Az Éden pokla

(Székely Magda: Éden. Belvárosi Könyvkiadó, 1994, 111 oldal, 264 Ft)

A VISZONYÍTÁSI PONT ter­mészetesen a holocaust. Még ha azt nem is lágerben élte át 1944-ben az akkori 8 éves Székely Magda – mértékadó vélemények szerint ma egyik legjobb költőnk. A holocausthoz képest szelídül édenné az a gyermek­kor, mely mindennek nevezhető, csak idillinek nem. Beleszületni egy család­ba az anya kívánsága ellenére és az apa kedvéért is csak azért, hogy ne a testvérei és azok leszármazottai örö­köljék a házrészt – nos, ez éppen nem „leányálom”. A költőnő így született egy jómódú, már idősebb féllábú ember és egy szegény fiatal nő gyermekeként – ez a helyzet már önmagában számtalan konfliktus forrása. Az emlékezőt – a riportkönyv beszélgetése­inek tanúsága szerint – fél évszázad után is nyomasztja a saját édene, a saját pokla. De ellenpólusként fel-felsejlik az anya olykor mégis szerető alakja, egy hároméves kori szlovéniai kirándulás emlékképe, amikor – nyilván ritka pil­lanat – testközelben lehet vele; a család, mely a maga felemás módján óvja egyetlen gyermekét, s valamiféle biz­tonságot nyújt.

Idillinek gondolná az ember a zárda védettségét, ahová 1944 decemberében rejtik el a zsidó kislányt unoka­ testvérével együtt. Nem volt az. Így em­lékezik: „Hol láttam én kegyetlenséget meg borzasztóságot? Hol éltem át a megaláztatást és elnyomást? Azoknál az apácáknál, akik amúgy, mellesleg megmentették az életemet. Ők voltak a szörnyűek, nekem, akik az életüket kockáztatták értem. De hát ők testesítet­ték meg a gyermektudatban az idegenséget, ridegséget, értetlenséget. Bo­csássanak meg nekem érte. ” A valóban jó keresztények, megteszik, de nem biztos, hogy megértik. Vannak olyan mély sebet ejtő mondatok, melyeknek a jelentése visszájára fordul. Ilyen a jószívű, krumplit osztó vörös hajú lány „felejthetetlen” intése a többiek felé: „Nem a fajt kell nézni, hanem az em­bert.” Íme a jóságos okoskodás osto­basága, a közhely akaratlan sebet ejtése.

Székely Magda pontosan, tisztán emlékezik, kíméletlen magához is. Nagy distanciával látja a zárdabeli nyolcéves önmagát: a hisztérikus, anyja után zokogó, a beleerőltetett ebédet ki­hányó kislányt, aki fegyelmezetlen­ségével terhére van mindenkinek, akit abban a helyzetben talán jogosan is fölpofoznak.

De hogyan is viselkedhetett volna „illően”, amikor a fél évszázad után is feldolgozhatatlant kellett volna gyer­mekfejjel megértenie: az anyját 1944 novemberében egy razzia során elvitték, elrángatták mellőle. Sose látta többé. Többszörösen tragikus és mégis groteszk jelenet: a kislány, aki odaáll a rendőr elé, s – megható jelenet – kéri: Ne tessék az anyukámat elvinni!; s az apa, aki mindezt két pengővel akarta megerősíteni! „Persze, ebben a két pengőben nemcsak apám smucigsága van benne, hanem az is, hogy nem tudta mire megy ki a dolog. Nem tudtunk sem­mit. ”

Mennyivel tudunk ma többet? Annyival, amennyit – ha túlélő – apánk elmondott nekünk, ha elmondta, mert sokan választották a felejtés gyógyír­jaként a hallgatást. Annyival, amennyit Székely Magda és a hozzá hasonló em­lékezni merő írótársak elmondanak nekünk. Ezért jár köszönet, hogy meg­született ez a szép könyv.

Szép könyv minden értelemben. Mezei András a férj, a szerető társ, a kérdező s egyben a könyv kiadója látnivalóan szívügyének tekintette ezt a szép papíron, szép betűkkel szedett, nem véletlenül archaikusan, római számok­kal CXI-ig jelzett oldalú kis kötetet, melynek a helye minden bizonnyal ott van a költőnő híveinek és a még mindig emlékezni akaróknak a könyvespolcán.

Gimes Katalin