Az ember a hegedűn nem játszik, hanem imádkozik

Budapesti beszélgetés a klezmer muzsikus-filmrendező Yale Strommal

Yale Strom filmjének, AZ UTOLSÓ KLEZMER-nek világpremierjét másfél évvel ezelőtt, a berlini filmfesztiválon tartották, nagy sikerrel. Pár hónappal később ezzel a filmmel nyitották meg Budapesten a TÖRÉSVONALAK című filmhetet, amely az ANNA FRANK A VILÁGBAN rendezvénysorozathoz kapcsolódott. A rendezővel magyarországi látogatása során beszélgetett Surányi Vera.

• Filmjének főszereplője a Lengyel- országban élt – azóta már sajnos elhunyt – Leopold Kozlowski. Hogyan talált rá?

– A történet előzménye 1981-ben kezdődött, abban az időben, amikor San Diegóban elkezdtem jogi tanulmá­nyaimat. Elmentem egy klezmer együt­tes hangversenyére. Valamennyit már tudtam erről a zenéről, mert a haszid zene és dalok ismerete családi hagyo­mányként öröklődött rám. Egyébként kisgyerekkorom óta játszom hegedűn. Az előadást nagyon élveztem. Utána töprengeni kezdtem, s arra a merész gondolatra jutottam, hogy magam is zenekart alapítok. Arra is gondosam, hogy olyan zenei anyagból kellene kiindul­nunk, amelyet még nem ismernek Ame­rikában, amely még nincs felfedezve és lejegyezve. Felkutattam idős embere­ két, akik Kelet-Európából jöttek Ameri­kába és megkérdeztem őket, emlékez­nek-e még arra, hogy milyen zenét ját­szottak régen az esküvőkön és más ün­nepeken. El tudnák-e azokat dúdolni vagy énekelni, néha szerencsém volt és sikerült megmenteni egy-egy dalt vagy zenetöredéket. Jártam az archívumokat és levéltárakat. Aztán vettem egy one-way jegyet Varsóba. Ott hívták fel figyel­memet egy klezmer zenészre, a krakkói Jiddis Színház igazgatójára, Leopold Kozlowskira.

• Hogyan fogadta Kozlowski, hogy filmet szeretne csinálni az életéről?
• Először azt mondta: rendben, de mennyit fizetsz érte? Majd beleegyezett, de kikötötte, hogy nem megy vissza a szülővárosába, mert az ukránok utálják a zsidókat, másodszor pedig nem fog órákat várni a határon. Látszólag tudo­másul vettem döntését és azt válaszol­tam rendben, de én és az operatőr me­gyünk és indultunk kifelé a szálloda hali­jából, ahol beszélgettünk. Már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor jiddisül utá­nunk szólt: jól van, én is megyek, de csak repülővel.
• Tehát Kozlowskit Ön mint a film rendezője vette rá arra, hogy visszalá­togasson szülőhelyére?
• Igen. A film nélkül soha nem ment volna vissza. De amint odaértünk, átvet­te a kezdeményezést és mi csak követ­tük őt a kamerával.
• A film melyik országban tette a legmélyebb benyomást a nézőkre?
• Furcsa módon talán Németországban fogadták a legnagyobb lelkesedés­sel, ahol a közönség túlnyomó része nem volt zsidó származású. Nagyon jól értették a filmet, érezhetően rokon­szenveztek Kozlowskival, vele éreztek. Szentpéterváron is bemutatták a filmet, aztán Angliában, Írországban, Ausztrá­liában. De a legnagyobb közönsége New Yorkban volt. A tömegből odajött hoz­zám egy hölgy és a következőket mond­ta: nem vagyok zsidó, nem tudok sem­mit a klezmer zenéről, de film rengeteg szálon érintett meg. Nagyon köszönöm. Akkor éreztem, hogy mondjanak bármit a kritikusok, jó filmet csináltam, érde­mes volt.

A klezmer zene egy olyan közös­ség örömét-bánatát fejezte ki. amely már nem létezik. Ennek ellenére nap­jainkban egyfajta újraéledésnek va­gyunk tanúi, sorra alakulnak az együt­tesek szerte a világban. Mivel magya­rázza ezt a folyamatot?

• Az eredetileg Kelet-Európában ját­szott zene Amerikában éledt újjá. Sok zsidó emigrált Kelet-Európából, akik, vagy akiknek a már Amerikában szüle­tett gyermekei érzelmi és esztétikai okokból értékesnek és fontosnak tartot­ták, hogy újra lehessen hallani klezmer zenét. 1976-1977-ben mutatták be Amerikában a GYÖKEREK című filmso­rozatot, amely az afrikai fekete bőrűek gyökereit kutatja. A filmnek óriási hatá­sa volt Amerikában, mert különböző ki­sebbségek és etnikumok kezdték kutat­ni saját eredetüket. A legkülönbözőbb zenéket kezdték játszani, countryt, ír da­lokat, afrikai eredetű zenét. A kaliforniai Berkely-ben alakult meg a zsidó zenét is játszó Klezmorim együttes. A klezmer zenének ma már nagy tábora van, és néhány éve kezd visszaszivárogni Kelet-Európába. Úgy tudom, hogy Magyaror­szágon is mind népszerűbb.
• Kelet-európai vándorlásai során kü­lönböző cigány közösségeket is felke­resett, hosszabb időre is letelepedett közéjük. Életmódjukról, gondolkozásuk­ról fotókkal illusztrált könyvet adott ki. Mesélne életének erről a szakaszáról?
• A cigány közösségekkel nem könnyű kontaktusba kerülni. Nagyon barát­ságosan fogadják az idegent, de igazá­ból nehezen nyílnak meg, bizalmatla­nok. Olyanok, mintha maszkot tarta­nának az arcuk elé. Ami megtörte a je­get a közös nyelv, a zene volt, mert amúgy sem beszéltem magyarul, ukrá­nul vagy románul. Megtanultam a zené­jüket, aztán én játszottam klezmert és ők megtanulták. Szóval befogadtak és közben sok szép cigányzenét is összegyűjtöttem, olyanokat, amelyeket an­nak idején cigányok játszottak zsidó es­küvőkön.
• Bár végig erről beszélgettünk, még­is arra kérem, foglalja össze, mit jelent az Ön számára a klezmer muzsika?

Számomra az a világ, amelyet sza­vakkal nem tudok kifejezni. A zene az érzéseimet, a szomorúságomat, a vi­dámságomat, a magányomat közvetíti, ez a zsidó blues. Leopold ezt jobban megfogalmazta: az ember a hegedűn nem játszik, hanem imádkozik!