s egy addig soha nem látott fejlődést segíthetett elő mind a magyarorszá­gi zsidóság, mind – részint közreműködésükkel – az egész or­szág és nemzet javára.

A zsidó vallás egyenjogúsítása nemzeti üggyé lett, s így is valósult meg, ahogyan azt már jóval korábban, a zsidó­emancipáció idején Löw Lipót szegedi rabbi (mellesleg ko­rábban a szabadságharc tábori lelkésze, aki ezért fél évet ült Haynau rémuralma idején a Neugebäudéban) megfogalmaz­ta: „Hazánkban a zsidóügy soha nem volt elkülönített tárgya a hazafiúi elmélkedésnek, a törvényhozási tanácskozásnak, a napi sajtó vitájának: hanem mindig alkotó része vala az ál­talános közügyi fejlődésnek és alakulásnak, melynek létesí­tésében szólották, buzogtak, fáradoztak, tűrtek, szenvedtek hazánk legbölcsebbjei, hazánk legjobbjai.”

Az eredmény persze visszahatott a zsidó szervezetek bel­ső életére is: azok a szervezetek (elsősorban az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóságéi), amelyek támogatták, sőt előmozdították a fejlődést, megizmosodtak általa, míg az ortodoxoké, amely passzívan vagy éppen idegenkedve figyel­te a folyamatot, akkor még igen jelentős számarányától füg­getlenül lassan háttérbe szorult.

Végezetül két tanulságot is leszűrhetünk:

1. A zsidó szervezetek saját jogos érdekeiket akkor érvé­nyesíthetik legjobban, ha az ország fejlődését szolgáló folya­matok keretében kívánják azokat megvalósítani;

1. a nemzet vezetői csak akkor szolgálják híven népüket, ha az ország minden polgárának egyenjogúságát és szabad­ságjogát kívánják töretlenül biztosítani.

Az Országgyűlés kongresszusi termében rendezett tudományos emlék­ülésen 1995. november 24-én elhangzott előadás.