Az Engesztelőnap

KARL ABRAHAM

Az Engesztelő­nap

Megjegyzések Reik Valláspszichológiai problémák című munkájához1

Folyóiratunk olvasói számára ismertek Reik ko­rábbi tanulmányai a „Couvadéról” [ 1914] és a „Pubertásrítusokról” [1915-16].2 Ezeket a szerző két to­vábbi, eddig kiadatlan dolgozatával együtt – melyek címe Kol Nidré [ 1919] és A sófár [1919] – egy kötet­ben megjelentette. Ez a könyv a Val­láspszichológiai problémák (1. rész) címet viseli. Az új – gondos szakiro­dalom- és forráskutatással megalapo­zott – tanulmányokban Reik a pszi­choanalízis tudományának eszköztárát meglepő sikerrel alkalmazza a vallási rítus két sokat vitatott kérdésében. A következő oldalakon Reik kitűnő ta­nulmányaira fordítanánk a figyelmet, ugyanakkor azonban a szerző eredmé­nyeit illetően számos szükségesnek tűnő kiegészítéssel és kritikai meg­jegyzéssel élnénk, ezáltal járulva hoz­zá a zsidó Engesztelőnap és a hozzá kapcsolódó rítusok pszichoanalitikus megértéséhez.

A Kol Nidré formula, mely az En­gesztelőnap kezdetén, azaz az esti is­tentisztelet bevezetőjeként ünnepélyes keretek között kerül előadásra, a foga­dalmak, önkorlátozások, átkok, eskük és egyéb kötelezettségek előzetes – a jelentől a következő Engesztelőnapig tartó – hatályon kívül helyezését tar­talmazza. A formula értelmét gyakran félre szokták érteni, kielégítő magya­rázata pedig még nem született. Kibé­kíthetetlen ellentétben áll azzal, aho­gyan a zsidóság az esküvel vállalt kö­telezettségekhez viszonyul. Azért, hogy ezt az ellentétet érthetővé tegye, Reik az eskü történeti fejlődését vizs­gálja, és arra a megállapításra jut, hogy az eskü ősformája az úgyneve­zett brit. Ez egyfajta szövetség, ahogy az például Jahve és az ősatyák között megköttetett. Isten részéről ez a szö­vetség a gyermekei védelmére vonat­kozó kötelezettséget tartalmazza. Ez utóbbiaknak pedig le kell mondaniuk bármiféle merényletről, melyet az Atyaisten ellen elkövetnének. Ez a szövetséges viszony azzal az érzésvi­lággal magyarázható, mely a primitív emberi közösségekben a saját – való­jában az apával egyenértékű – totem­mel kapcsolatban megnyilvánul. Reik itt támaszkodik Freud felfogására, aki a vallás eredetét abban a bűntudatban látja, mely az „ősbűnből” fakad, azaz abból, hogy a testvérhorda meggyil­kolta az apát. Kifejti továbbá, hogy miként kerül az Atyaisten elleni láz­adás fokozatosan elfojtás alá, és hogy miként bukkan fel mégis elég gyakran az emberi kultúra fejlődése során. En­nek megfelelően az ószövetségi elbe­szélés is tele van olyan történetekkel, melyek Isten népének a bálványimá­dásba történő visszaeséséről szólnak. A Jahvétől való elpártolás és a hozzá való visszatérés örök váltakozása mu­tatja a legvilágosabban azt az ambiva­lenciát, melyet a néplélek az atyai Isten iránt érzett. Későbbi korokban na­gyobb elpártolás már nem történt. A nép szívósan és kitartóan ragaszkodott Istenéhez; csak egyének vagy kisebb csoportok váltak hűtlenné kényszerítő vagy csábító körülmények hatására. A zsidó vallás követőitől a szövetség iránti rendkívüli mértékű odaadást és hűséget követelte meg, sőt ezek az el­várások az állandóan szaporodó sza­bályok következtében egyre csak nőt­tek. A kényszerneurózis tünettanára emlékeztető módon védték nemze­dékről nemzedékre az áthágás le­hetőségétől a vallási határozatokat, mindig újabb – túlzó lelkiismeretes­ségben fogant – rendelkezésekkel.3 A Talmud lezárását követő időszakban jelentkezett az a tendencia, mely minden döntéssza­badságot fogadalmakkal és önkorlátozásokkal kívánt felszámolni. Feltételezhet­jük, hogy e fogadalmak ter­he és az aszkézis okozta kín egyfajta reakciót váltott ki.

Reik tanulmánya szerint épp egy ilyen reakciót is­merhetünk fel a Kol Nidré formulában, mely arra irá­nyul, hogy egy évre előre minden fogadalom hatá­lyon kívül helyeztessék.

Továbbá Reik azt kívánja bizonyítani, hogy bár szó szerint a Kol Nidré az önsa­nyargató fogadalmak összes lehetséges formája ellen irányul, valójában – azaz a sza­vak mélyén rejlő tudattalan tartalom alapján – az Istennel kötött szövetsé­get célozza radikális formában, azt akarja feloldani, semmissé tenni. Ten­denciájában tehát hasonló az ősbűn­höz, melyet a horda az Atyaistennel szemben elkövetett. Reik, aki igen ta­lálóan hasonlítja össze ezt a vallási je­lenséget a kényszerneurózis tünettaná­val, ezen a ponton hozzáfűzhette vol­na, hogy a neurotikus kényszergondo­latok véghez nem vitt, tilos cselekvé­sekéi helyettesítenek. Ez, ha a szerző meggyőző érvelését követjük, a leg­teljesebb mértékben a Kol Nidrére is áll. A kényszerneurózissal való továb­bi analógiára utal az érzelmi ambiva­lencia, ahogy az a Kol Nidréből kikö­vetkeztethető. A dallam és az előadás­ mód valódi bűnbánat hangján szól, mely szemben áll a lázító, szövetséget megtagadó tendenciával. Reik a Kol Nidré formulát egyenesen a nép kény­szerneurózisának tekinti, teljesen egyenértékűnek azokkal a formulák­kal, melyeket az ebben a neurózisban szenvedők az elfogadhatatlan ösztön­késztetések elhárítására hoznak létre.

Azért, hogy a Kol Nidré lényegét át­tekinthetővé tegye, Reik a szövetségi rítus legrégebbi formájához nyúl vis­sza. Hivatkozva Robertson Smithre és más szerzőkre, továbbá felhasználva az idevágó kutatási eredményeket be­mutatja, hogyan épült fel az ősi szer­tartás, az áldozati állat – azaz a totem – megöléséből, szétosztásából és elfo­gyasztásából. Úgy gondolja, hogy azt, hogy a Kol Nidré ilyen primitív szo­kásokból ered, melyekben – Freud elemzése szerint – az apa elleni erőszakos tendencia bűnbánó indítta­tásokkal párosul, nagymértékben iga­zolta. Furcsamód elkerülte figyelmét az, hogy feltevését további erősebb bi­zonyítékokkal megtámogassa. Pedig az Engesztelőnap rítusában a legfrap­pánsabb módon ismerhető fel a kap­csolat a totemvacsora primitív szer­tartása és a Kol Nidré között. Tudniil­lik a szerző, aki egyébként a rítus pszi­chológiájának oly sikeresen utánajárt, megelégedett azzal, hogy a Kol Nidré és a közvetlenül utána következő ima belső összefüggését bizonyítsa, azt azonban elmulasztotta – ha szabad így fogalmaznom -, hogy a Kol Nidré tágabb környezetét is a vizsgálat tárgyá­vá tegye.

Az ünnep előestéjén, azaz néhány órával a Kol Nidré ima előtt, szigorú előírások szerint egy szertartás törté­nik, mely az ősi áldozati kultusz ma­radványa. Arról van szó, hogy bűnáldozatnak a férfiak egy kakast, a nők egy tyúkot vesznek. Az állat lábait összekötözik, és egy formula elmon­dása közben háromszor a bűnbánó fe­je fölött megforgatják. A szavak közel úgy hatnak, mint egy ráolvasás. A for­mula tartalmilag a következő: „Ez az én bűnáldozatom, ez az én helyette­sítőm, ennek a kakasnak kell helyet­tem a halálba mennie.”4 Az áldozati állatot a háromszori forgatás szertartá­sa után az undor gesztusával félredob­ják, később aztán levágják, és családi körben elfogyasztják. Először is, nem kívánok foglalkozni azzal a kérdéssel, miért lép itt a kakas a négylábú áldo­zati állat helyébe. Vizsgálódásunk szempontjából a bemutatott folyamat bír jelentőséggel és legfőképpen az a körülmény, hogy a formula szövege szerint az állat magát az áldozatot be­mutató személyt képviseli. Az áldoza­tot bemutató személy és a totem azo­nossága valójában bizonyítható más hasonló kultuszok esetében is. A kö­vetkezőt mondhatjuk tehát: Az Engesztelés ünnepének kezdete előtt, an­nak bevezetéseként, ősi szokás szerint minden háznál totemlakomát tartanak, és ezzel az „ősbűnt” minden évben megismétlik. A hivatalos áldozati kul­tusz eltörlése óta a szertartást nem vé­gezheti az egész közösség, menedékre lelt azonban a családi kultuszban. En­nek oka abban rejlik, hogy ez a szer­tartás képes ellentétes érzelmi indítta­tásokat egy időben kifejezni. Ez emlé­keztethet bennünket arra a gyakori megfigyelésre, hogy a pogány ősidőből származó különféle vallási nézetek, szokások, melyeket az adott korszak uralkodó vallási vezetői már régen hatályon kívül helyeztek, vala­milyen formában továbbélnek a nép­szokásokban és a babonákban.

Közbeszúrhatunk itt egy megjegy­zést a kakassal, mint áldozati állattal kapcsolatban. A különböző kultuszok­ban általában a totem a legfőbb áldo­zati állat. Amint Reik azt a következő tanulmányában (a sófárról szólóban) kimutatja, a zsidóság őstörténetében két totemállatot találunk, a kost és a bikát. Ezek a Leviticus áldozati előírá­sai szerint valóban a legfontosabb ál­dozati állatokként szerepelnek. Ugyanabban a könyvben azonban már megtalálható az az előírás, mely sze­rint személyes jellegű, különféle al­kalmakra elrendelt áldozatnak szár­nyast kell venni. Praktikus-gazdasági szempontok alapján nagyon nem volt tanácsos minden személyes jellegű ál­dozathoz értékes négylábú állatot használni.

Az említett étkezéstől a következő napnyugtáig az étel és az ital élvezete teljesen tilos. Más szóval: a tilalom je­gyét sajátosan magán viselő étkezés­hez közvetlenül kapcsolódik egy hosszan tartó böjt. Most válik ért­hetővé, miért éppen az ételtől való tel­jes tartózkodás jelenti a vezeklés al­kalmas formáját. Hagyományosan a böjt egyfajta önfeláldozásnak tekint­hető, mely etikai szempontból alap­vető előrelépést jelent egy ártatlan ál­lat levágásához képest. Önfeláldozás­ról van hát szó; benne van a totem megölése és elfogyasztása miatti ön­büntetés hasonlóképpen ahhoz, amint például a neurotikus reakcióképzés esetében egy elfojtott agresszív ösztön helyére egy önkínzó cselekedet lép.

Az otthoni étkezés után a közösség összes tagja ünnepi istentiszteletre megy. Ami most történik – ha Reik magyarázatát vesszük alapul – az nem más, mint az ősbűn ismételt végrehaj­tása, ez alkalommal közösségileg mindenki által, és a közös felelősség terhe alatt. Azonban nem cselekedet­ben, hanem – teljesen a kényszerneu­rózis mintájára – gondolatban, forma­lizált szavak segítségével. A totem megölésének helyére az Atyaistennel kötött szövetség intellektuális feloldá­sa kerül. Még egy kísérő szertartást kell megvizsgálnunk. Ősi rítus szerint a közösség két legidősebb tagja előlép, és ünnepélyes-formális módon engedélyt ad a Kol Nidré elmondásá­ra. Sehol a liturgiában egyébként nem fordul elő ez a szokás. Az Engesz­telőnap folyamán minden előimádkozónak, mielőtt a liturgiából ráeső részt elkezdené, egy hosszú, csak az ő szá­mára kijelölt imát kell elmondania. Csakis az előeste istentiszteletén zaj­ lik ez különleges módon. Ekkor az előimádkozó nem Isten segítségét kéri hivatala betöltéséhez, hanem a vének hagyják jóvá működését. Ebben egy másfajta szellemiség fejeződik ki, a gyülekezet saját egyéni felelőssége. Ezután énekli az előimádkozó a Kol Nidrét háromszor, amint ez a liturgia formális részeinél gyakran történni szokott, egyre erősödő hangon.

Tehát az otthonra előírt szertartást, mely a totem feláldozásának és elfo­gyasztásának felel meg, és a közös is­tentiszteletre előírt szertartást, mely a fogadalmak feloldását célozza, köz­vetlenül egymás után találjuk, mely a kettő közötti belső összefüggésre en­ged következtetni. Reik felfogása ez­zel egy fontos támasztékot nyer. De kutakodásunk még messzebbre vezet.

A Reik által felvetett és csak bátor­talanul megválaszolt kérdés, hogy mi­ért tolódott a Kol Nidré a liturgián kí­vülre, nevezetesen az istentisztelet elejére, most magától nyer teljesen kielégítő magyarázatot. A Kol Nidré az Atyaistennel szemben elkövetett erőszakos túlkapást helyettesíti, a to­temlakomát, melyhez a nagy vezeklés kapcsolódik, és ezért ez utóbbit szükségképpen megelőzi.

Érdemes ennél az összefüggésnél egy kicsit hosszabban elidőzni. Más­honnan is ismerünk arra vonatkozó példákat, hogy a vezeklés és önkorlá­tozás időszakát egy túlkapás előzi meg. Gondolhatunk itt a karneválra és az azt követő böjti időszakra. De ismét hatásosabban szemlélteti a tényállást némely neurotikus. Egy ilyen pácien­sem gyermekkora óta abban a kény­szerben szenvedett, hogy épp olyan önkorlátozásokat vállalt magára, me­lyek betartása korábbi tapasztalatai szerint felettébb nehezére estek. Leg­inkább mindenfajta szexuális tevé­kenységtől való önmegtartóztatásra tett fogadalmat. Hosszabb vagy rövidebb idő után mindig újból kísértésbe esett. Mihelyt azonban elhatározásá­nak szigorú betartásán a legkisebbet is vétett volna, a páciens kényszeresen vad túlkapásba hajszolta magát, mel­lyel az önkorlátozás tervét alapjaiban semmisítette meg. Miután az ösztön kitombolta magát megbánás követke­zett, bűnbánat, és a neurotikus lélekre oly jellemző elhatározás, hogy „új életet” kezd. Azonban ennek az elhatáro­zásnak is ugyanaz lett a sorsa, mint a korábbinak.

A folyamatot még egy, a patológiá­ból származó további példán szeret­ném bemutatni. Egy asszony szokatla­nul súlyos tisztasági kényszertől szen­vedett. Meghatározott időközönként új fent aprólékosan kitakarította lakhe­lyét. A tevékenység minden alkalom­mal egy komód leporolásában érte el csúcspontját, melyben a fehér ágyne­műt tartotta. Egy egész délelőttöt szánt erre a célra, hogy minden por­szemet a fiókok sarkaiból és az ágyne­műkből eltávolítson. A páciens egy fehér papírra gyűjtötte szorgosan az összes porszemet. Végül úgy tűnt, hogy a takarítás fáradtságos művelete véget ért. Tisztaság lett, mely, bár a tudatban kényszeres erővel uralkodó tendenciának eleget tett, az elfojtott ellentétes tendencia számára azonban elviselhetetlen volt. És így egy szempillantás alatt, épp mikor a legtelje­sebb tisztaság köszöntött be, egy vá­ratlan ellenimpulzus tört elő: a páciens egy gyors kézmozdulattal lelökte a papírt, és a gondosan összegyűjtött kosz ismét a régi helyre került. Szo­rongás és depresszió következett; ezek a tisztaságra vonatkozó újabb elhatá­rozásokat hívtak életre, melyek külön­féle fogadalmak által nyertek me­gerősítést. És így kezdődött újból a ciklus anélkül, hogy bármiféle végál­lapot belátható lett volna.

Az ilyen neurotikusok ösztöneik iránti ambivalenciája hasonló ahhoz, amit Reik a Kol Nidrével kapcsolat­ban meggyőzően bizonyított. Reikkel együtt emlékeztetnék arra, hogy a zsi­dóságban a kényszerneurotikus visel­kedéssel analóg tendenciát jelentett az, hogy minden vallási törvényt még erősebb, még részletesebb védő ren­delkezésekkel biztosítottak. A Kol Nidré ismétlődő törekvés arra, hogy e kényszer terhe alól egy egyszeri erőszakos cselekedet által megszaba­duljunk. A túlkapásra vezeklésnek, és a szövetség újbóli megkötésének kel­lett következnie.

A Kol Nidrének ez az értelmezése talán keletkezésének pontosabb felde­rítéséhez is segítséget nyújthat. Ve­gyük csak egyszer szó szerint a Kol Nidré szövegét! Minden önként vállalt fogadalmat eltöröl, melyet az imádko­zó egy év leforgása alatt magára ve­het. Ha a kényszerneurotikus példáját vesszük alapul, le kell vonnunk a kö­vetkeztetést: a formula csak olyan időszakban keletkezhetett, amelyben az a tendencia, hogy az életet fogadal­makkal és önkorlátozásokkal minden irányban leszűkítsék és elszegényít­sék, még a legtürelmesebbek tűrőké­pességét is meghaladta. Talán megáll­apítható, mely időszakban érte el ez a tendencia a csúcspontját. A szöveg arámi nyelvezete is utalhat a keletke­zés pontos idejére. Ennek meghatáro­zása azonban nem a pszichoanalitikus feladata. Itt csak azt állapíthatjuk meg, hogy egy ilyen formula csak abban a korszakban keletkezhet, amikor kény­szeres önkorlátozások azzal az indítta­tással párosulnak, hogy a bilincsektől megszabaduljanak.

Mármost a Kol Nidré „másodlagos átdolgozás” jelét is mutatja, melyet Reik is hangsúlyozott.5 Ezzel az elfoj­tás további útja válik felismerhetővé. Az arámi szövegben található héber betoldásra gondolok: „Ettől az En­gesztelőnaptól a következő Engesz­telőnapig [legyen] jóra számunkra.”6 Bizonyítható, hogy korábban a foga­dalmak utólagosan, az elmúlt évre vo­natkozóan váltak semmissé. Ez mel­lesleg a Kol Nidré formula szövegéből is egyenesen következik. Az ebben összezsúfolt összes igealak, mely a fo­gadalomra vonatkozik, nyelvtanilag múlt időben található. A héber betol­dás, mely a jövő időre vonatkozik, a pontosabb megfigyelő számára szinte idegen testként hat a környezetében. A semmissé nyilvánítás utólagos és me­gelőlegezett formája között kétségte­lenül van egy nem elhanyagolható pszichológiai különbség. Figyelembe véve az eskük általánosan szent jelle­gét, az előbbi a kötelezettség rosszin­dulatú eltaszításának hat; az utóbbi in­kább olyan, mint egy megelőző rend­szabály, mely a pszichoanalitikust a kényszerneurotikusnál megfigyelhető hasonló elkerülésekre emlékezteti.7

Fordította: Schmelowszky Ágoston

(A tanulmány befejező részét követ­kező számunkban közöljük)

Jegyzetek

1. A fordítás a következő kiadás alapján ké­szült: „Der Versöhnungstag: Bemerkungen zu Reiks „Probleme der Religionspsychologie” in Karl Abraham, Psychoanalytische Studien vol. 2. 360-372. (Giessen: Psychosozial Verlag, 1999). Helyenként figyelem­be vettem a francia fordítást: „Le jour du Grand Pardon: Remarques sur l’ouvrage de Reik: „Problemes de psychologie religieuse” in Dr. Karl Abraham, Psychanalyse et culture 163-177. (Paris: Payot, n.d.). Az alább olvasható lábjegyzetek tőlem szár­maznak (a törd.).

2. A szóban forgó folyóirat, ahol a tanulmány először megjelent, az Imago (VI, 1), 80-90.

3. A neurózis kategória a jelenlegi nozológiai rendszerekből hiányzik, a pszichoanalí­zis fogalomtárának azonban továbbra is nélkülözhetetlen eszköze. A lelki megbete­gedések azon spektrumát értjük alatta, melyben a realitáshoz való viszony alap­vetően intakt, tehát ez áll a legközelebb az „egészségeshez”.

4. A formula a maga teljességében így hangzik: „Ez a kiváltásom, ez a helyette­sem, ez az engesztelésem. Ez a kakas ha­lálba megy, én pedig jó, hosszú életbe és békességbe lépek és megyek.”

5. A „másodlagos átdolgozás” pszichoanali­tikus terminus. Sigmund Freud eredetileg az álommunkával kapcsolatban fogalmaz­za meg, később egyéb, pszichopatológiai jelenségekre is kiterjeszti. Az elme olyan működését értjük alatta, mely végső soron lehetővé teszi, hogy bizonyos tudattalan impulzusok a tudat számára is megjelenje­nek. A másodlagos átdolgozás által a tu­dattalan impulzus új összefüggésbe kerül, ezzel válik a tudat számára emészthetővé, azaz tudatossá. Itt a „másodlagos átdolgo­zás” – amint azt az idéző jel is mutatja – át­vitt értelemben értendő: Bár a héber betol­dás új összefüggésbe helyezi az arámi szö­veget, jobban összhangba hozza a szerző által elemzett tudattalan motivációval, azonban mégsem úgy viszonyul hozzá, mint a tudatos tartalom a tudattalanhoz.

6. Az Abraham által használt német fordítás nem teljesen pontos. Inkább az eredetiből fordítottam, mely – potenciálisan – még in­kább alátámasztja a szerző állításait.

7 Érdemes felfigyelnünk arra, hogy az En­gesztelőnappal foglalkozó Misna traktátus elutasítja a Kol Nidré elemzett héber betol­dásában benne rejlő lehetőséget (Joma, 8, 9): „Aki azt mondja: ‘vétkezem és meg­térek, vétkezem és megtérek’ – nem ada­tik meg neki, hogy megtérjen; ‘vétkezem és az Engesztelőnap engesztelést hoz’ – az Engesztelőnap nem hoz engesztelést [számára].”