“Az identitás újrafogalmazása”

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

A zartkor.hu interjúja Vajda Róberttel, a Zsidó Színház rendezőjével
Forrás: Zártkör

2008. május 23. “Nekünk nincs kultúránk ahhoz, hogy elfogadjunk valakit csak a tekintélye miatt, a zsidó hiszi, hogy felette nem áll más, csak az Isten.”

Mikor alakult a Zsidó Színház?

2002 Augusztusában alakultunk, tulajdonképpen Schönberger Ádám ötleteként, aki most a TÁP Színházban játszik. Az irányítás később átkerült hozzám, de alapvetően egy csapat vagyunk, ahol mindenkinek van beleszólása a dolgokba.

Mitől “zsidó” a Zsidó színház?

Sok mindenben, hiszen minden darabban lehet erre utalást találni; most például arra készülünk, hogy Jónás Könyvét vigyük színre, ami már önmagában is egy erősen zsidó tematikájú történet, illetve már bemutattuk a Purimspielt, ami már arra utalt, hogy menet közben “bátrabbá váltunk”, hiszen a darab, akárcsak a Hunkurunk, Avagy a Szemérmes Nem Tanul kifejezetten zsidó környezetben játszódik. De korábban már színre vittük Moliére Tartuffe-jét, ahol a darabot kicsit áttematizáltuk, például belevittünk jiddis betétdalokat. A Tartuffe aktualitását a vallás és a hatalomvágy ma is jelenlevő összefonódása adta. Ezután következett Csehov Cseresznyéskertje; ekkor már egy nyelvet beszéltünk a közönséggel, ismertek minket, és megértették a benne rejlő üzenetet, mit jelent az elöregedett társadalmi réteg, amelyik még mindig a jogaihoz ragaszkodik, miközben a fejük fölött “a nagyok” már ülik egymást. A Hunkurunkat, a pesti gettókocsmák világáról szóló darabot remélhetőleg pedig nyáron felújítjuk, és további előadásaink lesznek.

Mikor megkérdezik, mi a zsidó színház sajátossága, az ember egyszerű, sematikus válaszokat szokott adni, de az egyik legfontosabb különbség valójában az eltérő színpadszerkezet. Az európai színház a keresztény templomot imitálja. Ha összehasonlítjuk a keresztény templom terét és az abban tanúsított viselkedést, megértjük, hogy mi az az alapvető társadalmi szerződés, amit a mainstream európai színház egyszerűen nem rúghat fel; ha mégis megteszi, automatikusan undergrounddá válik. Csakhogy a templom mellett ott a zsinagóga, ami egy másik tér: a zsidóknak más a térfelfogása és a térben való viselkedéskultúrája; mi igyekszünk a nézőt belevonni a darabba, sőt, előadás közben beszélhetnek, akár dohányozhatnak is. Kirángatjuk a nézőtérről, hogy velünk lehessen a darabban. Természetesen a fő pont középen van. Az európai színház csúcsa az, ha valaki elől meghal – a zsidó színház csúcsa az, ha valaki középen tanul! A különbség tehát megint a templom-zsinagóga ellentétre megy vissza: úrszentségfelmutatás és Tóraolvasás. Mások az archetípusok is, mást jelent a hősiesség fogalma. A zsidó archetípus világban, amit én kutatok, a hősiesség passzív dolog: állok, miközben ütnek. Ez a hősiesség. Az európai színházban ugyanez a támadást jelenti: kivonulok a mezőre és megtámadom az ellenséget. Ezek az archetípusvilágok a történelmi különbségekből adódnak. A zsidó színházban ugyancsak megmutatkozik a zsidó társadalmi szerkezet: szokás mondani, hogy a színházban nincs demokrácia. Csakhogy a zsidó közösségekben, ha a múltat nézzük, csak nagyon keveseknek sikerült egy autoriter uralmat kiépíteni, az utolsó Salamon király volt, akinek a halála után a birodalom fel is bomlott. Nekünk nincs kultúránk ahhoz, hogy elfogadjunk valakit csak a tekintélye miatt, a zsidó hiszi, hogy felette nem áll más, csak az Isten. Ez a színházban is megmutatkozik, a nézőnek ugyanis nem lehet meggyőződés nélküli dogmákat leadni.

Többször hallani, hogy a Zsidó Színház része a magyar zsidó kultúra újjáéledésének; mit gondolsz erről?

Sokan beszélnek a zsidó kultúráról sokfélét, de csak kevesen gondolják végig, mik ennek a sajátosságai és mi az, ami a történelem folyamán, akár a színházban is, működött máshol, nálunk pedig nem, illetve fordítva; és itt nem relációkról beszélek, hiszen egy közösség sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Identitásról van szó, vagyis inkább az identitásunk újrafogalmazásáról, arról, minek mentén tudjuk megfogalmazni, kik vagyunk; nem gondolom, hogy a zsidóságot értékes tartalommal kell megtölteni, hiszen az már megvan, inkább ezt a tartalmat kell újra felfedezni, s ha úgy tetszik, ezért a Zsidó Színház valóban része ennek a modern identitáskeresésnek.

Kire bízzátok a szövegkönyvet, a darabok alkalmankénti átírását?

Ez sokmindentől függ; elsősorban a rendező feladata, így azon múlik, ki rendezi a darabot. Például Molnár Ferenc Játék a Kastélyban című darabját Gábor Péter Yeti; abban én például csak színész voltam, ugyanakkor igyekeztem segíteni a szervezésben, mint mindnyájan, hiszen egy csapat vagyunk. De rendező mindig csak egy lehet.

Hogyan tud fennmaradni a Zsidó Színház, vannak-e, kik a támogatók?

A legfőbb támogatók mindenképpen azok, akik csinálják, a rendezők, a színészek, az egész társulat. Ezenkívül vannak hivatalos támogatóink, mint például az Erzsébetvárosi Közösségi Ház, ahol a próbák zajlanak, és sok a magánszponzor. A zsidó vallásban is létezik a cedaka fogalma, ami jótékonyságot jelent; a cedaka a legjobb akkor, ha ismeretlenül érkezik, így az anonim támogatások, ha lehet ilyet mondani, “a legzsidósabbak”. Ezenkívül természetesen a Zsidó Színház is részt vesz különböző produkciós pályázatokon.

Kik a társulat tagjai? Mennyiben “amatőr” és mennyiben “profi” a társulat?

Érdekes kérdés, mert néhány zsidó származású színészt a közönség nagyrésze ismer máshonnan is, példul Fehérvári Andrást, aki sokat volt a szarvasi táborban.
A társulat egyébként kezd profikkal dúsulni, de megvannak az “amatőrök” is, akikre szintén szükség van. Azt gondolom, nagyon sokat számít egy darabban, a színész mit tesz hozzá az intellektusával; gyakran a “profi” elvárja a rendezőtől, hogy megmondja, mit gondoljon vagy érezzen. Ezért van az, hogy néha teljesen “amatőr”, underground csoportok elképesztően jó dolgokat tudnak egy műből kihozni, mert annak van a legnagyobb ereje, ha a színészek igenis gondolnak valamit egy szerepről, egy karakterről, még akkor is, ha a néző nem feltétlenül érti, mi is az, de a hatás magával ragadja, s átérzi a hitelességet, amit a színészek képviselnek. Ezért tartom fontosnak évek óta, hogy “amatőrök” is legyenek a társulatban.

Hogyan alakul a társulat, tartotok meghallgatásokat?

Nem sok meghallgatás van, mivel leginkább baráti társaság vagyunk, egyfajta tudatos vállalása egy félig profi, félig amatőr társulatnak, hiszen mi ezt is szerettük volna. A cél, hogy a következő darabhoz legyen meg az ember. A közeg, amit a Zsidó Színház elsősorban képvisel, úgyis itt van körülöttünk, eljönnek hozzánk, megtalálnak. Van olyan, akit mi hívunk és van, aki jelentkezik, bekerül, de voltak olyanok is, akik nem maradtak meg, hiába voltak nagyon jó színészek és vannak, akik azonnal beilleszkednek, megtalálják köztünk a helyüket.

A ma zajló mainstream versus underground “küzdelemben” a Zsidó Színháznak mi a célja? A “mainsztreammé válás” vagy éppen az undeground erősítése?

A cél mindig létrehozni a következő darabot! Természetesen lehetnek és vannak is ennél távolabbi célok, de a legfontosabb mindig a közeli jövő, a többi pedig magától kialakul.

A Zsidó Színház klasszikusok mellett saját darabokat is bemutat; milyen feltételek alapján választjátok ki, hogy mit játszotok?

Valóban bemutatunk saját szerzeményeket, a Purimspielt például én írtam, de mindenki hoz történeteket a saját életéből. A nemsokára bemutatandó Jónás Könyve ugyancsak részben az eredeti, részben átdolgozott változat. Vannak ezenkívül ad hoc darabjaink, például stand up comedy-k.

Te magad hogy kerültél a színpad közelébe?

Nyolc éves koromban kezdtem el gyerekszínházban játszani, azután tizenévesen jött a Harlekin, amivel beutaztuk gyakorlatilag az egész országot. Ekkor következett a Molnár Ferenc Színkör, majd az Ad Hoc Csoport, amely tulajdonképpen ugyanaz a társulat volt, csak előbb Molnárnak hívtuk, aztán Ad Hocnak. Fegyelmet és munkát tanultam ezeken a helyeken, de a játékossághoz még vissza kellett térni.
Később elmentem a Rabbiképzőre, ahol sokat tanultam; nagyon sok kapu megnyílt előttem, hiszen a sajátom mellett más vallásokat is tanultam. Azokat, akik vallásokkal foglalkoznak, akár rabbik, akár lelkipásztorok, sokan megkeresik a gondjaikkal, és ezek is formálják, nemcsak azt, aki panaszkodik, de azt is, aki meghallgatja. Tulajdonképpen a színház is erre épül: azért érzi magát az ember kiszolgáltatottnak a színész előtt, mert ha az a színész jó színész, akkor a másik arcáról többet tud leolvasni, mint bárki más. Mint a papok vagy a rabbik. Meg kell tanulni uralkodni magunkon, a másikra összepontosítani, figyelni, s utána visszaadni a saját gondolatainkat egyszerűen egy összerakottabb formában. A mi dolgunk nem a magyarázat, a megoldáskeresés, hiszen azt a legtöbben maguk is megtalálnák, ha nem lennének elkeseredve, a mi dolgunk az, mint lelkészek, hogy megnyugtassuk őket. A színházban és a vallásban egyaránt fontos a kommunikáció módszertana.
Sőt, a demagógia szelencéje a színház és a templom, ez az a két hely, ahol a demagógiának igenis helye van, a néző pedig azért vesz jegyet, hogy ezt meghallgassa. Ez így van rendjén, de éppen ezért fontos, hogy a színészet, a színházi szakma hatalmas felelősséget is jelent. A színházhoz való visszatérés számomra tehát egyfajta szintézis a rabbinikus élettel, mivel egyszercsak azt vettem észre, hogy színházi emberekkel tudok a legjobban beszélgetni Istenről, általuk fordíthatom le a gondolataimat az emberek számára.

Sikeresnek érzed ezt a kommunikációt a közönséggel?

Azt gondolom, igen, hiszen ha csak az elmúlt évet nézzük, negyvenhárom előadásunk volt.

[popup][/popup]