Az auschwitzi magyar pavilon kiállításai – 1965, 1980

A mából nézve tisztán látszik, hogy ezek a kiállítá­sok visszatükrözték a kor politikáját: az éppen aktuális történelemszemlélet perspektívájába ágyazták bele a kiállítá­sok mondanivalóját, tematikáját. A ki­állítás létrehozói nemcsak saját elkép­zeléseiket valósították meg, hanem a külső feltételekhez, szabályokhoz is al­kalmazkodtak. Ezek közé tartozott az is, hogy – mivel a kiállítások a Lengyel Népköztársaság területén, az oswiecimi Állami Múzeumban kaptak helyet – a forgatókönyv elfogadásában, a kiállítás tartalmi és formai kérdéseiben a múze­um lengyel vezetőinek döntő szavuk volt, és az egyes nemzeti kiállításoknak is alkalmazkodni kellett a lengyelek ál­tal az összes múzeumi kiállításra meg­határozott alapelvekhez.

Ily módon főleg az 1965-ös, de vala­mennyire még az 1979-es kiállítás is a reálisnál jóval kevesebbet mutatott a ma­gyar zsidóság végzetéből, és sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az antifasizmus, a munkásmozgalom, valamint az illegális kommunista párt küzdelmének jelentőségét. Főleg az 1965-ös kiállítás sugallta azt a lengyelek által közvetített, de valójában az egész kelet-európai szo­cialista blokkban uralkodó hivatalos szemléletet, hogy Auschwitz alapvetően a meggyilkolt baloldali ellenállók em­lékhelye, ahol az antifasisztákon kívül mellékesen persze voltak még zsidók is.

E külső kényszerhez való alkalmaz­kodás mellett még meg kellett felelni a hazai pártelképzeléseknek is, az aktuá­lis történelemszemléletnek, amelyet hol direkten, hol csak közvetetten hoztak a kiállítás elkészítőinek tudomására.

AZ 1965-ÖS KIÁLLÍTÁS

A magyar kiállítás szakmai felelősének, a Legújabbkori Történeti Múzeumnak a Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban az alábbiak szerint határozta meg a kiál­lítás koncepcióját: „A kiállítás alapvető célja annak bizonyítása, hogy a Ma­gyar Népköztársaság mindörökre le­zárta a társadalom tagjainak faji és val­lási alapon történő megkülönböztetését. Bizonyítani kell, hogy a szocializmus lé­nyegéből következően felszámolja az el­nyomás minden fajtájával együtt a nem­zeti, faji és vallási megkülönböztetést valamennyi formájában… A befejező rész hatásosan bizonyítsa, hogy az anti­szemitizmus, a fajgyűlölet, és a soviniz­mus minden förtelmes megnyilvánulása ellen egyetlen orvosság a társadalmi haladás szolgálata, a szocialista haza építése. ” Ezek szerint az auschwitzi magyar kiállításnak nem a magyar zsi­dóság tragédiáját, hanem a szocializ­mus erkölcsi magasabbrendűségét kel­lett demonstrálnia.

A kiállítás eredeti forgatókönyve en­nek szellemében készült el. A magyar zsidóság tragédiája eszerint az 1919-es Tanácsköztársaság leverésével, a „fehérterror”-ral kezdődött, és innen egye­nes út vezetett Auschwitzhoz, miköz­ben a kiállítás még bemutatta a magyar nép nyomorát a harmincas években és az illegális Kommunista Párt önfeláldo­zó harcát.

A forgatókönyvet értékelő két lektor – miközben az eredeti, minisztériumi célkitűzések szellemében írta meg lektori véleményét – azért helyenként igyekezett lenyesegetni a túlzottan „pártos” megfogalmazásokat, és olyan kijelentéseket tett, amelyek kimondásá­ra időnként ma, 2004-ben is igen nagy szükség lenne.

Mind a két lektor hangsúlyozta, hogy helyesnek tartja a forgatókönyv azon célkitűzését, hogy Auschwitzot ne ön­magában mutassák be, hanem vázolják fel azt a történeti előzményrendszert is, amely ide vezetett. Mindketten hangsú­lyozták annak szükségességét, hogy a kiállítás demonstrálja: „Auschwitz tör­ténelmi felelőssége nem 1944. március 19-ével kezdődik. ”

Az egyik bíráló, Márkus László, lek­tori véleményében kétszer is kiemeli a forgatókönyvben a magyar antifasiszta erők szerepének aránytalan, eltúlzott ki­domborítását. Szerinte, ha a magyar an­tifasiszta erők ekkora hangsúlyt kapnak a forgatókönyvben, akkor nem lesz ért­hető, hogyan jutott el Magyarország 1944-hez. Ezért javasolta, hogy ne csak az 1930. szeptember elsejei baloldali tömegtüntetést mutassa be a kiállítás, hanem két másik budapesti eseményt is: 1931 tavaszán szintén százezres tö­meg vett részt az erősen jobboldali Re­víziós Liga nagygyűlésén; az ugyan­csak budapesti Eucharisztikus Kong­resszus egyik tömeggyűlésének ked­velt, többször skandált jelszava pedig ez volt: „Közös lengyel-magyar határt, zsidómentes hazát! ”

A forgatókönyvben tervezett egyik tabló feliratát – mely szerint a magyar nép döntő többsége a nyilasok és német megszállók ellen volt – Márkus László szerint „sem a felsorolt dokumentáció, sem a bekövetkezett események nem lát­szanak alátámasztani”.

A másik bíráló, Betlen Oszkár, a Sza­bad Nép egykori, szektásságáról közis­mert főszerkesztője, aki maga is ausch­witzi fogoly volt, nem megy el eddig. Ő csak azt javasolja, hogy „a kiállítás ne kommunista, hanem antifasiszta, de­mokratikus színezetű legyen.” A továb­biakban, konkrétan az egyik, egyolda­lúan kommunista jellegű tabló kihagyá­sát javasolja. Betlen szerint hangsúlyo­sabban kellene a náci terror nem zsidó áldozatairól is szólni. Például „be kell iktatni, hogy 1944 áprilisában, a Ma­gyarországról Auschwitzba érkező első szállítmányban voltak a nagykanizsai internálótábor foglyai, kommunisták, szociáldemokraták és más náciellenes személyek”. Ezeket a lektori vélemé­nyeket is figyelembe véve, a minisztéri­um elvi és konkrét módosításokkal jó­váhagyta a kiállítás forgatókönyvét.

Az 1965 tavaszán megnyitott kiállítás mintegy 120 tablót tartalmazott. Az első öt tabló a fehérterrort és Horthy hatalom­ra jutásának körülményeit mutatta be. A következő tizenkilenc tablóval eljutottak egészen Magyarország 1941-es háború­ba lépéséig. Ezután huszonhárom tablón elhelyezett fényképek demonstrálták a háborús eseményeket és a magyarorszá­gi antifasiszta jellegű történéseket – ez utóbbiban még Thomas Mann budapesti látogatását is megemlítették, dokumen­tálták. Ebből a huszonhárom tablóból haton tesznek említést a zsidótörvé­nyekről, a munkaszolgálatról is.

A negyvennyolcadik tablón láthatók az 1944. március 19-én bevonuló német csapatok. Megjelennek az első képek a sárga csillagot viselő zsidókról, és az első vidéki gettókról, majd összesen tíz (!) tablón láthatók az auschwitzi képek, majd megint tablók a különböző kon­centrációs táborokban raboskodott ne­vezetesebb kommunista rabokról, a tá­borokban létrehozott antifasiszta el­lenállási mozgalmakról. Ezek után me­gint a magyarországi képeket tartalma­zó tablók következnek: a védett házak­ról, a nyilasokról, a budapesti gettó halottairól, és végül a háborús bűnösök budapesti felelősségre vonásáról a nép­bírósági tárgyalásokon, kivégzésükről, s az utolsó tablókon a magyar szocializ­mus dicsőítéséről.

Összegezve tehát a számszerű adato­kat: az auschwitzi kiállításon szereplő mintegy 120 tablóból mindössze tíz mutatja be az auschwitzi történéseket. Holott a Jákob Lili által még 1945-ben megtalált ún. Auschwitz-album mint­egy 230 fényképéből néhány már szere­pelt az 1965-ös magyar Auschwitz-ki- állításon, tehát nyilvánvalóan többet is be lehetett volna mutatni.

(Mint közismert, ez a kb. 230 felvétel onnan kezdve dokumentálta az esemé­nyeket, hogy az Auschwitzba érkezett szerelvényekből kihajtották az utazás során életben maradiakat. A fényképek készítői nyomon követték a magukkal vitt csomagok elvételét, a szelektálást, a hajlevágást, a csíkos ruhába öltözési, az elvonulást a barakkokba – csak épp a kiszelektáltak gázkamrákba terelését, és a gázkamrákat nem mutatták. Ennek a stádiumnak a fényképhiányára is hi­vatkoznak a „nevesebb” holokauszttagadók, amikor a gázkamrás tömeggyil­kosságot próbálják kétségbe vonni.)

Érdekes módon a kiállításon szereplő képzőművészeti alkotások tematikája jóval reálisabb eloszlást mutat. A fe­hérterror szörnyűségeit az igen neves, ekkoriban emigrációban élő Bíró Mi­hály és Vértes Marcell alkotásai mutat­ták be. A Horthy korszak munkásnyo­morának és munkásmozgalmának áb­rázolásához a kiállítás rendezői Derkovits Gyula néhány képét használták fel. Művészileg nyilván nem ilyen magas szinten, de az összes grafikát figyelem­be véve számszerűleg arányos menny­iségben szerepeltek az 1965-ös Auschwitz-kiállításon az egykori foglyok kö­zül Háy Károly László és dr. Holló László alkotásai.

AZ 1979-ES KIÁLLÍTÁS

Az 1970-es évek végére az 1965-ös ki­állítás annyira elhasználódott, elavult, hogy szükségessé vált annak teljes fel­újítása. Az új kiállítási tématerv készítői azonban felújítás címén valójában telje­sen új kiállítás létrehozását javasolják, „mert tapasztalataink szerint a kiállítás koncepcionális átalakítása is szüksé­gessé vált… A jelenlegi állandó kiállí­tás fényképekkel és egyéb dokumentu­mokkal részletesen ismerteti a magyar történelem 1919-1944 közötti szakaszát. .. A sok, viszonylag kisméretű tör­téneti fotó és dokumentum, amelyek nagy része nincs közvetlen kapcsolat­ban a témával, tapasztalataink szerint a túlnyomórészt külföldiekből álló láto­gatóközönséget kevéssé érdekli. ”

Ennek megfelelően az 1979-es kiállí­tás előterjesztői igyekeztek a tematikát szűkíteni. Azt azonban mindenképpen szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy Magyarországon a deportálások túlnyomó többségét a magyar csendőrség hajtotta végre. Kiemelték, hogy minden négy deportált zsidóból három elpusztult.

Az 1979-es kiállítás tematikájának megváltozásában jelentősen közreját­szott az a körülmény is, hogy a nemzet­közi, és ennek következtében részben a hazai viszonyok is megváltoztak. Ma­gyarországon kezdtek megjelenni a va­lódi irodalmi értéket képviselő, holokauszttémájú szépirodalmi kötetek (Em­ber Mária: Hajtűkanyar, 1974; Gyer­tyán Ervin: Szemüveg a porban, 1975; s az alapműnek tekinthető tanulmány, Száraz György: Egy előítélet nyomá­ban, 1976).

Mintegy az előző, 1965-ös kiállítás és a már idézett lengyel (vagy általában szocialista) álláspont – nem is nagyon rejtett – bírálataként az új kiállítás középpontjába akarták helyezni azt a számszerű adatot, hogy a Magyarországról deportáltak 98 százaléka és az Auschwitz-Birkenauba hurcolt összes magyarországi deportált 99 százaléka zsidó volt.

A kiállítás felelőse a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum volt. Ennek tudományos tanácsa 1979. május elején megvitatta az új kiállítás koncepcióját és – néhány kérdésben apróbb módosításokat javasolva – elfogadásra ajánlotta azt. Állásfoglalásukban javasolták a cigányok üldözésének bemutatását is, amit azonban anyaghiány miatt nem tudtak megvalósítani.

Ekkorra már valamennyire változott a magyar párttörténet szemlélete is. Ré­gebben a magyar munkásmozgalom történetének egyik alaptétele volt, hogy a jobboldali szociáldemokrata Peyer Károly elárulta a magyar munkásokat, amikor 1921-ben megkötötte Bethlen István miniszterelnökkel az ún. Bethlen-Peyer paktumot. A tudományos ta­nács ülésén hozzászólók döntő többsé­ge támogatta azt a javaslatot, hogy a kü­lönböző német koncentrációs táborok foglyai között ne csak a kommunistákat említsék meg. Így került a tablóra Peyer Károly fényképe és neve is.

A jegyzőkönyv más részei viszont azt bizonyítják, hogy a szocialista országok szemléletében Auschwitz továbbra sem a zsidóság tragédiájának színtere volt, hanem antifasiszta szimbólum. Ezt mu­tatja a jegyzőkönyv azon része, amely a lengyel álláspontot rögzíti. Itt egyetlen szóval sem említették a magyar zsidó­ságot, csak azt mondták, hogy „fontos­nak tartják, hogy az auschwitzi magyar kiállításon ne csak a fasizmus áldozata­it mutassuk be, hanem az ellenállási mozgalmat is. Javasolják a magyar­-lengyel kapcsolat, a mintegy

140 000 Magyarországra menekült lengyel sor­sának bemutatását. ”

Az 1979-ben létrehozott magyar ki­állítás tablóit végül is az alábbi fő te­matikai fejezetekbe csoportosították: Alapozás (fehérterror); A minta (ter­ror Németországban); A kezdet (zsidótörvények); Az első tömeggyilkos­ságok és deportálás (Újvidék és Galícia); Mozgó vesztőhely (muszosok); Deportálóvagon; Német megszállás; Kiközösítve (sárga csillag stb.); Elkü­lönítve (vidéki és budapesti gettó); Az elhagyott lakás; Vonaton a halálba (deportálás); A halálgyár (Ausch­witzi; Tömeggyilkosok uralma Buda­pesten; Emlékezzünk; Emberek az embertelenségben.

A kiállítás tablóin nemcsak fényké­pek voltak, hanem igen jó, figyelemfel­keltő, fontos számszerű adatok is. Né­hány példa ezek közül:

A népsűrűség Budapesten 7250 fő/négyzetkilométer, ugyanez a buda­pesti gettóban: 200 000.

A kápolnásnyéki rabbi, dr. Fisch Henrik 40 tagú családjából hatan ma­radtak életben, a családtagokat fényké­peken lehetett látni. (Érdekesség: az egyik életben maradtat néhány évvel később az ÁVH pincéjében vallatják, ütik-verik több hónapon keresztül, ami­kor 1953-ban a tervezett magyarországi cionista perhez „válogatják” a leendő bűnösöket. Erről persze nem szólt a képaláírás.)

A budapesti zsidóság emberveszte­sége a nyilasuralom négy hónapja alatt: 98 000 fő.

A magyarországi zsidóüldözés mérlege: minden három magyarországi zsidóból kettő elpusztult.

*

Mindkét kiállítás igyekezett Auschwitzot a kor történelmébe illesztve be­mutatni. Ez azonban az 1965-ös kiállí­táson igen jelentős, tulajdonképpen el­fogadhatatlan aránytévesztéshez vezetett. Így az Auschwitzhoz vezető utat lé­nyegesen nagyobb terjedelemben mu­tatták be, mint magát a tényleges ausch­witzi tragédiát. A kiállítás alkotói nem vették észre, hogy nem az Auschwitz­ban rendezett kiállítás feladata bemutat­ni a Horthy-rendszer létrejöttének körülményeit. Auschwitz pedig sem a kommunisták üldözésének, sem az antifasizmus, vagy az illegális munkásmoz­galmak hősi harcának megjelenítésére nem alkalmas.

A Közép-európai Egyetem Nyílt Tár­sadalom Intézetének Centrális Galériá­jában április 23-án megnyílt kiállítás a fentieket próbálja bemutatni, amikor az eddigi két magyar Auschwitz-kiállítást rekonstruálja.

Holtzer Lóránt