Az apostagi zsidók hagyatéka

Apostagon, a Bács-Kiskun megyei nagyközségben az 1954-ben elhunyt kiváló író-publicistának Nagy Lajosnak, a huszadik századi magyar prózairodalom kimagasló alkotójának szülőházán kívül úgyszólván nincs is más országos jelentőségű nevezetesség. Van ellenben egy értékes helytörténeti gyűjteménye abban a faluházzá átalakított épületben, amely valaha – 1944 előtt – zsinagóga, a helybeli és környékbeli zsidók imaháza volt. 1768-ban építették. Azt követően, hogy az ország német megszállása után a csendőrök valamennyi zsidó családot kiűzték otthonából, ott összeterelték, majd zárt vagonokban Auschwitzba szállították őket, a gazdátlanná vált épület – csakúgy, mint az elhurcolt családok háza, lakása, gazdasági épülete, üzlete, műhelye – ebek harmincadjára jutott. A templom berendezését, tetőzetét, ablakait, a körülötte lévő udvar kerítését – jószerével csaknem minden mozdíthatót – elvitték annak idején az együtt érző érdeklődők. Így aztán négy és fél évtizeden át a pusztulás tenyészett ott és a zsinagóga közelében elterülő temetőben.

Solt községig az 52-es úton, onnan jobbra fordulva az 51-esen jut el a Kecskemét felől érkező látogató Apostagra. A hajdani zsinagóga épületét – s ez örvendetes – a közelmúltban sikeresen újjáépítették, a benne található könyvtárat, Nagy Lajos emlékszobát – a fenntartás céljait szolgáló belépődíj ellenében – bárki megtekintheti. De ha az épületet körüljárja, aligha találná ki, milyen célt szolgált e ház hajdan. Kívülről az épületen nem maradt semmilyen jelkép, sem ablakain, sem bejáratán vagy vasrácsos kerítésén, ami az ősrégi zsinagógára emlékeztetne.

A kőhajításra lévő temetőben oly mértékben burjánzik a gaz, a tüskés bokrok ága-boga annyira összenőtt, hogy a sí­rok közé bejutni csaknem lehetetlen. A sírkövek, amelyek megmaradtak, állnak, megdőltek vagy a földbe süllyedtek. Van köztük néhány a 17. század közepéről megmaradt, csaknem háromszázötven éves sírkő.

Az elpusztított apostagi zsidók Cseh-Morvaországból, Ausztriából idevándorolt elődei az idő tájt alapították hitközségüket. Sok évtizeddel később, a reformkor idején már több mint háromszázan voltak, másfélszázan fizettek adót. Amikor a települést letaroló 1820-as tűzvészt eloltották, nyomban hozzáláttak iskolájuk és templomuk felépítéséhez.

Az épületnek a külső szemlélődő számára felismerhetetlen zsinagóga jellege talán (költségmentesen) pótolható lenne, ha a helységben akadnának önkéntes vállalkozók, akik eltávolítják a temető áthatolhatatlan bozótját, megmentenék porladó köveit és közülük a néhány legrégebbit – mint az apostagi zsidó őslakóktól kapott örökséget – felállítanák a valamikori templomudvaron.

V. F.