Az elfelejtett magyar expresszionizmus: Bokros Birman Dezső

Gera Évával beszélget Szegő György

– Kicsiny budai privát-galéria, a Vizuálart rendezett nem­régiben kiállítást Bokros Birman Dezső műveiből. Véletlen vagy sorsszerű, hogy a szinte egyedüli magyar expresszio­nista szobrásznak, huszadik századi plasztikai művészetünk kiemelkedő alakjának, halála után harminc évvel egy trafik méretű kiállítóhelyiség jutott? Hova került Bokros életműve, ki vagy mi gondozza? – kérdem Gera Éva festőművésztől, a kiállítás rendezőjétől, a szobrász unokahúgától.

• Nem hiszem, hogy ez véletlen. Bokros élete teli volt ehhez hasonló helyzetekkel, tehetségéhez, jelentőségéhez képest a lehetőségei és főleg a közönség felé irányuló vir­tuális tere majdhogynem tragikomikusán összeszűkült. Nagy felfedezettként indult, mikor Párizsból hazajött, egy itthon addig nem képviselt irányt hozott magában, amit egy kritikusa így értékelt: „Azokhoz a víziókhoz, amelyek Bok­rosban élnek, a mi életünk még nem teremtette meg a kézzel­fogható hátteret.” Igazi elismerést a harmincas években kapott. 1945-ig vagy 20 önálló tárlata volt. Kétszer is megjelent önéletírása, melyhez Karinthy írt előszót. Méltatta Kállay Ernő is, a kor főítésze. A szakma legnagyobbjai közt tartották számon.
• A história oldaláról azt hiszem, szintén ki lehet zárni a véletlent. Az 1945 utáni magyar művészet számára máig sem sikerült megteremteni azt a megnyugtatóan rendezett in­tézményes jelleget, amely folyamatosan mérlegelné, helyére tenné, és gondozná képzőművészetünk értékeit. Aki pedig életében nem kerül be az intézményrendszerbe, az eltűnik, elfelejtik, az oeuvre is meghal. Nemcsak Bokros Birman élet­műve szorult raktárakba, és – egyelőre nincs kilátás arra, hogy ez az áldatlan helyzet megváltozna. Legfeljebb magánkezdeményezések vannak, például egy kortárs képzőművészeti múzeum és dokumentumtár létrehozására. De térjünk vissza Bokros Birmanra. Az önéletrajz utolsó változatát 1955-ben írta, de a háborúról egy szó sem szerepel benne. Hogyan élte át a vészkorszakot?
• ’44-ben már benne volt egy munkaszolgálatra indított menetben, nem tudom, hogyan sikerült kikerülnie onnan. Szerencsére találkozott útközben a bátyjával, ő segítette. Bokros akkor nagyon le volt gyengülve, a bátyja még kórházba is juttatta, onnan pedig a gettóba került. 45. január 16-án hazaindultam anyámmal, az Aréna úti lakásunk felé. Akkor történt, hogy fel akartam tűzni a sárga csillagot, de egy fiatal orosz katona kiütötte a kezemből. A gettó elejénél, a Wesselényi utca és a körút sarkánál jártunk, amikor a Wes­selényi utcából jött kifelé Dezső, kézen fogva az egyik unokaöcsémmel. Olyan sovány volt, hogy csak az ádámcsut­kája meg a nagy szeme látszott az egész emberből.

-A váltás évei is kimaradtak az önéletrajzból. Bokros már harmincas évek elejétől képviselte a szocializmus elveit, tagja volt az Sz. M. csoportnak, részt vett benne. És évekig benne volt a felvidéki Sarló mozgalomban, tervezett nekik, szobrot és plaketteket is, egyértelműen baloldali beállítottságú művész volt. Hogyan értékelte ezt a koalíciós idők művészetpolitikája, illetve a 48 utáni?

• Megint csak az ő különleges személyiségéből követ­kezett, hogy olyan gyorsan kiesett a hatalom kedveltjei közül. Az első években nagyon futtatták, ma nem túl nagy büszkeség, de Szakasits kifejezetten pártfogolta. Óriási lendületet kapott Bokros művészete. 1949-ben, az első Kossuth-díj kiosztásakor, egyike volt a díjazottaknak, vagyis etalonná emelték. Ezután viszont egészen haláláig, 1967-ig csak egyetlenegy állami megrendelést kapott, ez a műve – csodák csodája ma is a helyén áll: a Dózsa György úti SZOT székház előtti figura… Nem tudom: miért nem szállították el a többi korszakos alkotással együtt.
• Más megrendelést nem kapott?

Különös, de nem. Pályázatokon indult, csinálta a szob­rait, de a hatalom nem használta ki a tehetségét. Pedig 45 előtt kifejezetten bátor dolgokat csinált. Például 1937-ben, a bányász-sztrájk idején a Napba néző bányászt. 1942-ben a szocdemek Maglódi úti székházában volt egy tárlat, amit egy nappal a megnyitó után bezárattak, talán éppen az ő 1929-es Don Quijote-szobra miatt. Ez állt a kiállítás közepén. De ezt nem sokáig honorálták, a hivatalos művészetpolitika, és a Lektorátus nem őt választotta első szobrásznak, másodikra pedig nem volt szükség. Vagyis nem elhallgatták, hanem kiesett a rangsorból. Még 1945 után kapott egy műtermet, de havonta 1.800 Ft-ot fizetett érte, ami akkor irdatlan nagy pénz volt, ráadásul jelentős békekölcsönt is jegyeznie kellett. Nem voltak jó évei ezek sem. Rövid idő után visszaszorult, mint monumentális szobrász nem volt jelen a diktatúra életében, amelyiknek pedig szüksége volt hatalmát hitelesítő emlék­művekre. Csak közvetlenül a halála előtt, 1964-ben kapott egy megbízást, Levendel László professzor segítségével, aki nagy támogatója volt a művészetnek. A kórház elé állítottak szobrot, (a Napba néző bányászt), 1965. januárban Bokros meghalt. Idegrendszeri alapon komoly egyensúlyproblémái voltak, az utolsó években egyre erősödtek. Egyszer elment az Amerikai úti ideggyógyászatra, és az ideggyulladás miatt már összefüggéstelenül beszélt, úgy hogy kényszerzubbonyt adtak rá, azt hitték, hogy bolond. Én hoztam ki onnan. Aztán januárban leesett a villamosról és az halálra gázolta. Annyira imbolygott, hogy a járókelők azt hitték, részeg.

• Mi történt a művekkel halála után?

Anyám és az egyik bátyja lett a hagyaték örököse. A többi testvér, mert ők kilencen voltak, akkor már külföldön élt vagy meghalt. Elmentünk Dezső műtermébe, összeszedtük a szobrokat, rajzokat, és átszállítottuk a mi lakásunkra. Akkoriban együtt laktam anyámmal. Elvittük az egyik sublótját is, és én otthon ugyanúgy berendeztem a tetejét a kisebb szobrokkal, ahogyan az Dezsőnél volt. Az állam hozzájárulása az egészhez mindössze annyi volt, hogy kijöttek a Minisztériumból, védetté nyilvánították a kb. ötven szobrot és kb. százötven rajzot, és némi lakbércsökkentést engedélyeztek anyámnak. Két szobánk volt, sokáig ez volt a Bokros-gyűjtemény. Halála másnapján jelentkezett Zsigmondy Borbála televíziós rendezőnő, hogy filmet csináljon róla. Akkor még állt a műterem, úgy forgatták le, sok nagy művész vállalt benne szerepet, többek között Erdély Miklós.

A televízió kétszer-háromszor is leadta, talán jövőre, Bokros születésének százéves évfordulóra újra megismétlik.

• Hogyan került végül az anyag Székesfehérvárra, az István Király Múzeumba?
• Még a hetvenes években, nekem jutott eszembe, hogy csináljanak múzeumot Bokrosnak. Akkor már volt néhány művésznek önálló múzeuma. Levelet írtam Aczélnak, fogadott is, azt mondta, jó, legyen Pécsett. Én Újpesten szerettem volna, ahol született, de végül, mert Székesfe­hérváron tettek érte-róla a legtöbbet, – Kovalovszky Mártáék akkor már csináltak neki két-három kiállítást, azonkívül Márta írta róla azt a remek monográfiát is -, leszerződtem Székesfehérvárral. Fitz Jenő írta alá a szerződést. Ez 1976-ban volt, én ’77-ben leszállítottam az anyagot, még a gipsz­formákat is, de a múzeumból azóta sincs semmi. A gyűjtemény mindenesetre ott van náluk. Van ezenkívül a Nemzeti Galéria raktárában vagy 30-35 szobra, köztük olyan is, amelyiket annak idején a tanítványai elloptak Bokros műterméből: Újvári Péter portréja. Ki tudja, hogyan került a Galériába.
• Más gyűjteményekben hol szerepel még?

Van egy szobra – a Tékozló fiú – (ki tudja hol?) a Zsidó Múzeum tulajdonában. Legalábbis volt, mert amikor 1975-ben a III. nemzetközi biennálé előtt, ahol Bokros főszerep­lőként volt jelen, felhívtam az akkori igazgatónőt, hogy kölcsönkérném a szobrot, azt válaszolta: ellopták a gyűjteményből. Kalandos útjai vannak Bokros műveinek. Van olyan gyűjtője, aki egy hasonló kérésemre azt válaszolta: ne kérdezzek semmit, nem áll módjában kölcsönadni a szob­rot. Bokros halála után találtam a papírjai között egy cédulát:

,,B.B. Dezsőtől a kiállításra kölcsönvettem a Kubikos című szobrot”, a tárlat egy budapesti galériában volt. Fel­hívtam a kiállítás egykori rendezőjét, aki azt mondta, Birman nekiadta a szobrot. Én viszont jól tudtam, hogy soha senkinek nem ajándékozott a műveiből. Évekkel később együtt nyaral­tunk az illetővel, asztaltársak voltunk. Nem említettem a dolgot, de egyik nap nekem rontott: „vidd azt a szobrot, vidd csak!” Nem vittem el, de egy kiállításra kölcsönkértem és csináltattam róla egy terrakottát. Ilyesfélén jött össze mégis ez a kiállítás…

Bokros szobrait valahogyan mindig lopták. Egyszer még egy kiállításáról is, az 1963-as Csók Galéria-beli tárlatról: valaki betette a táskájába és kisétált vele az ajtón. Egyszer még az is megtörtént, hogy ő maga lopta vissza egy szobrát. 1956-ban Zuglóban sétált, és egy kertben meglátta. A ház gazdái külföldre menekültek, úgyhogy Bokros hazavitte a szobrát.

• Utolsó éveiben milyen kapcsolata volt a szakmával?
• Egy kicsit mintha megint felfedezték volna. Makrisz Agamemnon 1957-ben rendezett neki önálló kiállítást. Aztán pontosan halála előtt, 1964. novemberben kapott Érde­mes Művész kitüntetést. De már a velejáró 3.000 Ft-ot sem tudta felvenni, mert közben meghalt. Azt hiszem, Bokros életében sem, de halála után, máig sem került arra a helyre, amelyet a magyar művészetben valójában betöltött.

Talán ha a mostani tárlat egészen nem is változtathat a helyzeten, de ismét felhívja a figyelmet Bokros Birman Dezsőre. Köszönöm a beszélgetést.