Az Engesztelőnap

Karl Abraham

Az Engesztelő­nap

Megjegyzések Reik Vallás­pszichológiai problémák című munkájához1

(Második rész)

Az Engesztelőnap az Ödipusz-komplexus ismertetőjegyeit viseli ma­gán. Reik elemzése ennek elfogadásá­hoz vezetett bennünket. A szerző fi­gyelmét azonban ismét fontos bizo­nyítékok kerülték el, amelyek nézeté­nek helyességét támasztják alá. Kettőt kell ezek közül megemlítenünk, mivel ezek egyszersmind lehetővé teszik, hogy a szerző eredményeit kiegészít­sük.

Megszoktuk, hogy mind az egyé­ni fantázia produktumaiban, mind a mítoszokban mindig két emberi vágykésztetést találjunk a legszorosabb kö­zelségben, melyek az Oidipusz-törté- netet a legtisztább formában mutatják: a fiú vágyát az anya iránt, és erősza­kos lázadását az apa ellen. Mármost ha Reikkel együtt az Engesztelőnap bevezető rítusát az Atyaisten elleni lázadás következményének tekintjük, akkor feltevésünk azzal nyerhetne je­lentős mértékű igazolást, ha magában az ünnep rítusában az anyára vonatko­zó incesztus tilalom megszegésére vonatkozóan is találnánk utalást. Ez pe­dig valóban így van! Az Engesz­telőnap délutáni istentiszteletéhez tar­tozik a Leviticus 18. fejezetének felol­vasása, azaz azé a fejezeté, mely az in­cesztus elleni részletes tilalmakat tar­talmazza. Ez egy minden bizonnyal fi­gyelemre méltó tény. Mivel pedig az Ödipusz-komplexus két fő részének közvetlen összetartozását a liturgiában még különösképpen hangsúlyozni kel­lett, az említett tóraolvasást Jónás pró­féta könyvének olvasása követi. A fel­színes szemlélő számára azonban a belső összefüggés rejtve marad. Először pszichoanalitikus nézőpont­ból válik felismerhetővé. Jónás ellen­áll Jahve nyílt parancsának, elmene­kül előle, és ezzel hasonló cselekede­tet hajt végre, mint amelyet a közös­ség az Engesztelőnap előestéjén a szö­vetség felbontása által elkövet. Elnye­li egy állat, élve jön elő, és olyan, mint egy bűnbánó, Istennek tetsző bűnös. Aki ismeri a mitológiából, hogy mi­lyen elterjedt az az elképzelés, hogy Isten a gyermekeit felfalja, és hogy ez az elképzelés mennyire ellentétes a to­tem megölésével és elfogyasztásával, annak számára feltárul a rítus ezen ré­szének mélyebb értelme is.

Az Engesztelőnap hagyományos felfogása szerint a vezeklő a nap előrehaladtával egyre bűntelenebbül áll Istene előtt. Ennek megfelelően a liturgia a nap vége felé válik a legün­nepélyesebbé. Mármost estefelé zajlik egy szertartás, mely más napokon is a liturgia része. Ennek különleges he­lye, azaz az, hogy a délelőtti imából a délutáni imába helyezték át, nem je­lentőség nélkül való. Ez az úgyneve­zett „papi áldás”. Tudniillik a közös­ség azon férfitagjai, akik eredetüket a papok (kohánim) törzséhez vezetik vissza, és ebből kifolyólag az ortodox zsidóságban a mai napig az istentisz­teleti funkciók tekintetében bizonyos előjogokat élveznek. Áron papi áldá­sával áldják meg a gyülekezetét.

A „Sófárról” szóló tanulmányában Reik ennek megértéséhez nyújtott se­gítséget, azonban ismét elkerülte a fi­gyelmét az, hogy értékes anyagot ha­gyott az út mentén heverni. Szabadjon itt azt az észrevételt megtennünk, hogy ez a második, a zsidóság rítusá­val foglakozó cikk határozottan felül­múlja az előzőt abban, ahogy problé­mát következetesen végigviszi. A mózesi monoteizmust a primitív totemiz­musra vezeti vissza. A kitűnő problé­mafelvetés és kivitelezés méltán váltja ki csodálatunkat. Ezekből a fejtegeté­sekből átveszünk néhány szükséges eredményt, mely a zsidó vallás totemisztikus előstádiumát, és a papi mél­tóság előtörténetét érinti.

Már említettük, hogy a zsidóság előtörténetében két állatról mutatható ki, hogy totemként szerepeltek: a bi­káról és a kosról. A sófár, azaz egy kosszarv, még a jelenlegi kultuszban is használatos. Reik meggyőző érvelé­se szerint, melyre itt külön nem térhe­tünk ki, ennek a szarvnak a megfújása a totem hangjára való emlékeztetésnek tekinthető. Az egyébként dallam­talan hangzás, mely a legnagyobb ün­nepeken gyülekezésre hívó hangként szól az imádkozókhoz, azért hat olyan félelmetesen, mert Isten saját hangját képviseli. Jellemző a szigorúan hívők körében betartott szokás, mely szerint a sófárt fújóra nem szabad ránézni. Őt figyelni éppoly tilos és veszedelmes, mintha valaki magát Istent nézné. Ezt az előírást azért említem meg külö­nösképpen, mert hamarosan még a se­gítségünkre lesz. A sófár fújásával megbízott személy feladata az is, hogy a totemet utánozza. Ezzel bizonyos ér­telemben Istenhez válik hasonlatossá. Ugyanez érvényes a papi rétegre más kultuszokban. Amennyiben a pap fel­adata ezen felül az áldozati hús elfo­gyasztása, úgy a totemmel való azo­nossága ezáltal mindig újra kinyilváníttatik. A totemkultuszokban a papok azzal utánozzák a totemet, hogy a tisz­telt állat bőrébe burkolóznak, mozdu­latait utánozzák. Ezekben a szokások­ban a papok totemmel való azonossá­ga hol nyíltabb, hol burkoltabb formá­ban fejeződik ki.

A papi áldás szertartása egyedi mó­don végrehajtandó meghatározott előírásokat tartalmaz, melyeket most már módunkban áll megérteni. A „pa­pok” (kohanim) teljesen beburkolóz­nak az imaköpenybe, ezáltal a fejüket is betakarják. Így, a közösség tekinte­te elől teljesen elrejtőzve, emelik ál­dásra kezeiket. A szertartás pedig erre egy különleges kéztartást ír elő, mely­nek jelentése tudtommal eddig nem nyert kielégítő magyarázatot. A ne­gyedik és az ötödik ujjat a másik há­romtól külön kell választani, és az egész szertartás alatt ebben a kénysze­redett tartásban kell hagyni. Hogy en­nek a kéztartásnak milyen nagy je­lentőséget tulajdonítottak az abból is látható, hogy a rítus előírása szerint minden „pap” sírkövére, papi tiszté­nek jeleként, két, ebben a karakteres kéztartásban ábrázolt kezet kell vésni. Ha az ember belegondol abba, hogy a zsidóság egyébként milyen határozot­tan kerüli a képi ábrázolást, akkor ez a kivétel különösen figyelemreméltóvá válik.

Találkozhatunk-e bárhol olyan fo­galommal, mely e figyelemre méltó előírás magyarázatában segítségünkre lehet? Igennel válaszolhatjuk meg ezt a kérdést, és érdeklődésünket olyan meghatározott rituális előírások felé fordíthatjuk, melyek maguk is még magyarázatra szorulnak. A Leviticus 11. fejezete azon állatokra vonatkozó törvényeket tartalmazza, melyek fo­gyasztása engedélyezett vagy tiltott. („Mindazt, a minek hasadt a körme, és egészen kettéhasadt körme van, és kérődző a barmok közt, megehetitek. De a kérődzők és a hasadt körműek közül ne egyétek meg ezeket: A tevét, mert az kérődző ugyan, de nincs ha­sadt körme; tisztátalan ez néktek. A hörcsököt, mert kérődző ugyan, de nem hasadt a körme; tisztátalan ez néktek. A nyulat, mert kérődző ugyan, de nem hasadt a körme; tisztátalan ez néktek. És a disznót, mert hasadt kör­mű ugyan és egészen kettéhasadt kör­me van, de nem kérődzik; tisztátalan ez néktek.”)2 A kevés engedélyezett négylábú, párosujjú patás állat között – gyakorlatilag csak a szarvasmarha, a birka és a kecske jön szóba – találjuk a mindkét, általunk totemként ismert állatot: a bikát és a kost. Ebben az a fi­gyelemre méltó, hogy emberi fo­gyasztásra szinte pusztán csak a tote­mállatok engedélyezettek, míg a pri­mitív kultúrákban a legtöbb esetben szigorúan tilos a totemként tisztelt ál­latot elfogyasztani. Ezt a tilalmat csak kivételes alkalmakkor helyezik hatá­lyon kívül. Ez esetben az ellentétbe fordítás sajátos folyamatát kell feltéte­leznünk, melynek pontos vizsgálata egy későbbi, az étkezési rituálékkal foglalkozó pszichoanalitikus vizsgá­lódás tárgya kell, hogy legyen.3 Az említett állatokra nemcsak az a jel­lemző, hogy szinte egyedül csak ezek engedélyezettek a fogyasztásra, ha­nem az is, hogy a négylábúak közül éppen ezek szerepelnek áldozati álla­tokként. Emlékezzünk csak vissza, hogy a legtöbb kultuszban a legünnep­élyesebb szertartás abban áll, hogy a pap a totem bőrébe burkolózik, és a totem magatartását utánozza! Így megkockáztathatjuk azt a következte­tést, hogy a papi áldásnál a kohénok (papok) az ujjak szétválasztásával a totem (a kos) hasadt patáját utánoz­zák. A fehér gyapjúból készült imakö­peny a kos bőrének helyettesítésére való. A kohénok tehát ezen a szertar­táson a totemhez, és ezáltal Istenhez hasonlatosak. Még azt is hozzátehet­jük, hogy miként a sófárfújásnál, úgy a papi áldásnál is előírás, hogy a tekin­tetet el kell fordítani. Szükségképpen tehát a papi áldásban, éppúgy mint a sofárfújásban, egy totemisztikus szer­tartásra kell ráismernünk. Miként a primitív kultúrákban a totemet először megölik és elfogyasztják, ezután azonban ünnepélyes szertartás keretei között utánozzák, és ezáltal a hívők azonosulnak vele, éppígy történik ez a vizsgálatunk tárgyát képező rítusban is. Csak itt két részletben zajlik a cse­lekvés: A totemétkezés, vagyis annak intellektuális megfelelője, a Kol Nidré, az Engesztelőnap előestéjén; az utánozás szertartása az ünnep estéjén, mikor azt kell hangsúlyozni, hogy a közösség Istenével egységben van.

Reik felfogása arról, hogy a Kol Nidré a szövetség feloldását jelenti, az Engesztelőnap liturgiájának vége felé még egy megerősítést nyer. Ez szá­munkra is különösen érdekes lehet. Az ünnepi záróima (Neila) azzal végződik, hogy az imádkozok hitet tesznek Istenüknek. Az előimádkozó háromszor mondja a „Semát” (a Hall­jad Izraelt!”), a közösség pedig há­romszor ismétli.4 Egy következő, há­romszor megismételt mondás után kö­vetkezik a hitvallás hangsúlyos megis­métlése hétszer: „Jahve az Isten!” Ez­zel zárul a nap liturgiája. A vezeklés napjának kezdetén tehát a fogadalmak – pontosabban szólva: a Jahvéval kö­tött szövetség – hitszegő feloldása áll; a végén pedig a legnagyobb hang­súllyal kerül kimondásra az, hogy a közösség elismeri az ő hatalmát és egységét. Ezzel a szövetség a legün­nepélyesebb formában lép ismét ér­vénybe, a közösség megbékül Jahvével. Az Engesztelőünnep legmélyebb értelme ismét napvilágra kerül: a meg­ölt Atyaistent a fiúk ismét elismerik, ő pedig ismét magára vállalja gyerme­kei iránti kötelezettségeit.

Véleményem szerint, elsősorban az­zal kritizálhatjuk Reik Kol Nidrével kapcsolatos elméletét, hogy a szerző pszichoanalitikus eszközökkel a Kol Nidrét izoláltan elemezte ahelyett, hogy az Engesztelőnap több más szer­tartásával összefüggésben tárgyalta volna. A pszichoanalitikus tapasztalat arra tanít bennünket, hogy azok a pszi­chológiai jelenségek, melyek egymás szoros szomszédságában találhatók, mindig egy mélyebb, ok-okozati és belső kapcsolatban is állnak. Ezt a ta­pasztalatot mindig mérlegelnünk kell, akár a pszichoanalízis orvosi-gyakor­lati, akár tisztán tudományos alkalma­zásáról van szó. Ha ezt a meglátást a jelenlegi vizsgálódásunkban is hasz­nosítani akarjuk, miként azt a korábbi­akban már röviden megtettük, akkor az évenként megrendezésre kerülő Engesztelőünnep intézménye teljesen érthetővé válik. A Jahvéval megkötött szövetség, mely bővelkedik ösztön­korlátozó rendelkezésekben, olyan nyomással nehezedett mindenre, hogy viselni ezt csak úgy lehetett, ha a szö­vetséget bizonyos időközönként felol­dották. Ennek szabályozását azonban az egyéni önkény hatóköréből ki kellett vonni. Mindenki által vállalt kö­zös felelőséggel a Britet évenként egyszer feloldották, a lázadó ösztönök gyors kielégítése után azonban újra megkötötték. E nélkül az új megerősí­tés nélkül, mely azonban csak a szö­vetséggel ellenséges tendenciák lerea­gálása után léphetett életbe, a szövet­ség nem volt védett a kívülről és be­lülről érkező fenyegetésekkel szem­ben. Így jött létre az Engesztelőnap, melynek liturgiája a Kol Nidré mély, súlyos bűnről árulkodó hangzásával kezdődik, hogy Isten egységének fennhangon történő kinyilvánításával végződjön.

Fordította: Schmelowszky Ágoston

Jegyzetek

A fordítás a következő kiadás alapján ké­szült: „Der Versöhnungstag: Bemerkungen zu Reiks „Probleme der Religionspsychologie” In Karl Abraham, Psychoanalytische Studien vol. 2. 360-372. (Giessen: Psychosozial Verlag, 1999). Helyenként figyelem­be vettem a francia fordítást: „Le jour du Grand Pardon: Remarques sur l’ouvrage de Reik: „Problémes de psychologie religieuse” in Dr. Karl Abraham, Psychanatyse et culture 163-177. (Paris: Payot, n.d.). Az alább olvasható lábjegyzetek tőlem szár­maznak (a ford.).

A következő kiadás alapján idéztem: Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testámentomában foglaltatott egész Szent írás, ford. Károli Gáspár (Budapest: Magyar Bibliatanács, 1984). (A régies helyesírást meg­hagytam.)

A mű nem készült el. Az „ellentétbe fordí­tás” pszichoanalitikus terminus. Arról a lelki működésről van szó, mikor valaki számára egy érzés nem elfogadható, és ezért annak ellentétét éli át. Például „halottról jót vagy semmit!’’, mert hogy is nézne ki, ha egy olyan emberre haragudnánk, aki már véde­kezni sem tud.

4 Egyszer kell mondani. Abraham vagy té­ved, vagy egy helyi szokást vesz alapul.