Az iskolában kell elkezdeni…

Magyarországi tankönyvek zsidóság-képe

Március 8-9-én a budapesti Városházán szerveztek konferenciát a kisebbségekről. A népes és érdekes összejövetel egyik szekciójában tankönyvekkel ismerkedhettek meg a résztvevők. Vajon mit tanul a fogékony gyermek az iskolai oktatás során a zsidókról, szerepükről, sorsukról?

Raj Tamás főrabbi, országgyűlési képviselő vezette a tudományos összejövetelt, amelyen nem maradt üres szék az előadóteremben. Bevezetésében hangsúlyozta a téma fontosságát és az újabban ráirányuló nemzetközi figyelmet. Különösen Nyugat-Európában és Amerikában folynak kutatások e tárgyban.

Karsai László a holocaust ábrázolását vizsgálta a magyar gimnáziumi tankönyvekben. Nehéz kérdést tett fel: Miért és hogyan kell tanítani a soát? Hiszen például az Izraelben felnőtt fiatalság nem is érti a szituációt, s a „gyávaság koraként” értékeli az európai zsidók tragédiáját. Ugyanez tragikomikus formában előfordul Amerikában is, ahol telefonszámnak nézik a lágerben szerzett alkari tetoválásokat. Ahol foglalkoznak a tankönyvek a korral, gyakran ott sincs benne köszönet. Míg a franciák elismerik felelősségüket a zsidók tragédiájában, addig a volt Szovjetunió tankönyveiben még a „zsidó” kifejezés se fordul elő a koncentrációs táborok kapcsán. Érdekes módon viszont idéznek egy náci jelszót, amely a zsidó finánctőke elleni harcra mozgósít. Jellemző a passzív nyelvtani szerkezetek, általános alany használata. Így kényelmesebb!

Magyarországon 1950-től a rendszerváltásig négy tankönyv jelent meg. Karsai László egyenként elemezte őket. Közös jellemzőjük a feltűnő szűkszavúság a zsidó tragédiával kapcsolatban. Kerülik az etnikai meghatározásokat, milliónyi „ember” kivégzéséről írnak. Kamenyec-Podolszk vérfürdőjéről egységesen hallgatnak. A magyar hatóságok (csendőrség) szerepét általában nem említik. Egyes szerzők egyenlőségjelet tesznek a koncentrációs tábor és a büntető tábor közé. Újabban gyakori zsidó és cigány áldozatok egységes említése, holott az utóbbiak száma nagyságrendileg kisebb. Ha említik is, nem ellenzik a zsidótörvényeket. Viszont az utóbbi időben előkerül a „fasiszta nemzet hangoztatásának” vádja. Ez egyszerűen nem igaz, ilyen tendencia a tankönyvekben nem létezett. Karsai László a könyvkiadás hiányosságainak és feladatainak felvázolásával fejezte be előadását.

Bokor Judit munkája, amit édesapja olvasott fel, az általános iskolai tankönyveket vizsgálta. Az ókor tárgykörében a zsidóság, Júdea, a próféták, a Biblia tárgyalásánál gyakran nyer említést. A középkori anyagnál már csak néhány mondat szól a zsidókról, mint kézműves és kereskedő városlakókról. Az őshonos pannóniai, illetve a magyarokkal bejött kazár zsidók jelennek meg a tankönyvek lapjain. Utána hosszú csend. Horthy korszakáig nem szerepel a zsidó szó. Nem érintik a zsidóság szerepét a polgárosodásban, s a baloldal mozgalmaiban. Később sem ismertetik, csak említik a zsidótörvényeket. Durva hibák fordulnak elő a II. világháborúnál. „Százszámra” gyilkolták a zsidókat, írja egy 8. osztályos tankönyv. Tovább folyik a tabuizálás. A magyar nyilasok felelőssége nem hangsúlyozott.

Üdítő kivétel és bizonyos halvány reménysugár a jövőre Bíró Ferencné tankönyve, amely korrekten igyekszik ábrázolni az eseményeket. A rendszerváltás után egyetlen egy tankönyv jelent meg csupán, a Helméczy-féle, amely ír ugyan a holocaustról, de nem említi sem a korábbi, sem a háború utáni antiszemitizmust.

Elhangzott referátum a miskolci egyetem judaisztikai tanszékéről is, amely főleg a Biblia megjelenését vizsgálta a tankönyvekben. A konferencia második részében Majsai Tamás a keresztény hittankönyvek zsidóságképét elemezte. Láthatók a fejlődés biztató jelei, de van még tennivaló. Hiányos az 1945 utáni zsidó vonatkozású események (kunmadarasi pogrom, miskolci zsidóellenes zavargások, illetve az orosz orvosper, valamint Izrael Állam) megítélése, vázolása. Karsai László válasza szerint ezeknek a történéseknek a levéltári anyaga még nem hozzáférhető. Már az is eredmény lenne, ha az 1945 előtti események objektív és szélesebb körű elemzést kapnának tankönyveinkben.

Róbert Péter