Az emlékezet kollázsa

(Márton László: Árnyas főutca, Jelenkor Kiadó, 1999, 159 oldal, 1100 Ft)

Ha úgy vélnénk, hogy a kortárs iro­dalom fiatalabb generációi számá­ra a holocaust mint irodalmi téma már nem jelent különös vonzerőt, nos, ak­kor meglepődve tarthatjuk kezünkben Már­ton László legújabb kötetét, az Árnyas főut­cát. Posztmodern történetmozaik, sorsintar­zia ez a mű, ha precíz és tárgyilagos jelzőket szándékunk idecitálni. Megrendítően szép, okos és szellemes – gondoljuk, ha „civil” jel­lemzést akarunk adni róla.

Gyerekfejjel láttam – és azóta sem újra – Agnes Varda francia filmrendezőnő Te­remtmények című alkotását: a hasonlíthatatlan hangulatú film szereplőinek vetített másai két omnipotens figura asztalán, egy virtuális sakktáblán álltak. A két lény ezek­kel az alakokkal játszott, befolyásolva a va­lódi hősök valódi életét a történet során. Márton László egy nem létezett fényképgyűj­temény, Halász Ignác kisvárosi fotográfus elképzelt képei alapján teremtette meg el­képzelt hőseinek elképzelt történetét. A tör­ténet helyszínének valódiságáról azonban vannak, lehetnek sejtéseink: a mindvégig rejtelmesen megnevezhetetlen magyar vá­roskáról újabb és újabb adalékokat ka­punk, míg egyszerre beugrik, úgy az első harmad végén: Szécsény.

Az árnyas főutca a fikciók fikciója: kisem­berek végtelenül személyes történeteivel, korabeli dokumentumok felhasználásával megépített de/rekonstrukció. Történései – amelyek az első antiszemita rendelkezéstől a deportálásokig lezajlott haláltánc stációit idézik meg békaperspektívából – egy jobbá­ra zsidókból álló közeg sorsának bemutatá­sával láttatják egy olyan kor borzalmait, amelyben válogatás nélkül pusztították el európai települések lakosságának jelentős részét. A magyar történelem olyan periódu­sában nézhetünk széjjel a szerző által dik­tált tempóban és irányokban, amelynek ide­jén társadalomalkotó csoportok szürreális gyorsasággal tűntek el a semmiben, hír­mondót sem hagyva maguk után. Ez a könyv olyan, végtelenül letisztult megállapí­tások sokaságát tartalmazza, amelyeket ta­lán csak egy, a történtek után tizenöt évvel született gondolkodó jelenthet ki. Ilyen szempontból vonható különös és izgalmas párhuzam a Kertész Imre-i életmű alkotásai és az Árnyas főutca között. Márton nagyobb­részt gyerekkorú hőseinek történetét önké­nyesen formálja: de hiszen minden író ezt teszi. Márton viszont történetfűzésének me­chanizmusát is felfedi: a kollázskészítés fázisait nyomon követhetjük. Kitalált élettörté­neteket alakít át, miközben kommentárjai alapján már-már azt hisszük, hogy ezek megváltoztatásával valódi sorsokat befolyá­sol, szerepet adva gondviselésnek vagy bal­végzetnek. Jellegzetesen tagolatlan szöveg­folyamában a követhetőség határvidékén egyensúlyoz, hogy ezzel is feszültséget kelt­sen. Alkalmasint pedig egy-egy megrázó fél­mondattal megrekeszti a történetet: ezek a félmondatok pedig egy pillanatra hallani en­gedik a marhavagonok kerekeinek majdani dübörgését. A történet pedig nem terjed ki a végső pillanatokra. Az Árnyas főutca 1944 purimján, a reménytelenség torkában meg­tartott remény-ünnepen ér véget, bár intarzi­aként évtizedekkel későbbi pillanatokat is citál a szerző.

Itt minden, háborút túlélt szereplő egy- egy jövőre nyíló ajtó egyben: lábjegyzet­ként, néhány sorban tudjuk meg, miként folytatódik majd személyes sorstörténetük. Olyan érzésünk támad, hogy egy rég elpor­ladt szájból hallunk újra egy soha le nem jegyzett, soha nem rögzített visszaemléke­zést. Mint amikor az ember estéről estére hallgatja a nagymama történeteit egy na­gyon távoli korról. Az ember minden egyes alkalommal elhatározza, hogy legközelebb leteszi elé majd a diktafont. De legköze­lebb nem lesz. A történeteket egyedül is­merő elme a test pusztulásával már nem adhat többé az ember tudtára semmit. Ak­kor az ember már csak az emlékezésre va­ló saját emlékezése ingatag maradékára tá­maszkodhat. Márton könyve ezért megren­dítően szép: spontán és olyan személyes, hogy nem lehet nem találni benne valami ismerőst. Gőz Árpád, a történet egyik hőse például a fővárosból indult gyalogmenetből Nyergesújfalunál ki tudott volna ugrani, mert alkalma nyílt a szökésre. E sorok írója azért lehet e sorok írója, mert nagyanyja számára is alkalom nyílott a szökésre pont Nyergesújfalunál, amivel ő viszont élt is. Fikció és valóság. Az ember gerincében vé­gigszalad valami zsibbasztó és hideg: egy pillanatra összecsukja a könyvet.

A gyermeki fantáziajátékok és a felnőtti dilemmák közepette olyan „Örkényi egyper­cesek” tűnnek fel, amelyeket ez a különös szövegfolyam foglalatként ölel körbe. A de­portálásokat túlélt, asszonnyá serdült gye­reklány húsz évvel az után a fővárosban la­kik: „Úgy él a forradalmi munkás-paraszt kormány által irányított országban, mintha gyerekkorát és fiatalságát másvalaki élte volna, más vidéken.” Egy napon sorsjegyet vásárol egy szétivott arcú asszonytól, aki­ben egykori cselédlányukat, Rózsikát ismeri fel, aki cserbenhagyta őket. A sorsjegyes asszony is azonosítja őt, utánaszalad, du­lakodnak. A Blahán villamosra ugró túlélő, akinek egész családja elpusztult, észreve­szi, hogy markában egy sorsjegy lapul. A frappáns szövegekkel díszített „nem nyert”- típusú cédulák egyike. „Lesz ez még rossz­abb is, ne félj!” – ez áll a cetlin. Ezt a mon­datot az ápolónőként a vészkorszakot a fővárosban, hamis papírokkal túlélő ass­zony fiatal nőként súgta oda Rózsikának 1944-ben egy nyilas razzia előtt, amelynek során a kórházban fekvő édesapját is örök­re elvitték. E mesteri történetszilánkok miatt (is) érdemes elolvasni ezt a páratlan hangu­latú, különös kötetet. Az egykor volt együttélés ennek lapjain immár valóban történeti távlatba emeltetik: az 1959-es születésű Márton László már nem mint a történtek ré­szese, nem személyes élményekre támasz­kodó emlékező idézi meg a sajátosan ma­gyar kisváros sajátosan magyar zsidóinak történetét. Romokon jár és rég kicserélt cég­tábláik alatt, avagy gazzal benőtt, elhagya­tott temetőben, ő már levéltárakban és arc­hívumokban kutat, és nem vissza-, hanem megemlékezik. Alakokat talál ki és történe­teket.

„Ez a történet egészében is, részleteiben is a képzelet szülötte. A képzelet viszont egy valóságosan létező országban fejti ki hatá­sát, és egy valóságosan eltelt évtizedet idéz fel. Így a történet szereplőinek bármiféle ha­sonlósága valóságosan létező személyek­hez a véletlen műve: az itt leírt események hasonlósága ténylegesen végbement ese­ményekhez történelmi tapasztalat” – amely tapasztalatról újabb tanulságokat levonni a kötetét e szavakkal felvezető Márton László érzékeny segítségével talán még azok is tud­nak, akik megélték azt az évtizedet.

Halász Tamás