Az izraeli ünnepek kettős jellege

Majdnem minden ünnep végén az izraeli rádió körülbelül így kez­di esti híreit: „Az ünnep napján a zsinagógák az egész országban imád­kozok tízezreivel teltek meg. A Kineret partját, a vörös-tengeri Ejlatot, a Karmel vidékét a kirándulók tízezrei lepték el. Az esti órákban óriási forgalmi dugók keletkeztek a Tel-Aviv és környéke felé vezető országutakon.”

Mindenki a maga módján ünne­pel. Az ünnepi programok különbö­ző módjai is kifejezik a zsidó ünnepek majdnem mindegyikének (ez alól talán csak a Jóm Kippur kivé­tel) kettős jellegét. Ez a diaszpórá­ban többnyire háttérbe szorul, Izra­elben azonban mindmáig érvénye­sül. Földművelő nép lévén, az izra­eli nép ünnepeinek nagy része ere­detileg a földhöz, a természethez kötődött: a Ros Hasana (az Újév) időpontját például nyilvánvalóan az új mezőgazdasági év kezdete hatá­rozza meg: a Savuot a Tóra ünne­pe, de másik nevén Chag Habikurim, vagyis az első új termés ünne­pe; a sátoros ünnep, a Szűköt má­sik neve Chag Haaszif, vagyis a ter­més betakarításának ünnepe: ame­lyet Chag Hailanotnak (vagyis a Fák ünnepének) neveznek. Gyönyö­rű ünnep ez Izraelben: ezen a na­pon a diákok, de felnőttek is fákat ültetnek szerte az országban.

A diaszpórában nem lehetett sze­repe az ünnepek mezőgazdasági jel­legének. A diaszpórában élő zsidók igen ritkán foglalkoznak mezőgaz­dasággal. De még ha földművesek lennének is, az éghajlati eltolódások miatt, Európában (főleg Északkelet- Európában, a tömeges zsidó telepü­lések színhelyén) nem lehet betar­tani az izraeli mezőgazdasági ünne­pek jellegét. Amikor Izraelben fá­kat ültetnek, Európában még hó borítja a tájat, amikor Izraelben érik a termés, Európában még szin­te a tavaszi vetést sem fejezték be. Az ünnepek mezőgazdasági és ter­mészeti jellege a diaszpórában te­hát szimbolikussá vált. Déligyümöl­csöt ettek, hogy emlékezzenek, mi­lyen is volt az, amikor a nép még saját hazájában élt és e gyümölcsfajtákat termesztette.

Izraelben viszont, az új mezőgaz­dasági településeken – érthetően megújult az ünnepek eredeti jelle­ge. Ez egyébként egy tudatos elha­tározás következménye is volt. A század elején az akkori Palesztiná­ba települő zsidók arra törekedtek, hogy ősi és új hazájukban újra a régi alapokra helyezzék a zsidó nép szociális piramisát, vagyis hogy a zsidók úgy, mint a bibliai időkben, ismét a földművesek és a kétkezi dolgozók népévé váljanak. Ezért, főleg a 30-as években, tudatosan helyezték előtérbe az ünnepek mezőgazdasági jellegét. Savuot, vagyis Chag Habikurim ünnepén például az ország minden részéből a kibbucok tagjai első termésüket Jeruzsá­lembe hozták, ahol nagy ünnepsé­gek közepette adták azt át az ak­kori zsidó társadalmi szervezetek vezetőinek.

Hasonló a helyzet a történelmi harcokat megörökítő ünnepeknél, mint például a húsvét, melynek másik neve Chag Hacherut, vagyis a szabadság ünnepe, a Purim és vé­gül a Chanuka ünnepe is. Itt jegy­zendő meg, hogy a diaszpórában bi­zonyos kétértelműség nyilvánult meg a történelmi eseményeket (vagy mondákat) megörökítő írá­sokkal szemben. A Makkabeusok könyve be sem került a Szentírás­ba. Eszter könyve is csak hosszú habozás után. Ennek oka valószínű­leg a két könyv alapjában „világi” jellegében keresendő. Eszter köny­vében például egyetlen esetben sincs említve Isten neve. (Ennek persze többféle magyarázata lehet. Az egyik szerint, Eszter könyvét – amely alapjában véve egy népmese – olyan körülmények között írták és terjesztették, amelyek megköve­telték a szerző(k)től, hogy öncenzú­rát gyakoroljanak és kényszerűség­ből néha csupán célzásokkal elégedjenek meg.) Akárhogyan is volt, a diaszpórában teljesen érthetően előtérbe került a Chanuka, illetve a Purim ünnepéhez kapcsolódó csoda, míg a megújhodott izraeli társada­lomban ugyancsak érthetően a fel­szabadító harc került a középpont­ba. Hiszen mit is kezdhettek volna a védtelen zsidók a diaszpórában a Makkabeusok harci hagyományá­val? Az új izraeli társadalom vi­szont nem volt hajlandó csodákra várni. Visszanyúlt a Makkabeusok harci hagyományához, a Chanuka másik nevéhez, Chag Haurimhoz (a Világosság ünnepéhez). Ezt az ér­zést és szándékoltan a legteljeseb­ben máig is minden évben elhangzó népszerű dal fejezi ki.

„Csoda nem történt velünk,

Olajmécsest nem találtunk,

Magunk gyújtottuk meg a

fáklyákat

– és lőn világosság!”

Yehuda Lahav