Az életmű személyes hangú záradéka – Ember Mária (1931-2001)

Egyszer találkoztunk személyesen. A Gerlóczy utcai lakásában látogattam meg a Hajtűkanyar megjelenésekor. Amikor elárultam neki, hogy kisgyer­mekként én is megjártam az ausztriai Strasshofot, egy pillanatnyi megilletődött csend után rám mosolygott. Akkor kaphattam Tőle azt a pároldalas kéziratot, amelyben beszámolt nem­rég tett strasshofi látogatásáról.

A magyar holocaustról megjelent irodalmi alkotások közül talán a Haj­tűkanyar kapta a legnagyobb publici­tást. Ahogyan a legtöbbet idézett mottók közé tartozik a könyv elején elhangzott pár mondat: „Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors, amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.” Bár igaz lenne! Idekí­vánkozik következő, már nem fizikai értelemben vett találkozásunk Em­ber Máriával. Ránk akarták kenni cí­mű könyvéből tudtam meg, hogy volt apósom is azok közé a hitközsé­gi vezetők közé tartozott, akiket az ÁVH Wallenberg meggyilkolásának abszurd vádjával lecsukott és meg­kínzott.

Sokrétű életműve felölelt regénye­ket, novellákat, dokumentumkönyve­ket, viccgyűjteményt és interjúkötetet, útikönyveket és fordításokat. Sok évig újságíróskodott, utóbb a Barátság c. folyóiratot szerkesztette. Szövegeket írt a vészkorszakról készült megrázó 100 kép alá, jiddis közmondás-értelmezé­seket Hermann Lipót rajzaihoz, a Jár-kel mint zsidóban a fájdalom c. könyv­höz. A Múlt és Jövő szép kiadásában, 2001-ben megjelent utolsó könyvének „2000-ben fogunk még élni?” a címe (kérdés, melyet kislány korában tett fel apjának) prófétikus, hiszen maga is alig élte túl az ezredfordulót.

„Sok, jelentéktelen apróságot is feljegyzek. De hát ez az egésznek az ér­telme. Az ember utólag megpróbálja birtokba venni életét.” Nehéz lenne ennél hívebben jellemezni ezeket a visszaemlékezéseket.

Deportálásának történetét a Hajtű­kanyarban írta meg Ember Mária. A 2000-ben fogunk még élni? a gyer­mek és kamaszkor regénye, melynek apró, nem mindig összefüggő képei, mint filmkockák peregnek előttünk, elevenednek meg az írónő tudatában. Élményekben, benyomásokban gaz­dag évek ezek, melyekben azért ki­mondva – kimondatlanul, jelen van az elbeszélő mássága, úgy is mint úri­lány, Elsner ügyvéd lánya és úgy is mint zsidó. A deportálás hosszú esz­tendejéről, eltekintve az őket odaszál­lító vagonoktól és a keserves, gyalog megtett hazavezető úttól, kevés szó esik. Mint a vidéki zsidó gyerekek többsége, Marika is elveszti apját, er­re, mint írja, élete végéig nem tudott sírás nélkül gondolni. Amíg a Hajtűka­nyar kontrapunkciós szerkezetű, amelyben levéltári dokumentumok és elbeszélések váltogatják egymást, itt a személyes átélés hitelét egészítik ki helyenként néprajzi adatok, háborús feljegyzések. Egy asszimilált vidéki zsidó család, s ezen belül egy érzé­keny, koraérett gyerek, majd kamasz­lány szemén keresztül az írónő, meg­jeleníti a 20-as, és 30-as évek le­vegőjét.

A könyv a szociográfia és a memoár sajátos elegye. A falukutatóktól el­térően, Ember Máriának nem kellett vidékre mennie ahhoz, hogy egy-egy régiót feltérképezzen, még ha szem­élyes emlékeit helyenként össze is ve­ti, és alá is támasztja dokumentumok­kal. Szülőföldje, a Tisza-vidék iránti múlhatatlan szeretete az egész köny­vön átérződik. Megtaláljuk itt Abádszalók flórájának, faunájának, gyer­mekjátékainak, nyelvi, ünnepi és népszokásainak, népdalainak egész tárhá­zát, ugyanúgy, mint a kis falu (minden falu) lakóinak pár szóval felvázolt portréját, azoknak erényeivel és gyen­géivel.

A nyolcéves Marika Petőfi verseit ol­vassa: „Boldog voltam, amíg csak nem értesítettek, hogy nekem azt nincs jo­gom átérezni. Az értesítést csendőrök hozták.” Mindnyájunk gyermekkorát ír­ta meg Ember Mária. Mi is gyönyörköd­tünk a Grimm mesékben és lelkesed­tünk Petőfiért, mi is játszottunk „Lánc, lánc, eszterláncot” és „Adj király kato­nát”, mi is emlékszünk a rádió akkori szünetjelére: „Vak Pali, Vak Pali min­dent lát”. Sokunknak volt „félszeg” ka­rácsonya és húsvétja, láttunk disznóö­lést, lelkendeztünk vándorcirkuszért és vidéki színtársulatért. A mi apáink is hallgatták titokban a BBC-t és követték izgalommal Európa térképének válto­zásait. Ez a kis vékonyka könyv bepil­lantást enged a disszonáns hangoktól nem mindig mentes zsidó-keresztény együttélésbe is. Apró, jellemző törté­neteket olvashatunk az akkori falu jellegzetes polgárairól: a földbirtokos grófról, a zsidó Ehrlich pékről, a min­dig uzsonnaidőben betoppanó Für Margit néniről, Kiss Kálmán bácsiról, a Takarék igazgatójáról, a török szőnyeg­kereskedőről, Tináról, a szép szemű ci­gánylányról, az intrikus és zsidófaló patikusnéról, a törökszentmiklósi („szemiklósi”) nagymamáról.

Mint fejlődéstörténet is figyelemre­méltó ez a regény. Marika kezdetben „aafődi jány”, majd „háborús gyerek”, ismét később, 14 éves korára, a „racio­nális” leány már szinte családfenntartó. Az idill „Azok a gyerekkori kertek sokunk lelkében élnek még, pedig már rég odavesztek” észrevétlenül fenye­getővé válik. 1941-ben összeszedik, majd deportálják a „rendezetlen állam­polgárságú” egyéneket. Az antiszemita patikusné feljelentése nyomán a csa­lád is gyanúba keveredik, de most még megússzák. Igaz, nem sokáig. Az apa Auschwitzban hal meg, míg a nagyma­mát vallatás közben verik agyon a csendőrök a szolnoki cukorgyárban.

Húgával és édesanyjával együtt Má­ria azon szerencsések közé tartozik, akik Ausztriába kerültek munkára és így túlélték a deportálást. Hazamehet­tek Abádszalókra, ahol „kidobolták” hogy vége a háborúnak. Semmijük sem maradt. Könyörögniük kellett, fog­gal-körömmel harcolniok azért, hogy visszakapják a szomszédokra bízott, számos esetben letagadott bútoraikat, ruhaneműjüket, nem lehet mondani, hogy tárt karokkal várták őket vissza. Ember Mária igyekszik megértő lenni: mindenkinek megvan a maga baja. Az egész falu, a zsidókat is beleértve, szenvedett a megszálló katonaság – ro­mánok, bolgárok, oroszok önkényeskedésétől, majd következett az osz­tályharc, a kuláklista, a kommunista uralom kezdetei.

Pár zsidó jött csak haza Abádszalók­ra. Jobbára munkaszolgálatosok, azok is családjuk nélkül. Hallgatva a lakos­ság jogos, bár sérelmeikhez képest ta­lán aránytalan panaszait, a zsidók nemigen beszéltek arról, hogy mi is történt velük. Nem is igen lett volna ki­vel megosztani, legfeljebb csak egy­másnak mondhatták el.

A 2000-ben fogunk még élni? Ember Mária utolsó és egyben leglíraibb, leg­személyesebb regénye. Méltó össze­foglalása, befejezése színvonalas alko­tói pályájának. Érezhette, hogy még meg kell írnia ezt a könyvet, melynek – most hogy elhagyott bennünket – „más távlatot ád a halál már.”

Jó érzés volt tudni, hogy közöttünk van. Dolgozik valami, számunkra is fontos munkán. Nélküle kevesebbet tudnánk a magyar történelem e gyá­szos korszakáról, melynek feldolgozásához egy élet sem elegendő.

Gazdag örökséget hagyott ránk Em­ber Mária.

Várnai Pál