Az emlékezés politikája

II. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZÉSÉT követően, a holocaust kitudódását Izraelben először döbbent hall­gatás követte: a megilletődés és a szégyen valamiféle keveréke. Az idősebbek lelkiismeret-furdalást és vétkességet éreztek, hogy semmit sem tettek azért, hogy a tragédiát megelőzzék, vagy legalábbis csökkentsék mértékét. Ugyan­akkor a fiatalabb, már Izraelben született fiatalok gyakran képtelenek voltak részvétet érezni a holocaust túlélői iránt. Ez részben a cionista nevelés és propaganda hatásának tud­ható be. Fiatal nemzedékek hosszú sora abban a hitben nőtt fel, hogy a diaszpóra megléte nem csupán katasztrófa, hanem egyúttal szégyellni való is. A nácik zsidó áldozatait gyakran úgy állították be, mint akik „engedelmesen” vonultak a vágóhídra. Emlékszem egy héber tankönyvre, melyet még az ötvenes évek végén is használtak a középiskolákban, amely Bialik siratóénekét az 1903-ban lezajlott kisinyovi pogrom­ról a következőképpen elemezte: „Ez a vers a támadók aljas brutalitását és a diaszpórái stetl zsidó lakosainak alávaló szégyenét és gyávaságát írja le.”

Ebben a furcsa szövegben a „gyalázatos”, „szégyen” és „gyávaság” szavak tükrözik legjobban a cionista nevelés lényegét. Az emlékezés és elutasítás egymást váltó kedély ál­lapotai közepette a fiatal izraeli nemzedékek eleinte a düh és szégyen között hánykódtak a rettenetes múlt miatt. Számos vezető politikust kísértett gyötrődés és szégyenérzet – melyet néhányan teljesen képtelennek bizonyultak feldolgozni – talán mégis tehettek volna valami, hogy a tragédia mértékét, ha csekély mértékben is, de csökkentsék.

Az első külügyminiszter, Móse Sarret, élete végéig küszködött ezekkel a kérdésekkel. Évekig gyötrődött Joel Brandt esete fölött, aki 1944-ben azzal az Eichmann által jóváhagyott ajánlattal érkezett Magyarországról, hogy a zsidók életéért cserébe teherautókat kér. Az angolok katonai börtönbe zárták Brandtot Aleppóban. Sarret ott hallgatta ki, meggyőződött Brandt becsületességéről, és arról is, hogy Eichmann ajánlatát ugyan nem szabad elfogadni, ám mégis folytatni kell vele a tárgyalásokat, hogy időt nyerjenek. Az oroszok már közeledtek Magyarországhoz, de az angolok hallani se akartak róla. A zsidók megmentése számukra másodlagos szerepet játszott a nácik ellen folytatott háború megnyeréséhez. Maguk az oroszok is hevesen elleneztek bármiféle különalkut, és mélyen gyanakodtak egy esetleges angol-amerikai-német különbékére. Sarret élete végéig nem bocsátotta meg magának, hogy kétségbeesett kérése nem párosult a megfelelő elszántsággal, illetve hogy túlságosan is kötötte a nyugati szövetségesek iránti lojalitása.

Az 1950-es évek végére a holocaustot övező döbbent csendet az annak következményeiről folytatott bőbeszédű – s gyakran hivatalosan is támogatott – nemzeti vita váltotta fel. Hamarosan úgy beszéltek a holocaustról, mint az izraeli társadalom egészét érintő központi traumáról. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek hatását a nemzetépítés folya­matára. Tocqueville szerint a nemzetek sorsát, éppúgy, mint az egyes ember sorsát, döntően befolyásolja születésük körülményei. Akkor, amikor Izraelben kialakult a nemzeti éthosz és a politikai nyelvezet, a kollektív tudatban meg­idézett és tükröződő képek egy valóságos poklot idéztek fel. A korai cionisták Izraelt az üldözött zsidóság biztonságos menedékének képzelték-tervezték, ám Izrael túl későn jött létre ahhoz, hogy a halott milliókat megmentse. A mai napig létezik Izraelben egy látens hisztéria, amely erre vezethető vissza. Ez magyarázza azt a már-már paranoiás elszigetelt­ség-érzetet, amely 1948 óta az izraeli lelki alkat jellegzetes vonása. Ez motiválja a mértéktelen gyanakvást, a saját erőre való rögeszmés hagyatkozást, az idegenek – főleg az arabok s újabban a palesztinok – iránt érzett félelmet, amely gyakran hajlik megvetésbe. Az izraeliek hajlamosak arra, hogy min­den egyes arab vagy palesztin mögött SS fegyverest lássanak, aki ismét a gázkamrákba és a krematóriumokba taszítja-hajtja őket.

NEM AZ IZRAELIEK AZ EGYETLENEK, akik egy traumatikus múlt árnyaival viaskodnak. Európában az írek vagy a lengyelek önmagukról alkotott képe a történelmi szenvedés és mártíromság hasonló elképzelé­seiben gyökeredzik. A legközelebbi párhuzam talán a mil­liónyi örmény meggyilkolása. Hitler állítólag a következő megjegyzést tette: „Ki emlékszik már az örményországi mészárlásra?” – vagyis a zsidókat is nyugodtan meg lehet gyilkolni. Ám annak ellenére, hogy másokat is lemészárol­tak, a zsidók esete mégis másnak tűnik, mivel – a cigányokkal együtt – csak őket szemelték ki, mint népet, mint egy állítólagos „fajt”, a kiirtásra. Izraeli nemzedékek hosszú sorában tudatosították ezt a komor alapelvet: a zsidókat nem vallásuk, politikájuk vagy tetteik miatt szemelték ki a halálra, hanem pusztán amiatt, hogy ott voltak, hogy léteztek.

* * *

EZT A TUDATOT HOSSZÚ ÉVEKEN ÁT beléjük nevelték, s ez messzemenő politikai, kulturális és vallási következményekkel járt. Ebből fakadt egy sa­játságos politikai filozófia, s egy komor, ridegnek mondható, pesszimista életszemlélet. Jacob Talmon, az elhunyt történész ezt a szemléletet helyeslőén úgy jellemezte, mint egy „isteni és kreatív téboly, amely nem csupán elnyom mindenféle félelmet és habozást, hanem tisztánlátást biztosít egy baljós, torzító fényben fürdő tájban”. Talmon 1960-ban vetette papírra e szavakat. Húsz évvel később, halála előtt, megbánta őket. A náci holocaust traumatikus emléke nem csupán erősödött és egyre elterjedtebbé vált az évek múltával, hanem egyúttal politikusok és ideológusok kezdték ma­nipulálni. Paradox módon, az arab államok fölött aratott 1967-es győzelem után vált egyre szembeszökőbbé a politi­kai életben. Nagyobbrészt Talmon „isteni és kreatív tébolyának” tulajdonítható a fiatal állam bátorsága és ener­giája. Ám 1967 után ugyanerre vezethető vissza a hatnapos és a Jóm Kippur-i háborút követően kibontakozó szűk látókörű és szentesített nacionalista egoizmus is – „az egész világ ellenünk van” típusú paranoia, illetve a palesztinok jogainak és a világ közvéleményének semmibevétele.

Az ebből származó türelmetlenség az oka annak, hogy az Egyiptommal való békekötésre – amely 1971-ben vagy 1972-ben határozott lehetőség volt -, csak 1978-ban, a Jóm Kippur-i háború borzalmas vérontását követően került sor. Emlékszem, hogy 1972-ben fültanúja voltam egy beszél­getésnek Richard Crossman, az angol munkáspárti politikus és egy nyugalmazott, magas rangú izraeli diplomata között. Crossman, aki régóta Izrael barátjának számított, keserűen felpanaszolta az izraeliek s főleg az akkori miniszterelnök, Golda Meir intranzigenciáját a palesztin jogokkal szemben. A diplomata szomorúan bólintott. Golda Meir intranzigen­ciáját a holocaust emlékének felidézésével próbálta megvilá­gítani: „Traumatizált nép vagyunk” – mondta. – „Kérem, értse meg!” „Hogyne” – felelte erre Crossman. – „Az Ön népe valóban traumatizált. Ám az Önök traumatizált népe birtokolja az atombombát! Az ilyeneknek rács mögött a helyük!”

* * *

A HATNAPOS HÁBORÚT KÖVETŐEN a legtöbb izraeli politikus saját ellentmondásos kijelentéseinek csapdájába esett. Az izraeliek a saját maguknak követelt önrendelkezési jogot megtagadták másoktól – az emlékezés nevében. S mialatt hevesen ellenezték, hogy a náci holocaustot történelmi vagy bármilyen más perspektívába állítsák – azt állítván, hogy ez az esemény egyedülálló és mással össze nem hasonlítható -, a maguk részéről habozás nélkül nevezték az arabokat náciknak, s Arafatot egy második Hitlernek. A libanoni háború idején Rónáid Reagannek címzett közismert levelében Menachem Begin úgy fogalma­zott, hogy amikor az izraeli tankok Bejrútba gördültek, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha Berlinbe törne be, hogy Hitlert elkapja bunkerében. Ez a fajta retorika nem csupán Begin vagy a Likud sajátja volt. Abba Eban, aki az egyik legmérsékeltebb munkáspárti politikusnak nevezhető, az 1967 előtti határokat – azokat a határokat, amelyek lehetővé tették Izrael számára, hogy hat nap alatt három arab államot győzzön le – „auschwitzi” határoknak nevezte.

A holocaust emlékével való szembenézés nehézsége rá­nyomta bélyegét az izraeli történetírásra is. Az izraeli törté­netírás első két évtizedét gúzsba kötötték azok a közhelyszerű igazságok, melyek a cionista ideológia fő áramlatából fakadtak. Eredményeképp olyan ideologikus és apologetikus művek születtek, melyek a zsidó állam történelmi szük­ségességét bizonygatták. Tom Segev A hetedik millió: Izrael és a holocaust c. könyvében* mélyrehatóan elemzi ezt a problémát. Segev, aki az egyik legkiválóbb izraeli történész, arra is rámutat, hogy a korszakot tárgyaló legjelentősebb, zsidó szerzők által írt könyveket, tanulmányokat nem izraeliek írták, és e könyvek közül csak néhányat fordítottak le ivritre – talán pont amiatt, hogy nem idomultak teljesen az akkoriban elfogadott elképzelésekhez. Allan Bullock könyve Hitlerről csak húsz évvel az első kiadás után jelent meg ivritül, Joachim Fest Hitler c. könyve csak 1986-ban jelent meg Izraelben – ez utóbbi mű esetében a kiadó ráadásul hozzábiggyesztett egy alcímet: „Egy embertelen lény port­réja”, amely teljesen ellentmond a könyv alaptételének. Ezeket a manővereket és késlekedéseket csupán azért em­lítem, mivel jól tükrözik azt az akkori tendenciát, hogy az árnyaltabb megközelítéssel szemben inkább előnyben részesítették a leegyszerűsítő változatokat. Több generá­ciónak kellett felnőni ahhoz, hogy olyan izraeli történészek szülessenek, akik képesek voltak a holocaust történetét saját életüktől függetlenül tanulmányozni.

* * *

JÓL TUDJUK, HOGY A TÖRTÉNETÍRÁS egyik módja annak, hogy megszabaduljunk a múlt nyomasztó, gyak­ran kínzó súlyától; Benedetto Croce szavaival élve ez „felszabadít minket a történelem alól”. Az izraeli politikai elit azonban vonakodott megszabadulni a kliséktől. Az 1978-ban hatalomra került jobboldali kormány alatt az emlékezet politikai eszközként való kihasználása egyre inkább előtérbe került. Napjainkban a korábbi Jugoszlávia utódállamaiban elhangzó kijelentések – amelyek bővelkednek az olyan for­dulatokban, hogy a történelem azonos a sorssal – gyakran emlékeztetnek erre a retorikára. Menachem Begin rendszer­esen úgy jellemezte kormányának valamennyi jelentős poli­tikai intézkedését – akár Libanonban, akár a megszállt területeken -, mint jelentős mérföldkövet Izrael történelmi útján, amely „a holocausttól a megváltáshoz vezet”. Jogi intézkedésekkel megkísérelte kiszakítani a holocaustot a történetírásból. Egy 1981-ben elfogadott törvény büntetendő cselekedetté tette a holocaust tagadását, mintha annak az eseménynek a feldolgozása már nem a történészek dolga lenne, hanem – Segev szavaival élve – a nemzeti igazság jogban rögzített doktrínája, afféle államvallási hittétel. (Elvben, persze, ezt a doktrínát jobban védi a jog, mint a vallás. A „vallási érzület durva megsértéséért” [beleértve Isten létének tagadását], kiszabható büntetést egy évben maximálták; a holocaust tagadásáért öt év jár. Azonban még senkit sem ítéltek el e két jogszabály alapján.) A politikai nyelvben még mindig hemzsegnek a holocaust közhelyei. A múlt évben Ehud Barak tábornok, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke meglátogatta Auschwitzot; mikor a kre­matóriumokhoz értek, a kíséretében lévő tisztek és riporterek előtt ünnepélyesen így szólt: „Ötven évet késtünk.”

Hasonlóképpen, Izraelben csak nagyon nehezen alakult ki az új, Német Szövetségi Köztársaság jellegének megértése: hogy valóban új kezdetet jelöl, s ez a kezdet nem is olyan rossz; hogy egy nyitott társadalom és egy viszonylag jól működő demokrácia, egy bonyolult hely, ráadásul olyan hely, amely inkább hasonlítható Anselm Kiefer, semmint Otto Dix vagy George Grosz festményeihez. Ami a német kérdést illeti, Ben Gurion volt a nagy kivétel az izraeli poli­tikusok között. Gyakorta szembeszállt a Nyugat-Németországról kialakított ellenséges képpel, s makacsul haj­togatta, hogy az az ország már valóban egy liberális demokrácia. Ebben minden bizonnyal az államérdek is vezérelte, de a valóságban is meggyőződésévé vált, hogy immár létezik a „másik” Németország. E nézetével szinte egyedül maradt, még saját pártjában is. S nem sikerült meggyőznie még utódját sem. Jellemző eset történt 1966-ban, azon az állami vacsorán, melyet Konrad Adenauer tiszteletére rendeztek Jeruzsálemben, s melyen magam is jelen voltam. A vacsora után mondott beszédében Levi Eskol miniszterelnök előre megírt szöveget olvasott fel. Méltatta Adenauer múltbéli és jelenlegi cselekedeteit, majd kifejtette, hogy „a bűnbánat nem lehetséges… Izrael továbbra is bizonyítékot keres arra, hogy Németország megérdemli, hogy a nemzetek családjába visszatérhessen”. Adenauer az asztalra helyezte borospoharát és közölte Eskollal, hogy megszakítja látogatását; döntését azzal indokolta, hogy Eskol eltagadta tőle azt, amiért egész életében munkálkodott.

Eskol őszintén megdöbbent. Az asztalnál ülő vendégek fájdalmas arckifejezéssel néztek egymásra. Eskol nem értette, mit vétett. Megpróbálta Adenauert kiengesztelni: „De hiszen személy szerint dicsértem Önt” – mondta. Ez csak tovább rontott a helyzeten. Adenauer kijelentette, hogy utasította repülőgépét, hogy másnap kora hajnalban indul­nak. Adenauer végül is nem szakította félbe látogatását. Egy szomszédos szobában mindkét fél diplomatái összeültek, s végül ráleltek a megfelelő békítő formulára. Ez azonban nem csupán a beszédíró meggondolatlanságának, vagy a politikus fáradtságának, figyelmetlenségének következménye.

Levi Eskol kivételesen humánus és mérsékelt ember volt, a megbékélés híve. Egyike volt azoknak a mára már legen­dássá vált pioníroknak, akik az I. világháború előtt telepedtek meg az országban és meg­alakították az első kibucot. Beginnel vagy Samírral ellentétben, a nácizmus pusztítását nem ta­pasztalta meg személyesen. Ugyanakkor kép­viselője volt valamennyi izraeli korosztálynak és minden egyes izraeli állampolgárnak, bármely országból is érkezett, akiknek a holocaust – jóval korábban – több volt, mint személyes trauma. A kollektív identitás egyik meghatározó pillérévé vált: a másik két pillér a nacionalizmus és a vallás volt. Sok izraeli úgy érezte, hogy kortól, szár­mazástól és iskolai végzettségtől függetlenül, mintegy másodkézből átélte a holocaustot. Számos nem zsidó izraeli, beleértve arabokat és drúzokat is, osztozott ebben az érzésben egyfajta ozmózis révén.

***

1978-ban, amikor az izraeli politikai életben éles jobboldali irányváltás következett be, az „em­lékezést” tovább intézményesítették a nemzeti rituáléban és az oktatási rendszerben. A holo­caust története már ezt megelőzően is része volt a történelemoktatásnak. Most azonban az állam- polgári ismeretek és a vallásoktatás keretében is elkezdték tanítani. S amikor az 1980-as években Kelet-Európa megnyílt az izraeli turisták előtt, az iskolai holocauststúdiumokat kiegészítették a lengyelországi iskolai látogatások, melyeket a kormány finanszírozott. Sok ezer középiskolai diák vett részt ezeken a kirándulásokon – me­lyeket zengzetes néven „Az élők menetének” hívtak -, s a koncentrációs táborok hajdani lakói kísérték el őket, akik különleges idegenvezetők­ként szerepeltek. A diákok először Varsóba repültek és felkeresték az egykori gettó helyét, majd onnan továbbutaztak Treblinkába és Auschwitzba, amely a kirándulás „fénypontja” lett. Izraeli dalokat énekelve, Dávid-csillagos és „Izrael népe él” feliratú pólókat viselve, az ifjonti látogatók végigvonultak az auschwitzi táboron. A közeli Birkenauban a krematóriu­mok előtt kibontották lobogóikat és elmondták az izraeli hadseregben szolgáló katonák biztonságáért könyörgő imát. Ezután következett a kaddis, a halottakért mondott hagyo­mányos zsidó ima.

Hazatérve Lengyelországból a fiatal résztvevők egynémelyike elmondta a sajtónak, hogy a hajdani megsemmisítő táborokat látva „jobb” cionistákká váltak; hogy meg­győződésükké vált, hogy Izraelnek Erec minden egyes négyzetcentiméteréhez ragaszkodnia kell; hogy a területi kompromisszum számukra elfogadhatatlan. Az izraeli ok­tatási minisztérium egyik osztálya által kiadott, külön e tanulmányi kirándulások céljára készült útikönyve szerint Auschwitz a zsidók iránt érzett örök gyűlöletet testesíti meg, amely mindig is létezett s mindig is létezni fog, míg zsidók és nem zsidók élnek e földön. Egy másik szövegrészben ezt olvashatjuk:

„Itt állunk keserű szívvel és könnyes szemmel a megsemmisítő tábor krematóriuma előtt, és siratjuk az európai zsidóság ret­tenetes végét. Ám miközben sírunk és gyászolunk, szívünket büszkeséggel és örömmel töltik el azok a kiváltságok, melyeket a független Izrael Állam polgáraiként élvezhetünk. Megígérjük és esküszünk: éljen soká, mindörökkön örökké Izrael Állam. ”

Segev szerint ugyanez a tankönyv elítéli mind a jelenkori lengyel antiszemitizmust, mind azt a tényt, hogy a lengyel kormány a kommunizmus bukása után is támogatja a palesztinok önrendelkezési jogát, mintegy egyenlőségjelet téve a két dolog közé.

Az ezeket a kirándulásokat átható, és a kirándulások által gerjesztett indulatokat élesen bírálták az utóbbi években. A vitát Jehuda Elkana, a tel-avivi egyetem professzora, nyi­totta meg, aki maga is auschwitzi túlélő. „Felejteni kell!” című írásában, amely a Ha’arec-ben jelent meg, Elkana tiltakozott az ellen, hogy az emlékezést politikai célokra használják fel, s figyelmeztetett e gyakorlat esetleg végzetes politikai és pszichológiai következményeire:

„Mit gondoltunk, hogyan dolgozzák fel ezek a fiatalok ezt az élményt? A komor felhívás: ’Zechor! Emlékezz!’ … az elvakult gyűlöletre való felhívásként is értelmezhető. Könnyen meglehet, hogy a világnak, nagy általánosságban, emlékeznie kell. … E nemzet vezetőinek legfontosabb feladata … hogy jövőnk felépítésén fáradozzanak és ne a holocaust hátborzongató jelképeivel, szívszaggató ceremóniáival és komor tanulságaival foglalkozzanak naphosszat…. Az izraeli társadalom palesztinok­hoz fűződő viszonyát … egy meglehetősen mélyen gyökeredző egzisztenciális ’Angst’ határozza meg, melyet a holocaustból levonható tanulságok egy sajátos értelmezése táplál és az a hit, hogy az egész világ ellenünkre tör, és mi vagyunk az örök áldoza­tok. Számomra Hitler tragikus és paradox győzelme ebben a sokak által osztott réges-régi hiedelemben nyilvánul meg. Auschwitz hamvaiból, jelképesen szólva, két nemzet emelkedett ki: egy kisebbség, amely azt mondja: ’ez sohasem történhet meg még egyszer’, és egy riadt, rémült többség, amely azt mondja: ’ez sohasem történhet meg velünk még egyszer’. Nyilvánvaló, hogy amennyiben valóban csak ezt a két tanulságot lehet levonni, akkor én az első véleményhez csatlakozom, mivel a másodikat katasztrofálisnak tartom…. A történelem és a kollektív emlékezet minden kultúra szerves része, ám a múlt nem válhat a társadalom jövőjét és a nép sorsát alapvetően meghatározó tényezővé.”*

Elkanat hevesen bírálták nézeteiért. De mégsem ő volt az egyedüli, aki az elmúlt évek során arra buzdította az izraelieket, hogy – Carlyle szavaival élve – legyenek bölcsek az emlékezésben s bölcsek a felejtésben. Óhatatlanul eszünkbe ötlik Nietzsche jól ismert érve, amely szerint bizo­nyos mértékű felejtés nélkül nem lehet élni. „Van egy olyan foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történeti érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra.”**

* * *

ÉLETEM LEGNAGYOBB RÉSZÉT Izraelben töltöt­tem és arra a következtetésre jutottam, hogy ott, ahol ennyire erős a traumatikus emlékezet és a fájdalom, s ahol az emlékezetet akár öntudatlanul, akár tudatosan a politika szolgálatába állítják, talán helyénvaló lenne némi felej­tés. Ám ez semmiképpen se tekintsék felhívásnak „a meg­bocsátásra és a felejtésre”. A megbocsátásnak ehhez semmi köze. Az emlékezés gyakran a bosszúállás egyik formája ám, paradox módon, egyszersmind a megbékélés alapja is. Véleményem szerint a hangsúlyok és az arányok újrafogal­mazására van szükség, s egy új egyensúly felállítására az emlékezet és a remény között az izraeli politikai életben.

Az izraeli kormányváltás e tekintetben is előrelépést mu­tat. S nem csupán azért, mert az új kormány hajlandó történelmi békét kötni a palesztinokkal, akiket nem tekint napjaink nácijainak. A holocaust vonatkozásában is. Sulamit Aloni, Rabin első oktatásügyi minisztere, Elkanahoz hasonló nézeteket vall. Mielőtt az ultraortodox vallási blokk arra kényszerítette Rabint, hogy eltávolítsa kormányából, Aloni valamennyi auschwitzi iskolai kirándulást eltörölt. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állami iskolarendszernek nem kell a holocaust úgynevezett értékeit propagálnia. S hozzátette, hogy már a kifejezéstől is hideglelést kap: a holocaustnak nincsenek értékei. Aloni szerint az izraeliek ahelyett, hogy gyógyítanák sebeiket, újra és újra feltépik azokat. A trauma kezelése helyett talán gyógyítani kellene. Nem tudom, mi ennek politikai módja; meggyőződésem azonban, hogy egyetlen reményünk csak az lehet, ha Jehuda Elkana nézetei érvényesülnek.

Seleanu Magdaléna fordítása

* Tom Segev, The Seventh Million. Israel and the Holocaust. Hill and Wang, 1993.

* A cikk teljes fordítása megjelent a Szombat 1993. 4. számában.

** Friedrich Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról. Fordította Tatár György. Budapest, 1989.

Amos Elon író, esszéista, Jeruzsálemben él. Fenti írása a The New York Review of Books 1993. október 7-i számában jelent meg.