„Az én-jeim mellérendelésekben léteznek egymás mellett…” – Fabó Kinga költővel beszélget Pécsi Katalin- a női identitásokról, a versbeli identitásokról és a szerepekről

Fabó Kinga költővel beszélget Pécsi Katalin a női identitásokról, a versbeli identitásokról és a szerepekről

Véleményed szerint létezik-e speci­ális női irodalom?

– Először a besorolhatóságról és a tí­pusalkotásról szólnék. Úgy gondolom, hogy a személy, a személyesség, a sze­mélyiség és a személyre szólóság, sót a személynek szólóság nagyon fontos. Nem hiszek az emberek bármiféle ala­pon történő tipizálásában, típusokba sorolhatóságában. Nem típusokban lé­tezünk, hanem egyedi emberekként, személyekként, személyiségekként. Nincs „a nő” általában, mint ahogy „a férfi” sem. Sokféle, végtelenül sok kü­lönböző férfi és nő létezik, és annyiféle nő- és férfiirodalom, amennyiféle nő és férfi. Pontosan emiatt, mindaz, amit er­ről a témáról általánosságban mondok, nagyon korlátozott érvényességű lehet csak.

– A nő mivoltod vagy nőiséged prob­léma-e számodra, és problémát jelent­het e mások például az olvasóid számá­ra?

Úgy gondolom, igen – máskülönben az a kérdés, hogy van-e specifikusan női irodalom, föl se merülhetne. Egy nőnek a nő mivolta és nőisége ereden­dően és eleve probléma – ezzel szem­ben egy férfi számára a férfiléte nem az, hanem természetes, kellemes adottság.

A női íróknak elsősorban arról kel­lene írniuk, hogy milyen nőnek lenni?

– Nem, egyáltalán nem! Számomra legalábbis ez így soha nem merült fel.

Ugyanakkor nemcsak tőlem, hanem minden női írótól, női alkotótól meg szokták kérdezni, hogy előny-e vagy hátrány a pályáján az, hogy nő…

– A te témáid ugyanakkor mégiscsak kifejezetten női témák! nyilván vannak olyan írók vagy költők – férfiak és nők -, akik „semleges neműek” ugyan nem lehetnek, mégis „semlegesnek” kell őket tekinthetünk ebből a szempont­ból.

– Az embernek a neme biológiai adottság, ami eredendő, eleve adott, és abból nem lehet kilépni. Tehát ennyiben feltétlen van női irodalom és van férfi irodalom is, mert a természetes neme korlátait senki sem tudja át­lépni, illetve csak szereppel, szerepját­szással próbálhat meg ebből kilépni vagy kitekinteni, és empátiával belehe­lyezkedni a másik nembe. De a szerep azért mégis más, mint a közvetlenül adott nem. Ebből következik, hogy egy nő nyilván női módon látja a világot, és úgy is ír – ugyanakkor nem biztos, hogy ez tudatos választás kérdése.

Visszatérnék az alaptémánkhoz: hogy van-e speciális női irodalom. A kérdés eleve valamiféle egyenlőtlensé­get feltételez, mert arról soha nem szoktunk beszélgetni, hogy van-e férfi irodalom, tehát ez egy tipikusan férfi­kontextus sugallta megfogalmazás­mód. Addig és csak addig beszélhe­tünk „speciális” női irodalomról, amíg a női alkotók kisebbségben lesznek, és amíg a férfi alkotó a viszonyítási pont. A nő a kivétel, a viszonyított, a függő, a megjelölt – adott esetben megbélyegzett – a férfihoz képest. Köz­ben a nők nagy többsége még mindig a férfiak függelékeként él, vagy hatá­rozza meg magát. Az önbecsülését, az önértékelését a férfiakra alapozza. A férfiaknak akar megfelelni. Az egyik költőtársam említette, hogy negatí­vumnak tartja, hogy neki főleg nőolva­sói vannak. És ezt negatívumként érté­kelik mások is. A kérdést tehát úgy kel­lene feltenni: van-e sajátosan férfi és női irodalom? Van-e különbség a sajá­tos női beszéd- és írásmód, valamint a férfi beszéd- és írásmód között, és ha igen, miben áll az.

Olvastam egy érdekes cikket a női irodalomról a Harper’s magazinban, az a címe: „Még az irodalomban is csak a mé­ret számít’? Azt állítja a cikk, hogy mi­vel a nők az apróbb részleteket jobban észreveszik, és ezért jobbak a kis vilá­gok ábrázolásában is, valószínűsíthető, hogy nem nő fogja megírni a XXI. század Háború és békéjét, és a nők Nobel-díjat se fognak kapni egyhamar, mert csak a „nagy témáknak” jár ki a nagy díj.

Igen, így van, és ráadásul a Nobel-díjra felterjesztő bizottság is férfiakból áll. A múltkor, A rabbi lánya kapcsán* arról beszélgettünk, hogy milyen szo­katlannak hat a regényben, hogy a fő­hősnő azzal is lázad az őt fojtogató ha­gyomány ellen, hogy titokban szőrteleníti magát a fürdőszobában. Ez a rész­letekre kiterjedő, igen hiteles és meggyőző szőrjelenet elképzelhetetlen lenne egy „férfi” regényben. Tudjuk, hogy amikor férfiak egymást között fo­ciról, autókról vagy sörmárkákról be­szélgetnek, az elfogadott közbeszéd­nek számít, míg a nők „kisvilágába” tar­tozó témák – mint ez a szőr-ügy is – ir­relevánsnak tűnnek, és így kívül marad­nak az irodalmi műveken.

Milyen típusú nőírót fogad el a szakma?

Talán éppen azokat, akiknek a ne­me, a nemisége, a nővolta a lehető leg­kevésbé nyilvánul meg írásaikban. Mondhatni nemtelenül, vagy „semleges neműen” írnak, például Nemes Nagy Ágnes. Tehát az „akár férfi is írhatta volna!” dicséretnek számít – kontra „ez olyan rossz, hogy csak nő írhatta! Ne­mes Nagy Ágnes Sorok című verse így kezdődik: „Az impotencia / a félelem fia”. Egy méltatója éppen azt értékelte ebben a versben, hogy a költőnő férfi­szerepben, férfi módon mert írni. Nőíró­nál negatívumként értékelhetik, ha nőisége érzékelődik. Férfiírókra ez nem ér­vényes. Ők szabadon nyilvánulhatnak meg nemükben, nemiségükben is.

– Ismerünk ma már ellenpéldákat is: egyik fiatal költőnőnk éppen azzal pro­vokál, hogy a nőiségére játszik rá. Ez a provokáció egyben a versek témája is. És itt vagy például te…

Egy nőnek a nő mivolta és a nőies­sége is probléma, amit ő maga is nehe­zen tud kezelni. Most persze nem a ma­gánéletről beszélek, hanem a művek­ről: nem létezőnek nem tekintheti. Mit akar vele tenni? Vagy túlhangsúlyozza, túlfokozza, vagy egyszerűen lefokozza magában – sőt eltünteti. De ezek lehet­nek szerepek is. Végig lehet próbálgat­ni a lehetséges női szerepek sorát.

Mit tehetnek a civil nők, akik nem írnak verseket?

Ők a saját életükben próbálgathat­ják, csereberélhetik őket. Az embernek több énje van, hol ez, hol az kerül elő­térbe: amelyiket a helyzet éppen elő­hívja. Aki ír, az meg is örökíti mindez – ennyi a különbség.

Kinga, te a különböző identitásaid­ból melyiket tartod a legfontosabb­nak?

Nem tudok és nem is szeretnék egy mozzanatot abszolutizálni. Mindig az a fontos számomra, hogy az adott szituáci­óban éppen melyik énemre, melyik sze­repemre van szükség. Az énjeim mellérendelésekben léteznek egymás mellett, nem hierarchiában. A személyiség akkor rugalmas, ha képes alkalmazkodni a mindenkori helyzethez, mindenkori beszélgetőtársához: ennek megfelelően ke­rül előtérbe valamelyik identitása vagy szerepe. A „Légy hű önmagadhoz” típusú felszólításokat álságosnak és leegyszerű­sítőnek tartom: melyikhez? Ráadásul úgy értelmezem, hogy nárcisztikusságra szó­lít fel, ami azért fölösleges, mert az amúgy is túlteng bennünk.

– És a versbeli szerepeid közül…?

Nem szabad a költőket összekever­ni a szerepeikkel. A versperszóna nem azonos a költővel, még akkor sem, ha a költő egyes szám első személyben ír.

Az én két előző kötetem – teljesen véletlenül – különböző női szerepek köré szerveződött. És nem nemi identi­tás-problémaként, hanem költészeti problémaként izgattak elsősorban.

FABÓ KINGA KÖTETEI:

A határon. Magvető-JAK 1987

Anesztézia. Móra-Kozmosz, 1988

A fül. Széphalom, 1992

Ellenfülbevaló. Magvető 1994

Elég, ha én tudom. Seneca, 1996

Fojtott intenzitással, fojtottan. Fe­kete Sas, 2002

* (Pearl Abraham regénye, Ulpius-ház, 2002.)

– és főleg ne ilyeneket –

okos legyen vagy szép legyen

vagy okos is szép is csak legyen

legyen hát legyen ne legyen