Az én mesém is lehetett volna – (Lugosi Viktória: Hümmögő)

(Lugosi Viktória: Hümmögő. Noran, 2002, 122 oldal, 3000 forint)

Nekem tetszett. Pedig felnőtt vagyok. Persze biztos másként felnőtt az, aki a gyerekeinek olvassa fel a mesét, mint az, akinek a gyerekkor­ból csak a sajátja van.

Lugosi Viktória is biztosan a gyerekeinek írta ezt a mesét. Talán arra gondolt egy es­te, amikor a fiúk már pizsamában ültek az ágyuk szélén, és elérkezett a pillanat, hogy a könyvespolcon sorakozó kötetek közül kiválasszon egyet, amiből felolvas majd egy olyat, ami biztos tetszik majd nekik, és ami neki se olyan rossz. Szóval, ott és ak­kor arra jutott, hogy eze­ket már mind olvasták, és inkább kitalál ő maga valamit.

Persze mindnyájan tudjuk, hogy a fejből mesélés az igazi mesélés. Ez az, amire később emlékezni lehet, amit az emlékiratokban fel lehet idézni. Ez az, amiben szerepelhetnek azok a kedves ismerősök, akik csak nekünk je­lentenek valamit. De a fejből való mesék nem mindig jönnek. S van olyan is, hogy egyszer csak elfogynak, és sokszor szeret­nénk mi is hallani valami mást, mint a sa­ját gondolatainkat, és akkor olyan jó len­ne, ha létezne könyv, mely azoknak szól, akik már nem olyan picik, de még nem is olyan nagyok. Szóval, amit pont nekik fel lehetne olvasni. Valami olyan, amit szeret az ötéves, de nem unja a tízéves, sőt még mi sem. Ami mindenkinek mást mond, de mindenkinek mond valamit.

A történet egy zsiráfról szól, aki megszö­kik az állatkertből, ahol mostanában na­gyon rosszul bánnak az állatokkal. Nem szeretik őket eléggé. A kimerült zsiráf ép­pen Hümmögőék fája-háza tövében veszti el maradék erejét és nyomja el az álom. Mire felébred és futna tovább, Hümmö­gőék felfedezik és rögzítik, így mozdulni sem tud szegény. De ez az állapot nem tart sokáig, csak amíg megnyugtatják, hogy nincs mitől tartania. Ettől kezdve a zsiráf már nem is akar menekülni. Igaz ba­rátokra lel, és megkezdődik a nagy ka­land: meg kell menteni az állatkert többi állatát, hogy mindenki újra boldog lehes­sen. Nem hiszem, hogy titkot árulok el az­zal, ha mindenkit megnyugtatok: az akció sikerül, sőt még egy csomó más is.

Én nem jöttem rá, hogy milyen állat Hümmögő. Az az érdekes, hogy egy idő után már nem is zavart. A gyerekek se kérdeztek rá. Azt hiszem, segített nekik az a néhány kedves rajz erről a barna-zöld kis állatról.

Mint utóbb kiderült, egy vendégség­ben, ahol a háziakhoz hörcsög tartozott, azért akadt egy tippjük. A kisebbik kér­dezte, hogy ennek a hörcsögnek is van-e karosszéke?

A történetek is hosszan éltek. Szerin­tem ez annak köszönhető, hogy nagyon más Lugosi Viktória mesekönyve, mint azok a klasszikusok, amelyeket – mindannyiuk örömére és megelégedésére – minden jóravaló szülő felolvas a gyere­keinek. Ez a könyv sokkal inkább a máról szól. Itt legalább olyan természetes, hogy e-mailez a sirálygyerek az apjával, mint ahogy az is, hogy mobilt hord a mókus. Lehet, hogy ez nekünk, felnőtteknek ele­inte egy kicsit furcsán hangzik, de bizto­san hamar elmúlik majd, és a gyerekeink­nek a szeme se rebben. Ezt a könyvet olyan volt a fiaimnak felolvasni, mintha fejből meséltem volna. Akár az én me­sém is lehetett volna…

Sándor Mónika