Az emlékezés tárgyai

Történetek a második KUT találkozásról

A nagymama bögréje

Klári szüleit vidékről deportálták. Sok-sok évvel később felnőttként barátnőjénél vendégeskedett. Ami­kor kinyitotta a konyhaszekrény aj­taját, a polcon egy régi teáskészle­tet pillantott meg. Elbűvölve állt a kincs előtt, mert rádöbbent, hogy az ő otthonában egyetlen olyan régi tárgy sincs, mely a gyerekkorából származott volna. „Mi úgy éltük át a háborút, hogy semmink sem ma­radt.” De mégis … A nagymama bögréje! Auschwitzból került haza, a nagymamával együtt. Az ütött- kopott fémbögre ma ott áll a köny­vespolcon, hogy Klárit, gyermekét, egész családját emlékeztesse az Auschwitzot megjárt nagymamára.

A levelezőlapok

Éva apját Buchenwaldban pusztí­tották el. Apja emlékét régi, tábori levelezőlapok őrzik. Péter 19 évesen került Borba, öt nem bögréje, szü­lei levelezőlapja hozta haza. 1944. augusztus 18-án apja a következő­ket írta fiának: „Drága Péterkém, változatlanul azt írhatjuk, hogy úgy mi, mint összes rokonok, barátok jól vannak, együtt vagyunk, és állandó­an Rád gondolunk. Továbbra is vi­gyázz magadra, mi is azt cselekedjük.” Péter apja 1944 novemberében 53 éves volt. Sáncásás közben a nyilasok agyonverték. Halálát fia csak Borból való hazatérte után tudta meg.

János 5 éves volt, mikor anyjával együtt vidékről deportálták. Bevagonírozás előtt a feleség János apjának levelezőlapon a következőket írta: „Jánoska örül az utazásnak”. Az apa az üzenetet a Don-kanyarból hozta haza. Jelenleg a lapot az apa második házasságából 1950-ben született János őrzi.

A védlevél

Anyánk svájci védlevelét én őrzöm. 37 éves volt, mikor deportálták. He­gyeshalomnál adta át egy magyar katona az általam küldött iratot. Közvetlenül nem segítette hazatér­tét, de közvetve – sokat mesélt er­ről – igen. Bár számtalanszor le­vetkőztették, mindenét elvették, a védlevélhez úgy ragaszkodott, talán mint az életéhez, hogy két gyere­kéhez hazatérjen. Mint a bögrét a nagymama, anyánkat a „véd”-levél hozta vissza.

A közös beszélgetésen még sok-sok emlék, gondolat, fájdalom került elő, de hangot kapott a túlélés büsz­kesége, ereje is.

A Tóra

László küldetésünkről beszélt, a Tó­ra szellemének továbbadásáról: „Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd azt másnak sem.” Talán éppen a Tóra szellemét tükrözi, bár két „KUT”-beszélgetéssel gazdagodtunk, bosszúvágyról soha, egyetlen szó sem esett.

Amikor meghallgatjuk egymást, a hallott történetek tovább élnek ben­nünk. Úgy őrizzük egymás történe­tét, mintha a sajátunk lenne. Átérezzük dolgainkat. Közösen kell rájönnünk arra, hogy a SOA szen­vedéseiről hogyan kell beszélnünk gyermekeinknek, unokáinknak. Hi­szen ránk, életben maradottakra kü­lönösen érvényes a parancs: „És be­széld el fiadnak.”

A tárgyaknak még egy sajátos üze­nete van. A 40 évig tartó hallgatás alatt meghúzódtak a szekrények, fiókok mélyén; úgy őrizték a titko­kat, mint az archeológiai leleteket a föld vagy a tenger mélye. Várták azt a pillanatot, amikor az emléke­zet feltámasztja és közkinccsé teszi őket, hogy mindannyian emlékez­zünk nagyszüleink, szüleink, gyer­mekeink szenvedéseire.

Virág Teréz