Az identitásválasztás szabadsága alapjogom

A népszámlálással kapcsolatos körkérdé­sükre válaszolva két részre osztanám a problémát.

1. Ami a vallásra vo­natkozó kérdést illeti, teljességgel felháborí­tónak tartom, hogy egy demokratikus köztár­saságban, amelynek alkotmányos lényegé­hez tartozik az állam és az egyház szétvá­lasztása, ilyen kérdés egyáltalán szerepel a népszámlálási kérdőíven, függetlenül attól, hogy a kérdésre nem kötelező a válasz­adás. Megítélésem szerint egy felvilágosult zsidónak, kereszténynek, bármilyen más vallásának vagy ateistának ezt a kérdést nem szabad megválaszolnia, sőt – amennyire lehetséges – protestálnia kell a számlálóbiztos előtt is, mivel ez ugyan­olyan illetéktelen beavatkozás az állam ré­széről az állampolgár magánéletébe, mint ha például politikai meggyőződése vagy szexuális orientációja felől érdeklődnének.

Állampolgárként, nem pedig zsidóként tartom félelmetesnek a kérdést – és nem tudom másként magyarázni bekerülését, mint a katolikus egyháznak a jelenlegi kormánypolitikára gyakorolt befolyásával, nem véletlen, hogy a katolikus egyház nagyszabású médiahadjáratot indított népszerűségének növelésére, és azért, hogy minél többen vallják magukat katolikusnak a népszámláláson. Nem látom be, miért kellene a zsidó felekezet vezetőinek ezt az utat követnie, és olyan kérdés meg­válaszolására buzdítania híveit, ami ellen­kezik a lelkiismereti szabadság és az al­kotmányosság alapelveivel. Azt sem lá­tom be, hogy miféle előnye származhat akármely egyháznak vagy felekezetnek abból, ha nagyobb számban vallják ma­gukat híveiknek az állampolgárok. Hiszen a vallásra és egyéb lelkiismereti, illetve identitásra vonatkozó népszámlálási ada­tok semmilyen módon nem ellenőriz­hetők, mindenki azt mond be, amit akar. Milyen alapon lehetne erre hivatkozva költségvetési többlettámogatást kérni? Hi­szen a regisztrált tagok létszáma, illetve az egyház vagy felekezet által fenntartott közcélú intézmények (iskolák, kórházak) lehet az egyetlen kiindulópont az állami támogatás elnyeréséhez. Nem vonom két­ségbe, hogy lehet propagandaértéke an­nak, hányán vallották magukat ilyen vagy olyan vallásúnak a népszámláláson, de tudjuk azt is, hogy az ilyen „kényes” ada­tokra való válasz mennyire „kurzus­függő”. A kapott adatokat tehát semmi­képpen nem tekinthetjük objektívnak.

2. Ami a nemzeti-etnikai önmeghatáro­zást, illetve a zsidóságnak mint etnikai ho­vatartozásnak a „bevallását” illeti, ebben nem látok semmi kivetnivalót. Aki úgy gondolja, hogy etnikai értelemben is zsi­dó identitással rendelkezik, az vélemé­nyem szerint nyugodtan megteheti ezt – attól azért nem kell félnie, hogy ezen az alapon fogják őt majd diszkriminálni vagy akár újabb üldözésnek kitenni. Az ilyen­fajta félelmeket történetileg érthetőnek és megmagyarázhatónak, de irracionálisnak tartom. A mai politikában és közéletben olykor fellépő nyílt vagy „kódolt” antisze­mitizmus persze nagyon is riasztó, de ezen nemcsak zsidóként, hanem állam­polgárként is – remélem, sok nem zsidó állampolgárral együtt – fel vagyok hábo­rodva, mint ahogy a rasszizmus és a xenofóbia minden egyéb megnyilvánulását is botrányosnak kell minősítenünk. Nem gondolom azonban, hogy a zsidóknak jobban kell félniük a mai antiszemitiz­mustól, ha nyíltan vállalják zsidóságukat.

Más kérdés, hogy a nemzeti-etnikai ön­meghatározás kérdése megosztja a zsidó­ságot Ez a vita már a rendszerváltás óta fo­lyik, már régebben is felmerült a zsidóság­nak mint etnikai kisebbségnek az elismer­tetése. A magam részéről azon az álláspon­ton voltam és vagyok, hogy ez egy lehetsé­ges út, de nem lehet normatívumként előírni, és szimbolikusan kirekeszteni a zsi­dóságból, aki nem így gondolkozik. Nem feltétlenül „asszimiláns” az, aki nem vállal­ja a nemzeti vagy etnikai önmeghatározást.

Az „asszimilációt” egyébként – aho­gyan ma használjuk – üres kifejezésnek tartom, hiszen nem létezik teljes asszimi­láció, legalább egy keskeny margó min­dig megmarad, vagy ha nem, akkor az már a be- és felolvadás, az eltűnés, ekkor a probléma is megszűnik. A kérdés az, hogy hogyan, milyen mértékben és mi­lyen áron alkalmazkodjék a zsidóság a „befogadó társadalomhoz”, annak nyel­véhez, kultúrájához, történeti tudatához, ideologikus és szimbolikus reprezentáci­óihoz, a politikai hatalomhoz stb. Ilyen értelemben többféle „asszimiláció” van, a befogadó társadalomhoz való nyelvi, kulturális asszimiláció nem jelenti a törté­neti, ideológiai, vallási stb. asszimilációt, illetve a csoportidentitás feladását. Magam például történeti és csoportidentitá­somat tekintve száz százalékig zsidónak tartom magam, politikailag száz százalé­kig magyarnak, hiszen ennek az ország­nak mint politikai nemzetnek vagyok a (választó)polgára, kulturálisan pedig koz­mopolita vagyok, de nyelvileg és kulturálisan a meghatározó a magyarsághoz va­ló tartozás, noha ennek a kultúrának – mint ahogy a zsidóének is – csak bizo­nyos szegmenseit vallom magaménak.

Mivel pedig az identitásválasztás sza­badsága ugyancsak alapjogom, miért ne vallhatnám magamat „világpolgárnak” vagy legalábbis „európainak” a népszám­láláson? Vagy – horribile dictu – „belgá­nak”? Vagy, ha úgy tetszik, „egyébnek”? (Ami olyan, mint a rossz emlékezetű, de ma is létező „felekezeten kívüli”.)

De ennek, azt hiszem, nincs túl nagy je­lentősége a népszámlálás kapcsán. Ki-ki akármit mond (vagy nem mond), amikor éppen rákérdeznek etnikai hovatartozásá­ra, a népszámlálás nem identitáskérdések eldöntésére való. Akárhányan is állítják magukról eme államigazgatási procedúra során, hogy a zsidó etnikai kisebbséghez tartoznak, nem hinném, hogy ez érdem­ben befolyásolná a zsidóság pszichés és jogi biztonságérzetét. Ez ugyanis a zsidó­ság belső viszonyain múlik, illetve azokon a társadalmi feltételeken, amelyeknek a zsidóság nem passzív elszenvedője, ha­nem alakítója is egyben.

Erős Ferenc

szociálpszichológus