Az identitás útvesztői

Kelet-Európa népei a kommu­nizmus összeomlása után súlyosbodó identitásválság­gal küszködnek, miközben a polgári demokrácia és a piacgazdaság értékeit immár nemcsak nyugati filozó­fusok és esztéták, de tőzsdespecialisták is kétségbe vonják. „A szellem iránytűje” szédülten pörög, s a népek előtt ál­ló lehetséges alternatívák megfogalma­zására – ahogy a 18. század vége, Herder színre lépése óta folyamatosan tör­ténik – a zsidóság múltja és jövője kö­rüli viták adnak alkalmat. A kelet-euró­pai zsidó diaszpóra sorsa körül kivált­képpen ütköznek a nézetek a térség azon országaiban is, ahol már nem ma­radt jelentékeny számú zsidó kisebb­ség. Magyarországon pedig, ahol a kü­lönböző kritériumok alapján zsidónak tekinthetők nem elhanyagolható arány­ban vannak jelen a kultúrában, a témá­ról szóló diskurzus úgy neurotizálódott, hogy közben valósággal „parttalanná vált”, a megnyilatkozások áradatával lassanként Dunát lehet rekeszteni.

„Zsidóznak” a különböző hazai napi- és hetilapok hasábjain, valamint a fo­lyóiratokban, a rádióban és a televízió képernyőjén (különösen, ha ide számít­juk az Izraelről és a kárpótlásról szóló tudósításokat is). Érthető, hogy nem­csak az „értelmiségi laikusok”, de a té­mával hivatásszerűen foglalkozók is belefáradtak az önismétlő, új momen­tumokat a legritkább esetekben tartal­mazó vélemények nyomon követésé­be. A gordiuszi csomó jellegű „zsidó kérdéskomplexumot” sikerül „agyonbeszél­nünk”, miközben alapvető kérdések maradnak homályban. Először is, az esetek többségében nem világos, hogy a résztvevők milyen jogcímen szólal­nak meg a vitákban. Másodszor: az ál­láspontok távolról sem egyértelműek, gyakran összemosódnak, s a teljes asszimilációtól a radikális disszimilációig, a vallási, politikai és kulturális identitásválasztás számtalan módoza­tát foglalják magukban. Harmadszor pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az identitás különböző felfo­gásai a jelenlegi gazdasági válság viszo­nyai között eltérő eséllyel kerülnek nyil­vánosságra: vitathatatlan, hogy egye­sek „támogatottnak” számítanak (ami kifejezésre jut megfogalmazóik egzisz­tenciájában, a nekik nyújtott ösztöndí­jakban és az orgánumaiknak folyósított támogatásokban), mások viszont „tűr­tnek” (ami financiális tekintetben ma­napság akár „tiltottnak” is nevezhető).

Az elmúlt hónapok sajtóvitáit átte­kintve világossá válik, hogy a Szombat­nak nincs monopóliuma a téma megvi­tatására, de igazolva látszik az is, amit Kende Péter állapít meg találóan a Kri­tika 1997. februári számában: „a mo­dern Magyarország története talán nem ok nélkül forog immár másfél évszáza­da az úgynevezett zsidókérdés körül”.

Elvi alapon előrebocsáthatjuk: senkit nem korlátozhatunk abban, hogy állást foglaljon a zsidósággal kapcsolatos kér­désekben. De ha leszámítjuk is a szél­sőséges antiszemitákat, még mindig tömérdek politikai és egyéb irányzat hí­vei fejthetik ki nyíltan vagy burkoltan, a felfogásukhoz kapcsolódó véleményü­ket a zsidó identitásról. Így volt ez egyébként 1944 előtt, majd utána is, s e polémiák – lásd a ma is divatos „esz­tétikai köntösben” zajló, több mint fél évszázados „népies-urbánus” ízlésvitát – során a politikai és művészi elkötele­zettség a világi zsidó identitás szerves részévé vált. Amikor tehát a Szombat­ban Kartal Zsuzsa a baloldali értékekhez, az igazságtalanság elleni harchoz, illetve a szolidaritáshoz kötötte a saját zsidóságát, valójában a századforduló­tól kezdve jól isméd gondolati pályán haladt. Magyarországon (és bizonyos mértékig egész Európában) a baloldali és a liberális mozgalmak és pártok a közéleti aktivitásra fogékony zsidók „gyűjtőhelyei” voltak. Jászi Oszkár vagy Mónus Illés bizonyos tekintetben ugyanúgy politikává „szublimálták” a származásukat, mint Leon Blum vagy Bruno Kreisky. Mindebből azonban tá­volról sem következik, hogy a zsidó identitás tartalma kimerülhet a moder­nizáció ideológiáját megtestesítő libe­rális vagy szocialista eszmék hangozta­tásában. (Az emberiség egyetemes ér­dekeire hivatkozó politika, melyet leg- szuggesztívebb formában a kommuniz­mus testesített meg, ugyanúgy „identitáspótló” jellegű volt, mint ahogy szim­bolikus értelemben ma is az a keresz­ténység felvétele.) Nyilvánvaló, hogy a legutóbbi vitát elindító Novák Attila el­lenvetései e hasábokon megalapozot­tak voltak – más kérdés, hogy Magyarországon, ahol a korszerű jobboldal és konzervativizmus még csak most for­málódik, hosszabb idő kell ahhoz, hogy a zsidók felülemelkedjenek ha­gyományos politikai beidegződéseiken.

Kende Péter nézetei, melyeket Karády Viktor is képvisel történeti-szociológiai munkáiban, határozott rokon­ságot mutatnak Kartal Zsuzsa és Szá­lai Pál felfogásával. Az előbbi szerzők azonban képesek rá, hogy árnyaltan közelítsék meg tárgyukat. Kende pél­dául, a „zsidó progresszió” apológiája mellett tesz néhány elhatároló meg­jegyzést is: „A huszadik század folya­mán ugyanis több mint egyszer a zsidó­ság ellen fordult az, ami az alapját ké­pező stratégiában eleve problematikus volt: mármint egy olyan társadalmi áta­lakulás – vagy éppen politikai forrada­lom – erőltetése, amely messze megha­ladta a társadalom konzervatív többsé­ge által elfogadhatót.” Végső soron azonban Kende Péter a zsidóság = mo­dernizáció alapképletből indul ki, csa­ládi örökségének, a Huszadik Század folyóirat tiszteletre méltó hagyományá­nak megfelelően. A régi-új világ, a hazai kapitalizmus ebben a kontextusban már „zsidó világ”. Újjászületésével, il­letve létrehozásával – legalábbis a modernitást mindenestül meghaladni kí­vánó esztéta, Szilágyi Ákos így látta 1990-ben – „a zsidóság különleges hi­vatása is megszűnt Magyarországon”.

A politikai jellegű, „helyettesítő” identitásvállalás egyik előnye, hogy nyitva hagyhatja az amúgy teljességgel megválaszolhatatlan kérdést, hogy „ki a zsidó?”, mint ahogy azt a problémát is meg lehet kerülni általa, hogy az, aki ezt az álláspontot vallja, a zsidóság mint kollektívum részének vallja-e ma­gát, vagy kívül áll rajta. Vonzása érthe­tően nagy volt az asszimilációban elő­rehaladt, s a holocaust által többség­ben elpusztított magyar zsidóságra. Értelmiségi leszármazottaik körében min­dig szép számmal akadtak olyanok, akik származásukból, világnézetükből és vallási orientációjukból „egyéni” (va­lójában tipikusnak nevezhető) „urbá­nus” szintézist gyúrtak össze. Ami a hu­mán értelmiséget, különösen a kulcspozícióban lévő „alapítványi elitet” ille­ti, nem is igen találunk a soraiban zsi­dó származású, egyszersmind a zsidó valláshoz is kötődő, politikailag kevés­sé elkötelezett zsidókat, annál több a zsidó származású keresztény liberális, a zsidó identitású keresztény szabadel­vű, a zsidó ateista szocialista stb. Mind­azonáltal ezek a „kevert” identitású entellektüellek – miközben sokan közü­lük a zsidók Istenhez fűződő kapcsola­tát, a „nagy narratívát” megmosolyogta­tó partikularizmusnak tartják – magától értetődően igényt tartanak arra, hogy a zsidóságról annak nevében nyilatkoz­zanak, s a közvéleményt orientálják. Ezekre az értelmiségiekre az a jellemző, hogy őket csak politikai ellenfeleik tekintik zsidónak, ők pedig a támadá­sokra válaszul „vállalják a zsidóságu­kat”. Gesztusaiknak, melyek már a rendszerváltás előtt is, azóta pedig vég­képp kockázatmentesek, csak kevés közük van az identitáshoz, hiszen az il­letők valójában csak vállalják felmenő­iket – ennek az ellenkezője, a köröm­szakadtáig való nyilvános és értelmet­len tagadás lenne a meglepő.

Amennyiben azonban nem tekintjük üdvözítőnek azt a homályos formulát, hogy „az antiszemitáknak zsidó va­gyok” (amit ma bárki elmondhat, s sze­rencsére különösebb bátorság sem kell hozzá), mégis, hogyan véleked­jünk a magyar-zsidó identitás jövőjé­ről? Ami engem illet, mindenképpen a pozitív tartalommal rendelkező, egyedi diaszpóra-identitás mellett voksolok, anélkül, hogy elfogadnám a „posztmo­dern multikulturalizmust”, s azt, hogy a magyar zsidóság a hazai „nemzetisé­gi folklór” díszpéldányaként keresse boldogulását.

Mielőtt azonban részletesen kifejte­ném – meglehet, ismét csak vitát ger­jesztő – nézeteimet a magyar-zsidó identitás lehetőségeiről, hadd szóljak néhány szót a mifelénk tagadhatatlan zsidó stichhel rendelkező „multikultu­rális pluralizmusról”, mely az utóbbi időben láthatóan háttérbe szorította a „politikai pótidentitás” modernnek nyil­vánított kultuszát, s jó adag esztétikai szósszal leöntve kitüntetett helyet él­vez a zsidó ügyekről folytatott hazai diskurzusban. A felfogás lényege, hogy az etnicitás, az etnikai hovatartozás szim­bolikus megjelenítése köré szervezi, s ezáltal „mikronarratívvá” fokozza le a zsidó identitást. Ez a posztmodem teó­ria azonban a „nagy narratívától” – való­jában az egyetemességtől, azaz Istentől – fosztja meg a zsidóságot, egyszerű mássággá, partikularitássá fokozva le azt. „A társadalmi elismertetését kere­ső ’különbözőség’ pozitív megfogalma­zásban ’multikulturalizmus’” – írja Erős Ferenc, aki ugyanebben a Kritika-számban értekezik a zsidó identitás ku­tatásáról.

Tény viszont, hogy a multikulturalizmus, mely összefonódott a nyolcvanas évek ellenzéki szubkultúrájával, újabb, s rendkívül vonzó identitáspót­lékként szolgált. A minden kisebbség, Magyarországon főként a romák iránt fogékony polgárjogi aktivistákat, nem­csak az egyre kevésbé mumusnak bi­zonyuló rendőrök, de később politikai ellenfeleik is olykor már reflexszerűen lezsidózták, anélkül, hogy ők vállalták volna a „bélyeget”. Az ultraliberaliz­mus és a totális permisszió légkörében felnőtt, s a „sokféleségbe asszimiláló­dott” magyar zsidók fiai és leányai kö­zül többen élnek együtt ma is párizsi és New York-i színesekkel vagy akár homoszexuálisokkal. Megmondom őszintén, szánalom ébredt bennem, arról olvasva, hogy egy itthon maradt „veterán” szülő nyilvánosan kifejezte azt az óhaját, hogy ha nem szálltak vol­na el fölötte az évek, még maga is részt venne az etnokulturális pluraliz­mus eszméjének a szexuális gyakorlat­ba való átültetésében.

Érdemes néhány szót szólni a nega­tív tartalmú zsidó identitás posztmo­dern interpretációjáról, melyről Braun Róbert Holocaust, elbeszélés, történe­lem című, nemrég megjelent könyvé­ben olvashatunk. Erős Ferenc felfogá­sát, mely a „mikronarráció”, illetve a holocaust trauma feldolgozása felől kö­zelíti meg a zsidóságot, Braun Róbert parttalanná tágítja, s ez­zel valójában a „negatív identitást” is feloldja. A Richard Rorty és Arthur Danto ironikus és relativizáló történelemfi­lozófiáját hazai talajba átültető szerző azt su­gallja, hogy a szenvedéstörténet csak fikcióként létezik, s a legmegdöb­bentőbb leírások és ta­núságtételek is legföl­jebb esztétikai produkci­óként foghatók fel. Márpedig – s ezt Gadamertől, az irodalmi hermeneuti­ka mesterétől tudjuk – az esztétikai él­mény messzemenően egyedi, a kortól és a befogadótól függ, vagyis zsidó identitásról még negatív értelemben (lásd: „a zsidó mint a szenvedés metaforája”) sem érdemes beszélni.

Befejezésül röviden jelzem, milyen perspektíváját látom a magyar-zsidó identitásnak, melyet nemcsak egyfor­ma távolságban képzelek el az etnocentrizmustól és az etnokulturális pluralizmustól, de más dimenzióba is he­lyezek. Először is, abból kell kiindul­nunk: a kettős – a mi esetünkben: a magyar-zsidó – identitás rendkívüli ér­ték, aminek megőrzésére csak a diaszpórában nyílik lehetőség. Látnivaló, bármilyen tiszteletre méltó is a „cionis­ta opció”, Izraelben a magyar kultúrá­val rendelkezők fiai és lányai körében már hat az „olvasztótégely” effektus, iz­raeliekké, s csakis azokká válnak. Magyarok, egyszersmind zsidók csak itt lehetünk, persze csak akkor, ha ezt a ke­retet sikerül valódi tartalommal megtöl­tenünk, s nem pusztán elméleti kategó­riának tekintjük identitásunkat. Rögtön le kell szögeznünk azt is, hogy az egyenrangú magyar-zsidó identitás­komponensek közül az utóbbi szorul erősítésre. Nekünk nem kétségbevon­hatatlan magyar identitásunkat kell fej­lesztenünk (azzal rendelkezünk, hiszen állampolgárságunk, iskolázottsá­gunk, egész kultúránk magyar), hanem a zsidót.

Figyelemre méltó, hogy a Szombat márciusi számában Ungvári Tamás a jól ismert politikai érvelés mellett az esztétikai megközelítéssel* is él az asszimiláció védelmében.

A politikai érvelés lényege: sem az idő (ebben az évszázadban semmi­képp, de a következőben sem), sem a rendszer (ha diktatúra, azért, ha de­mokrácia, azért) nem alkal­mas a zsidó identitás lénye­ges kérdéseiről szóló dis­kurzusra, mely „csak a szél­sőjobboldal malmára hajtja a vizet”. Ami pedig az eszté­tikát illeti, Ungvári a meg­haladottnak tartott „visszatükrözés-elméletből” indul ki, amikor egy közösségre vonatkozó következtetéseket szűr le szubjektív víziókat megjelenítő, csak önmaguk­ban értelmezhető művészi szövegek­ből. Mellesleg Ungvári nemcsak azt hagyja homályban, hogy az asszimilá­ció melyik fajtája mellé áll, de azt is, hogy az 1944 előtti, az azutáni, eset­leg a rendszerváltást követően még mindig érvényesülő tendenciát (me­lyet leginkább „az identitást vissza nem veszünk!” jelszóval jellemezhe­tünk) veszi-e védelmébe.

Ezen a ponton persze feltehetik a kérdést: mégis, melyik identitásunkat tartjuk magasabb rendűnek, autenti­kusnak a kettő közül? Veszedelmes, bárgyún alattomos dilemma, hasonló ahhoz, mint amikor a kisgyereket vá­lasztás elé állítják, hogy az anyját vagy az apját szereti-e jobban. Mindazonál­tal mégsem háríthatjuk el teljesen, fő­ként azért nem, mert erős kísértést tes­tesít meg. A kettős identitás fenntartá­sa rendkívüli pszichikai erőfeszítést igényel, s akkora terhet jelent, melytől a „totális asszimiláció” (ami már azo­nos a származástudat feladásával is) megszabadíthat.

Nem tartozom azok közé, akik a ma­gyar zsidóság történeti tényének tekint­hető asszimilációját, mely a század ele­jén már szinte teljes volt, s amit ké­sőbb az életben maradás természetes igénye táplált, elítéli. Tisztában kell len­ni azonban azzal, hogy a tömeges nyel­vi, és kulturális, majd a vallási és politi­kai asszimiláció kollektív értékek töme­ges pusztulásával járt együtt, s ha zsi­dóknak valljuk magunkat, nem lehet más feladatunk, minthogy ezeknek leg­alább egy részét megpróbáljuk újjáte­remteni. Ez nemhogy veszteséget, csak nyereséget jelenthet a magyarságnak, hiszen úgy gazdagíthatja egy sajátos, időtlen idők óta jelen lévő színnel, hogy ugyanakkor az egyetemességhez kapcsolja. Meggyőződésem egyébként, hogy diaszpóra-zsidó identitásból Istent sehogyan sem lehet kikapcsolni, és az nemhogy a keresztény vallások bárme­lyikére való áttéréssel, de az ateizmus­sal sem fér össze. A korai felvilágoso­dás gondolkozója, Fontenelle állítja, hogy „elképzelhető egy ateistákból álló erkölcsös közösség, de annak tagjai csak filozófusok lehetnek”. Az ateista zsidó is legföljebb Filozófus illetve esz­téta lehet (nóta bene: van is nálunk, s világszerte jó néhány ebből a speciesből), aki azonban ezt az absztrakt identitást nemigen adhatja át a gyerme­keinek.

A pozitív zsidó identitás vállalásához mindenekelőtt a félelmet kell legyőz­nünk, mely a „totális asszimiláció” táp­talaja. Apáink nemzedékében tömér­dek volt a nevet változtatott, a kitért, sőt a buzgó kereszténnyé vált zsidó, aki utóbb, amennyiben életben ma­radt, az elszenvedett traumák reakció­jaként és jól (mások szerint: rosszul) felfogott érdekből hithű kommunista lett. Ők legföljebb szilánkokat, morzsá­kat adhattak át nekünk a zsidó identitásból, ami nekik gyermekkorukban még az „ölükbe hullott”. Nekünk tuda­tos erőfeszítéseket kell tennünk, töb­bek között az iskoláztatás s a hagyomá­nyok megtartása terén is, hogy a gyer­mekeink visszataláljanak őseink szelle­mi örökségéhez: ezek közül az alija, az Izraelbe való visszatelepülés az egyik s nálunk eddig csak a zsidók kisebbsége által követett út. Ahhoz, hogy magun­kat Magyarországon a nyugat-európai zsidókhoz hasonlóan teljes értékű pol­gárnak tekintsük, nem kell „világi szer­zetessé” válnunk, viszont meg kell is­mernünk, és magunkénak kell tekinte­nünk Izraelt, és a zsidó valláshoz sem viszonyulhatunk úgy, hogy „egy kultusz a sok közül”.

Pontosan tudom, hogy ezek a mé­goly körültekintően megfogalmazott követelmények elfogadhatatlannak tűnnek az asszimiláció kopott leplé­hez ragaszkodó „zsidó származású honfitársaink” számára. Azzal is tisztá­ban vagyok, hogy ma nemcsak anti­szemita, de „fundamentalista zsidó” hírbe is könnyen keveredhet valaki Magyarországon, s akkor – különösen az utóbbi esetben – megnézheti ma­gát. Mégis úgy gondolom: az vállalja fel elsősorban a részvételt a zsidó identitásról szóló, végeláthatatlan és kimerítő diskurzusban, aki származá­sának ma már különösebb vakmerő­séget nem igénylő beismerésén túl a zsidóság pozitív tartalmával is képes azonosulni.

* Ez az olykor komikusnak, máskor cinikusnak ható „esztétikai hozzáállás” jelentkezett az egyetlen érdeminek szánt bírálatban is, mely eddig a nem zsidó sajtóban napvilágot látott az összes hazai és külföldi alapítvány támoga­tását nélkülözve megjelent Az utolsó vérvá­dak című történelmi szociográfiámról. Ker­tész Ákos a Kritika 1996. decemberi számában rokonszenve és érintettsége kinyilvánításával egyidejűleg a szépirodalom, a regény – külön­ben teljesen tisztázatlan – ismérveit, főként a cselekmény egységes ívét és a katarzist kéri rajta számon, holott ha valamit, művészi pro­dukciót semmiképp sem állt szándékomban nyújtani a nagyérdeműnek. Egyszerűen új, dokumentum-értékű forrásokat próbáltam feltárni, s megalapozott tömegpszichológiai következtetésekre kívántam jutni a 20. száza­di keresztény-zsidó viszony kelet-európai ala­kulásáról, nem törődve azzal, hogy miként re­agálnak erre a magyarországi asszimiláció le­gendáin csüngő, az elfojtásoktól neutralizált, liberális értelmiségiek.