Az elásott zsinagóga

1964-ben az Ingatlankezelő Vállalat tataroztatta a budai Várnegyedben levő lakóházakat, és ez alkalomból a Műemlék-felügyelőség előírásai szerint falkutatásokat is kellett végezni. Ez azt jelentette, hogy a homlokzati falak alsó részén egy sávban végig leverték a vakolatot, hátha van alatta valamilyen faragott kő”, ajtókeret, vagy egyéb olyan építészeti maradvány, amit majd a homlokzat helyreállítása során be lehet mutatni. Ez történt a Táncsics Mihály utca 21-23. számú épületnél is. Amikor leverték a vakolatsávot, az udvari oldalon egy korábbi boltozat levésett nyomait találták. A Budapesti Történeti Múzeum részéről dr. Zolnay László, a magyar régészeti tudomány akkor már elismert kutatója ellenőrizte a munkálatokat, és az előkerült maradvány nyomán azonnal ásatni kezdett a fal tövében. Az eredmény lenyűgöző” volt; egy hatalmas késő gótikus csarnok díszes pillérkötege és boltozatindítása került elő” a föld alól, és a pillér lábazatán bevésett héber betűk voltak. Zolnay a jelek megfejtésére Dr. Scheiber Sándort, a Rabbiképző Intézet akkori igazgatóját kérte fel. A megtalált két betű – a Sin és az Alef – Scheiber szerint az 1541-es évet jelentette, azt az időpontot, amikor II. Szulejmán török szultán megengedte a zsidóknak, hogy a város elfoglalása után visszatérhessenek otthonukba. „Hiszen ez a Mendel Jakab-féle zsinagóga, amiről Schulhof Izsák írt” – mondta a tudós főrabbi. De hát ki is volt Mendel, és ki volt Schulhof?

Mendel Jakab a XV. században, Mátyás király uralkodásának idejében élt, és a „zsidóprefektus” címet viselte, ami akkor a budai és egyben az egész magyarországi zsidóság vezetőjének főúri rangját jelentette. Korabeli leírások szerint Mendel akkora tekintélynek örvendhetett, hogy lovas bandérium élén lovagolt a király esküvőjének ünnepi felvonulásán. Palotája az akkori zsidónegyedben, a mai Táncsics Mihály utcában volt, és amikor azt bővíteni akarta, megvette az utca túlsó oldalán lévő” házat, egy híddal kötvén össze az első emelet magasságában a két épületet. (A híd Buda 1686-os ostroma alkalmával pusztult el, nyomait a Táncsics Mihály utca 26. számú ház homlokzatán tárták fel a régészek.) Mendel építtette az említett zsinagógát is, minden valószínűség szerint az 1460-as években. A gazdagon képzett, késő gótikus stílusú, középső” oszlopos, csúcsíves boltozattal fedett csarnokhoz még női imaterem is kapcsolódott. A zsinagóga méreteit egy, a török uralom idejéből fennmaradt felmérési adat 26,26 x 10,73 méterben adta meg, így nagysága felülmúlta a budavári királyi palota gótikus nagytermének méreteit is. Nyilvánvalóan ez volt a budai hitközség főzsinagógája az európai „askenázi” rítus szerint. (Az utca túlsó oldalán lévő, jelenleg emlékmúzeumnak kialakított imaházat abban az időben szír zsidók használták, míg a Spanyolországból menekült szefárd zsidók számára, az írásos adatok szerint később egy harmadik zsinagóga is épült, de ennek eddig még a nyomai sem kerültek elő.) 1526-ban, a mohácsi csata után a győztes török szultán bevonult Buda városába, majd egyéb foglyokkal együtt a város zsidó lakosait – feltehetően anyagi megfontolások alapján – hajóra rakatta és magával vitte Törökországba. Csak 1541-ben, amikor Buda ténylegesen is török uralom alá került, volt lehetőség a visszatérésre és – mint ahogy a bevésett jelek is bizonyítják – a zsinagóga ismételt használatba vételére.

A pusztulás

A középkori zsinagóga és egyben a budai zsidó közösség pusztulása 1686-ban következett be, amikor az egyesült keresztény csapatok kiverték a törököket a városból. Budavár elfoglalásának és az utána bekövetkező dúlásnak, mészárlásnak volt szemtanúja Schulhof Izsák, aki kalandos úton kimenekülve, Nikolsburgba – a mai csehországi Mikulovba – került, és ott írta meg Budai Krónika címen az ostrom és kiszabadulása történetét. Ezek szerint amikor az ostromlók benyomultak a várba, a zsidó lakosság nagy része a dúló, fosztogató császári katonák elől a zsinagógába menekült, amit eleinte a főparancsnok utasítására dragonyosok védelmeztek. De az őröket később elvezényelték, s ekkor muskétások és huszárok törtek be a templomba, kardélre hányták, akit ott találtak, végül felgyújtották az épületet. (Az ásatás során előkerült 2-3 ujjnyi vastag fekete hamuréteg, benne megégett felnőtt- és gyermekcsontokkal döbbenetes látványként mutatja az akkori holocaust bizonyságát.) Schulhof, akinek feleségét a katonák megölték, és kisgyermekét rabságba hurcolták, csak úgy tudott megmenekülni, hogy egy káplárnak, akiről megtudta, hogy cseh, odakiáltotta, hogy ő is prágai születésű, és ottani hittestvérei majd óriási összeggel fogják megjutalmazni megszabadításáért. Maga az épület a tűzvész hatására bedőlt, a romok mindent maguk alá temettek. Az ostrom után a városba beköltöző új lakosok azután a megrongálódott lakóházak helyreállítása során a területet elegyengették.

Európa talán egyik legszebb zsinagógája évszázadokra eltűnt az emberek szeme elől.

Kiásva – eltemetve

300 évig rejtőzött elásva és ismeretlenül ez a jeles műemlék egészen addig, amíg Zolnay az ásatás során maradványait feltárta. A zsinagóga padlóburkolata és körítő falainak körülbelül 4 méter magasságú alsó része a föld alatt épen megmaradt a gazdag faragású oszlopokkal, féloszlopokkal és boltozati bordaindításokkal együtt. A csúcsíves boltozatot a leomlott kőbordák visszahelyezésével pontosan vissza lehet szerkeszteni, sőt a berendezésre utaló maradványokat is felszínre hozott az ásatás. Nem volt tehát semmiféle műszaki vagy tudományos akadálya annak, hogy az imacsarnok hiteles módon, a látogató számára is élményt adóan és kegyeletteljesen helyreállíttassék. Csak egy probléma akadályozta a rekonstrukció megkezdését: nem volt rá pénz. Ekkor Zolnay kérésére mint műemléki tervező egy vázlatot és költségelőirányzatot készítettem a zsinagóga rekonstrukciójának és a tér múzeumi bemutatásának munkálataira, s ezzel azután megkezdhettük a házalást hivataltól hivatalig. A telek gazdája, az Ingatlankezelő Vállalat azt mondta, hogy csak lakásfelújításra kapott keretet, s ebből nem lehet másfajta költségeket finanszírozni, a zsidó hitközségnek és a Zsidó Múzeumnak egy fillérje sem volt, a Budapesti Történeti Múzeum kevéske pénzét már szétosztotta különféle, az éves tervekben meghatározott munkálatokra, a magasabb hatósági szervek pedig mereven elzárkóztak mindenfajta pótköltség biztosításától ilyen – akkoriban korántsem szimpatikus – célra. „Nem baj – mondta Scheiber -, most megyek ki az Egyesült Államokba előadásokat tartani, és az amerikai gazdag zsidóktól csak tudok annyit összekoldulni, amennyi a helyreállításhoz szükséges.” Amikor azután hazaérkezett, örömmel újságolta, hogy megvan a pénz, csak azt kell meg- tudni, hogy hova utalják át az összeget. Ismét előszobázás következett a különböző hatóságoknál, míg végül is az Állami Egyházügyi Hivatal kimondta az ítéletet: „Nem fogadunk el az amerikaiaktól semmiféle címen könytár adományt”. Vége. Nem volt mit tenni. Az Ingatlankezelő Vállalat közölte, hogy át kell adnia a területet a lakóknak, a kivitelező’ pedig le akart vonulni a helyszínről. így nem maradt más hátra, mint visszatemetni az ásatási gödröt. Fóliával bélelték ki az egészet, majd homokos kaviccsal töltötték ki. így a zsinagógát ismételten elásták a földbe, a vonatkozó iratokat, felmérési és helyreállítási rajzokat pedig íróasztalfiókok mélyére süllyesztették. Zolnay hangosan sírt, amikor a billenő teherautókról a kavicstömeg lezúdult a romokra.

Ki ad elégtételt?

A magyar régészeti tudomány jeles képviselője, dr. Zolnay László néhány év múltán a budai királyi palota szemétgödrében megtalálta a gótikus királyi műhely világszenzációt jelentő szoborleleteit, s ezzel személyében is nemzetközi elismerést vívott ki. Mondhatjuk tehát, hogy Zolnay mintegy elégtételt kapott a budavári zsinagógánál elszenvedett kudarcért. De ki ad elégtételt magának az elásott zsinagógának? Ismét eltelt majdnem 30 év, és a világ megváltozott. Ma már nem baj, ha egyházi a műemlék, és már nem utasítjuk vissza az amerikai adományokat sem. Ez a zsinagóga mégis elásva maradt a föld mélyén, irattárak polcain, és még emléktábla sem jelöli helyét. Zolnay is, Scheiber is meghalt. Ki az, aki előveszi az ügyet, újra kiásatja a betöltött gödröt, helyreállítja az imacsarnok bedőlt boltozatát, és megnyitja az érdeklődő látogatók, kegyeletteljes zarándokok előtt ezt a páratlan értékű műemléket? Emmanuel Alapítvány, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Világkiállítási Programiroda, Hitközség, Múzeum, Önkormányzat? Talán valakinek az eszébe jut. A tudományos dokumentáció feltételezhetően még megtalálható a Budapesti Történeti Múzeum irattárában.

Dr. Budai Aurél építész, kandidátus