Az antifasiszta ágyú és a nyilas veréb

2007. augusztus 17. A Jobbik által fújt hungarista verbunkos még a bulvármédia ingerküszöbét is sikeresen törte át. “Állítsák meg a náci eszmék hazai híveit!” – sikoltja a Blikk címlapja. Reagálásra ugrasztva a Fidesztől a koalíciós pártokon át a Mazsihiszig az önmagukat szólítva érzőket. Napokig azzal volt tele a sajtó, hogy egy ultrajobbos törpepárt pár száz fős operetthaderőt gründol. Holott ez aligha igazi újdonság.

A jobboldal peremén, a statisztikai hibahatár alatt egzisztáló szerveződések eddig is bomberdzsekiben és/vagy korhű hagyományőrző öltözékben, civil egyesületi formában élték ki bizonyos szörnyállamok rendvédelmi szervei iránti nosztalgiájukat. De amennyire kudarcosak posztcsurkista militánsaink az országházi küszöbugrásban, olyan eredményesek a médiahekk terén. Vagyis abban, hogy (hír)értéknövelő beruházás keretében címlapra varázsoljanak olyan történéseket, amelyek legfeljebb a mínuszos/kis színes rovatba férhetnének bele. Feszületállítási akciójuktól a cigánybűnözés szócikk alatt összegezhető raszszista vulgár- és hobbikriminalisztikáig több ilyen, bónusz publicitást garantáló csínyük volt, s ez aligha csupán mázli. Inkább arról lehet szó, hogy a magyar nyilvánosság ezen a téren nagyjából ugyanott tart, mint 1989-90-ben. Az ijedelemmel vegyített rácsodálkozásnál: “Jé, vannak fasiszták?!”

Igen, ahogy voltak és lesznek is. A pluralizmus lassan két évtizede alatt igazán hozzászokhattunk volna, hogy a demokrácia egyben a szélsőségek önkifejezési szabadsága is. Hogy sokan ezt nem vették tudomásul, az abból a makacs hitből látszik, hogy az ordas eszmék léte és azok kifejeződése mindig és mindenütt veszélyt jelent a demokráciára. Pedig nem is.

Kétségtelen, a ’90-es évek elején a vörös fajtársa bomló hullájából táplálkozó zöldesbarna ős-Patkány erősnek tűnt. Kiderült, nem volt az, de negyvenévi diktatúra, Iliescu és Milosevics határainknál kezdődő bizantinus etnokráciája, a határaink mentén zajló kisebbségüldöző pogromok, etnikai tisztogatások annak láttatták. Jelenleg viszont már némileg okafogyottnak látszik a vele szembeni küzdelem, amikor az egykori vasfüggöny mögötti Európa nagy része az unión és/vagy a NATO-n belülre került, vagy oda törekszik, Csurka és Raffay a történelem emésztőgödrébe hullt, a híveiket recikláló Fidesz (amelynek törzsbázisán belül e B-közép számottevő, de mégiscsak kisebbséget alkot) már második ellenzéki ciklusát tapossa.

A folyamatos igazodási kényszerből a Lajtán túlra mutogatók ujja ezúttal alighanem megdermed. Nyugat-Európa szeriőz lapjai nemigen foglalkoznának a Magyar Gárdához hasonlóan katonásdit játszó gittegylettel odahaza. Persze nem azért, amiért nekünk nem kéne. Őnekik ugyanis vannak még telivér, potens extrémistáik is. Berlusconi koalíciós cimborái, a Le Pen által a 2002-es elnökválasztás második fordulójába juttatott és idén is tíz százalék fölött teljesítő Front National, az osztrák Szabadságpárt, a virulens német újnácik, a pár éve még bombákkal hadakozó, lokálisan beágyazott IRA (és brit tejtestvére, az UDA), a stabilan húsz percentre esélyes belgiumi Vlaams Blok és a hasonló támogatottságú Blocher-féle helvét ultrák. Minek pazarolnának nyomdafestéket a pelenkás bajkeverőkre? Az euroatlanti civilizációhoz sorolható Izraelben a vallási alapú Shasz a Barak- és Olmert-kabinetnek egyaránt tagja volt, holott hozzá képest Semjén Zsolt és pártja maga a testet öltött übertolerancia. Shlomo Benizri, a Shasz egészségügyi minisztere például a melegek (kényszer?) gyógykezelésének áldásos voltát ecsetelte. Az USA-ban nincsen ugyan a szövetségi törvényhozásba pártként önállóan bejutó szélsőjobboldali erő, de – az alkotmánynak a fegyverviselésről és a polgárőrségekről rendelkező passzusaira hivatkozva – gyakorlatilag korlátozás nélkül alakulhatnak félkatonai milíciák, melyek között vannak bigott, fajgyűlölő vagy ultrabalos csoportok is. Csakhogy világnézeti alapon nem lehet a honpolgári alapjogokat szűkíteni. Amíg egy paramilitáris egység tagjai nem lépnek át a törvény határán, nyugodtan lő- és menetgyakorlatozhatnak. S akkor még az abortuszklinika-robbantó magzatvédőkről nem is beszéltünk. Ha a fenti madártávlatú világkörképhez odatesszük egynémely szomszédunkat (például Szlovákiát), ahol a xenofóbia kormányszintre kapaszkodott, akkor nyugodtan leszögezhetjük, hogy a magyar szélsőjobb – nemzetközi összehasonlításban – kifejezetten gyenge pozíciókkal bír. És ha a politikai súlyukkal arányos hírfelületet kapnának, még szubjektíve sem gondolhatnák magukat erős(ödő)nek. Leghatékonyabban harcolni ellenük pont úgy tudnánk, ha a nyilvánosság – önuralmat gyakorolva – az őket megillető helyükre rakná őket. Persze naivitás lenne ilyet elvárni.

Az rendben van, hogy a bulvár foglalkozik a Magyar Gárdával. Panoptikumba illő figuráik – a kétfejű borjú, a szexbotrányba keveredett tévésztár és Fekete Pákó társaságába valók. A kormánypártok és a feléjük húzó sajtómunkások pedig bolondok lennének elszalasztani a ziccert (különösen a népszerűségi mélyrepülés idején), hogy üssenek a Jobbikkal hellyel-közzel együttműködő Fideszen. Ilyenkor léphetne színre a független értelmiség, s közbevethetné, hogy talán nem kéne a magát őslénytani méretű ragadozómadárnak gondoló nyilas verébre légelhárító üteggel tüzelni. A Jobbik Orbánékkal való alkalmi flörtjei morális és ízlésbeli problémát jelentenek, reális politikai veszélyt nem. Az elhatárolódást, a szálak elvágását követelni persze lehet és kell (s nem is csak a Jobbik vonatkozásában). De itt valahogy mindenki csak a másik szélsőségére érzékeny, a sajátjára nem. Ha azt mondod, árpádsáv és Wass Albert, azt mondom, vörös csillag és Guevara-kultusz. Gyurcsány Ferenc három éve – ismert szélsőbalosokkal együtt – aláírt egy nyilatkozatot, mely szerint “a vörös csillag öt ága az öt világrész munkásainak összefogását jelképezi. A vörös csillag tehát a mai globalizációs korszak kárvallottjainak nemzetközi összefogását, sorsuk jobbítása iránti jogos igényét is szimbolizálja…” Nem hasonlít ez egy kicsit nyilaslogóvá züllött árpádsávot a történelmi pedigréjével és a parlamentben őrzött zászlóval mentegető jobboldali érveléshez?! Tegyük hozzá: erkölcsileg botrányos, de gyakorlatilag ártalmatlan ez is, az is. Nehogy már egy szakasznyi, a nemzetvezető védjegyével a pólóján a Bakonyban gyakorlatozó turulgerillától bedőljön a demokrácia. Amíg tevékenységük legveszélyesebb része, hogy makett páncélosokkal újrarajzolják a trianoni határt, csak rajta. Ha meg olyat csinálnak, ami a Rebisz és az NBH hatásköre, akkor is könnyebb begyűjteni őket, ha formaruhában vannak.

Attól, hogy egy Hitlerjugend-imitátor szerepjáték-egyesület vagy fajmagyar karateklub maroknyi törzstagsága rettenetmód komolyan veszi önmagát, ne kelljen már nekem is komolyan venni őket. Hadd röhöghessek rajtuk. Úgyis ez a rémálmuk. Hogy félelem helyett kacajt keltenek.

Tudják, kedves polgártársak, a rasszizmus (s általában a “rossz izmusok”) elleni harc fontos. Csakhogy rövid távon is sokkal veszélyesebbek azok, akik nem viselnek egyenruhát. És a lábukat be nem tennék egy náciszagú politikai kommuna nyári túlélőtáborába. Se a Magyar Szigetre. Holott ők a főáramú majoritás. Velük szemben nem lehet össztársadalmi egységdemonstrálás, mivelhogy ők a társadalom. Például a tagbaszakadt, építőipari segédmunkás családfő. Aki zsaluzás közben szidja a dologtalan, munkakerülő romákat. Utána pedig, hazatérvén péklapátnyi tenyerével osztja a nyaklevest serdülő fiának, amikor bejelenti, hogy csatlakozik a Magyar Gárdához. “Mibe keveredtél, hülyegyerek?! Valami szekta? Így az életbe’ nem lesz belőled tisztességes melósember. A szakmunkásképzőből bezzeg majdnem kimaradtál… Amíg a kenyeremet eszed, nem mész ezek közé, mert eltöröm a lábad!” Mert nem a Magyar Gárda az igazi hézag. Hanem azok, akiknek a cigányok és a szkinhedek, a “buzik” és a buziverők, az üldözők és üldözöttek – ugyanannak a devianciának a tükörverziói. Akik ugyanúgy tekintenek a Rebisz által szétoszlatott ősfasisztákra, mint húsz éve tekintettek a Forradalmi Rendőri Ezred által összevert demokratikus ellenzékre. “Mit hőzöngenek ezek itten?!” Ők képviselik a mindenkori többség normalitását. Ők, akik a nonkonformista “másságot” (érték)tartalmától függetlenül utasítják el.

Ja, hogy az ilyen előítélettel nehezebb küzdeni? Hát igen. Nem húz uniformist, bombát sem dobál. Utálja a pártokat mind. Ha voksol, akkor a szavazata mainstream-protest. Rendesen dolgozik, adót fizet. Csak épp akkor is felképelné egy szem magzatát, ha nem gárdista egyenruhával, hanem egy kreolos bájú cigánylánnyal állítana haza. Vagy egy fiúval. Ők itt élnek köztünk. Úgy öltözködnek, beszélnek, nevetnek, mint mi. Építik a házunkat, vezetik a buszunkat, nyírják a hajunkat, kiszolgálnak az üzletben. Hogy ellenük nem lehet tusakodni látványos sajtótájékoztatókkal? S prejudikációs sémáikat csak strapás aprómunkával tudnánk felszámolni? Hja kérem, az antifasiszta élete maga a harc. Nem pont ezt tetszettek mondani? De nem csak a politikában, a mindennapokban is legyen az. Szálljanak vitába a cigányozó fodrászukkal! Persze az ilyesmi – mikrokörnyezetben, egyénileg – nehezebb, mint a tribünt elborító mikrofonerdőbe csillogó közhelyeket lihegni.

Papp László Tamás

(Forrás: www.nol.hu)