Az emlékezés tájain: – Chagall kiállítás Budapesten

Külföldi útjaim során sikerült eljutnom a párizsi Pompidou Központba éppúgy, mint Nizzában a Nemzeti Múzeum Marc Chagall termeibe – ahonnan a mostani, budapesti kiállítás anyagának egy része érkezett. Zürichben megcsodáltam a gó­tikus Fraumünster románkori szentélyé­nek monumentális üvegablakait, ame­lyeket Chagall tervezett biblikus motí­vumokkal. A hazai közönség többségéhez hasonlóan volt szerencsém látni a budapesti Műcsarnok 1972-es Chagall- kiállítását is. Mégis azt állítom: érde­mes felkeresni a budapesti Zsidó Múze­umban október 14-ig látható vendég­tárlatot, hiszen „Az emlékezés tájain” címmel összehozott kollekció a család tulajdonából olyan műveket is bemu­tat, amelyeket eddig sohasem láthat­tunk eredetiben, sőt, talán reprodukci­óban sem.

Ez utóbbi vonulat a legrégebbi is egy­ben, így – rendhagyó módon – a leg­utolsó teremben, a kisméretű grafikák között kezdtem a nézelődést. A szülő­város orosz-zsidó tradícióit megörökítő ceruza- és tusrajzok, akvarellek és tem­perák még barnás csomagolópapírra készültek, és ugyanilyen egyszerű tech­nika, igénytelen alapanyag jellemzi a vityebszki periódus családi jeleneteit is. Már 1908-ben felbukkant az első hege­dűs szakállas alakja – igaz, hogy még nem a háztetőn táncolva, hanem ho­kedlin ülve a konyha sarkában, a petró­leumlámpa aranyló fénykörében. Az 1911-es ciklusban az apa ősének kép­mása alatt majszolja kenyerét, a sok­alakos, tágas ebédlőt a cserépkályha és a duruzsoló szamovár varázsolja otthonossá. A szatócsbolt fő motívuma az előtérben – mint az igazságosság jelké­pe – a függőmérleg, a krájzleráj ajtajá­ban szülei meghitten integetnek egy­másnak a muskátlis ablakok előtt. A havas utcán szánkó fordul, a sófár is megjelenik már az életművében, a borbélyüzlet pedig hírbörze is egyben. Az élet ritmusát még a természet diktálja, az esti fejés prózai mozzanata az utol­só napszak szimbóluma lehetne.

A család tulajdonából 1914-es olaj­képek is eljutottak hozzánk. Lisa nővé­re az ablaknál hol mandolinnal kíséri énekét, hol meg olvasás közben méláz el a távolba. Kontyos anyja kenyeret süt a boglyakemencében, máskor taka­róba burkolva pihen a virágtapétás tisz­taszobában. 1916-ban feleségét, Bellát és pólyás Ida lányát ültette a távoli nagyvilágra nyíló ablak elé – amelyen átsüt az elvágyódás tudatalatti vagy nyílt gondolata -, míg a Gyerekkocsihoz készült vázlaton már három nem­zedék van jelen.

Ám az idill csalóka! Az 1910-es lako­dalom sokadalma legalább annyira fé­lelmetes, mint vidám, és a következő évben a születés örömére is sötét ár­nyak borulnak. 1917-ben A temető ka­pui mintha a végítélet apokaliptikus látványát vetítenék előre. Az 1925-ös Ünnep családi asztalánál csak a figyel­mes szemlélő fedezheti fel a kép sarká­ban a megdőlt faliórát, de ez 1949-re főszereplővé lép elő, kék szárnyakkal a havas falu felett, mint a kizökkent idő motívuma a szerelmespárt is tokjába zárva. A katalógus reprói közül kima­radt a Pogrom és a Temető 1931-es tin­tarajzainak drámaisága éppúgy, mint a Háború 1943-as két változata, egyrészt a közelképben kinagyított emberarco­kon tükröződő gyötrelem együtt érző megelevenítésével, másrészt a mene­külök áradatának panorámikus távol­ságtartásával. Mindezek kiteljesedése 1934-ben Az angyal bukása című olajfestménye, a tóratekercset mellére szo­rító férfival az előtérben, mögötte a gyermekét ölelő asszonnyal, hátán kis motyóját cipelő öreggel, tehénkéjét hajtó családdal és a földre hullott, is­mert ingaórával… Alaposan feladja a leckét a kiállítás látogatójának 1937- es, sokalakos és komplex kompozíció­vázlata is a Forradalom kétarcúságáról – amely a francia történelmi példa sze­rint is fölfalja a saját gyermekeit – közé­pen a tótágast álló Leninnel, aki az orosz trikolór és a proletariátus vére ál­tal vörösre festett lobogó között egyen­súlyoz, rajta a sarló-kalapács emblémá­jával, amely mára mifelénk ismét tiltott hatalmi jelképpé vált…

Múzeumokból, albumokból az egész emberiség közös kultúrkincsévé vált mára a biblikus ihletésű chagalli láto­mások sora. A falusi élet maga tapasz­talta hétköznapjait és ünnepeit jól tud­ta ötvözni a pásztori társadalmak törté­neti szájhagyományát őrző legendák­kal, akár az Énekek éneke világirodalmi remekművé avanzsált, félig látomásos, félig realisztikus képsorairól van szó a hatvanas évekből, akár a próféták, kirá­lyok, népvezérek karizmatikus alakjai­ról, akik egész életművét végigkísérték a prófétai kort megért mesternek. Aho­gyan Salamon szerelmi himnuszába fél­reismerhetetlenül beolvasztja saját há­zasságának boldogságát, úgy válik Ráchel sírja (1966) avagy Jeremiás prófé­ta (1968) siralma és Jób (1975) szen­vedése saját panaszainak festői kibeszélésévé, a családi kollekcióban őr­zött, nagyméretű és monumentális ki­sugárzású olajfestményeken. Ezekből az avatatlan néző számára is egyhamar kiderül, amit a családi krónika is meg­őrzött az utókor számára: Chagallnak valóban magát az életet jelentette a művészete, amelyet még az általa ra­jongva szeretett családjának is fölébe helyezett. De a családja megértette és elfogadta ezt. Így vonult be a família minden egyes tagja a halhatatlanságba, az egyetemes művészettörténetbe. Az orosz-zsidó tradícióban gyökerező, francia kultúrába oltott életmű pedig ki­váló példát szolgáltat rohamosan glo­balizálódó világunk közepette a hagyo­mány korszerű őrzésére.

Wagner István