Az igazi bűnösök – Costa Gavras: Ámen

Az igazi bűnösök

Costa Gavras: Ámen

Costa Gavras filmjét együtt láthatják a nézők Costa Gavras munkájának Benetton-reklámjával. A reklám, melyen a kereszt csúcsai horogkeresztbe ferdülnek, jelzi, hogy a nyuga­ti baloldali művészet ismét „megtalálta” régi-új cél­pontját, a katolikus egyhá­zat. Bal- és jobboldal ismét elveszett kincsként buk­kanhat rá, fedezheti fel újra a nagy megosztódás, az identitás alapbástyájának tekinthető teremtő különb­ség egyik nagy topikját; is­mét lehet vadul klerikális­nak és antiklerikálisnak lenni. Pedig a kétségkívül hatásos, mondhatni provo­katív plakát – mely hason­lóan egy női melltartóhoz vagy egy DVD-lejátszóhoz a minél tömegesebb fogyasz­tásra buzdít -, nem egy az egyben feleltethető meg a film mondanivalójának. Az egyház viselkedése – fino­man szólva – tényleg ha­gyott kívánnivalót maga után a Holocaust idején, de nagyon téved az, aki a nácizmus igazi szövetségesét az egyházban találja meg. Az pedig még messzebb jár az igazságtól, aki valamiféle, az ókori egy­házatyáktól kiinduló, a középkori inkvi­zíció lángjain át tartó örök keresztény reakció és intolerancia egyik állomásának látja (és láttatja) XII. Pius pápát és szervezetét, s teljes egészében rátestál­ná Auschwitz bűnét, elfeledvén ezzel, hogy részek ők, nem az egész.

A film ebben majdhogynem politikai­lag korrekt, hiszen a bűnösök és áldo­zatok fekete-fehér, tehát morálisan, po­litikailag jól definiálható és egyértelmű kategóriái mellett, több finom megkü­lönböztetést és alcsoportot hoz létre. Inkább „az egyedül vagyunk” érzését kelti s ezt nem csak a zsidókra érti, ha­nem a jó emberekre is. A magyar-zsidó eredetű (apja Pierre Kassowitz film­rendező) Matthieu Kassowitz által szelíden fegyelmezetté, indulatait (meg)fékezővé formált jezsuita Ricardo atya és tragikus társa, Kurt Gerstein SS-tiszt már a filmben is egyedül volt. Ám mennyien voltak az európai holocaust történetében a valódi jók? Sejthetjük, nem sokan. S vajon mi, miután elége­detten tetszeleghetünk a saját származásunk-identitásunk által nyújtott, ké­nyelmes „áldozati”-ítélkező szerepben, szóval mi jók vagyunk-e? Jók, ha nem saját magunkról van szó? Mit csinál­tunk volna, ha éppen németnek vagy olasznak születünk? Hogyan dolgoztuk volna fel, vagy éppen vetettük volna le a családunk, neveltetésünk okozta elő­ítéleteket? Hogyan küzdöttünk volna meg ezekkel a béklyókkal, és végül mi születne e folyamatból? Ezek az igazi, az embert próbáló és formáló kérdé­sek.

A film képi világa barok­kosán túlzsúfolt, a Vatikán műkincs-együttesének lát­ványa fordítottan arányos azzal a jelen nem lévő, csak érzékeltetett szenve­déssel, amelyet a Holoca­ust okozott a zsidóknak és a velük együtt érzőknek – a lelkekben és a testekben. Az érzékeltetett teli és a lát­hatóan nyitott deportálóvo­natok látványa persze Ke­let-Európában kissé elcsé­peltnek tűnik, hiszen az an­tifasiszta Holocaust-filmek nagy „sikerrel” használták el a múltbeli valóság e szo­morú szeletét. Ám Gavrasnál magán az ismétlődésen van a hangsúly, a vonatok jötte és mente szabályos, ám lüktetőén ideges rit­must ad a filmnek. Ezek a szabályszerűen ismétlődő, ám nyomasztó rángások csak arra utalnak, hogy nin­csen felszabadító szovjet (vagy amerikai) katona, hogy feltegye az igazságra a pontot, nincsenek a fel- szabaduláson örvendező, új zászlók alá sereglő, az ideologikum novum ál­tal megnyugodott, boldog KZ-lakók. Nincs megváltás.

Gavras panorámát alkot s a hitleri bűnözők (pl. a „Doktor” alias Mengele) sátáni figurájának ábrázolása mellett nem paskolja meg barátságosan és egyben felmentően az „antifasiszták” vállát sem. A „frutti di mare” (a „tenger gyümölcsei”) fogásán csámcsogó, a kis rákok húsát oly pontosan elérő ameri­kai diplomata szívét nem érinti meg Auschwitz. S azért nem érinti, mert az ott van az asztalon. Belesüllyedve a fantáziátlanság, a nyers, materiális ér­dek, a kézzelfoghatóság evilági mocsa­rába. Pedig az amerikai diplomata – hasonlóan a vatikáni páterekhez – nem rossz ember, biztosan szereti családját és pontosan fizeti be adóját. Ő is, mint oly sokan mások, szürke figura: inkább közömbös, hűvös és racionális, mint elkötelezett az igazság iránt. Bár nem ő hozta létre a gázkamrákat, ám lerom­bolásukat mérlegre teszi a nagypolitika serpenyőjében. De az igazság keresé­sében nincs félút vagy kompro­misszum, nincsenek úgynevezett „raci­onális megfontolások” sem. Ekkor de­rül ki, hogy mi a célja Gavrasnak az em­beri „szürke zóna” létrehozásával, mi­ért ábrázol tragikus és egyben szimpa­tikus náci hősöket és közömbös antinácikat. S hogy miért keveri össze az eu­rópai kultúrtörténeti és politikai kánon, a hitleráj bukása után a nagyhatalmak által uralt erőtérben kialakított és jól megszokott kártyákat? Azért teszi ezt, hogy bemutassa, végső soron és kiélezett helyzetekben csak egy erkölcs léte­zik: a mégis elbukó hősök, a vesztüket eleve elrendeltként tudók hősies és kompromisszumképtelen, ám szakrális erkölcse. Ricardo atya, Kurt Gerstein, valamint Szenes Hanna, Maximilian Kolbe atya és Bajcsy-Zsilinszky End­re erkölcse. Akik elbuknak, de akik mi­att a világ keletkezett és a csodával ha­táros módon nem robbantja szét az űr­ből érkező milliárdnyi meteorit és bel­ső fenyegetés. A világot fenntartó Iga­zak erkölcse.

S hogy mégis, kiket illet a vád? Kik dolgoznak a kevésszámú sátáni figura kezei alá? Megtudhatjuk a film több je­lenetéből. Amikor Kurt Gerstein (Ulrich Tukur kiváló alakítása) ki akar utazni Rómába, a volt ellenálló-társ, akivel ha­zafias gyermekdalokat énekelnek együtt, és akinek „elvei” vannak, zava­rosan hárítja el a kérdést: „Tudod-e, hogy kik vannak azokban a vonatok­ban?” A film végén szereplő francia tiszt közönyösen veszi tudomásul az életével igazi emberi sorstragédiát élő és ehhez méltóan életét lezáró volt SS tiszt öngyilkosságát. Az üzenet egyértel­mű: „vesszen a bürokrácia”, „vessze­nek az állandóan a mérnökasztal fölé görnyedő hivatalosságok”, akik az élő, hús-vér emberekben kizárólag gram­mokat, dekákat, kilókat s számokat, az­az dehumanizált tárgyakat látnak. Akik nem hatolnak el a szívig és a szívbe. Tévednek: a kevésszámú és velejéig romlott sátáni Figurák sorsát ők sem ke­rülhetik el. Ők az igazi bűnösök.

Novák Attila