Az ámokfutás – Rendszerváltás nyilas-nemzetiszocialista módra 1944 Magyarországán

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: Népszabadság Online

2007. október 13. 1944. október 15. A Magyar Rádió 13 órakor közreadta Horthy Miklós kormányzó kiáltványát, amelyben bejelentette, hogy fegyverszünetet kér, mivel Németország a háborút elvesztette, szövetségesi kötelezettségeit pedig sorra, rendre megszegte. Álláspontja alátámasztásául Bismarckot idézte: “Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetségesének oltárán.” Horthy nem árulta el, hogy a fegyverszünetet jóval előbb javasolta, és az erről szóló okmányt egy magyar delegáció október 11-én már alá is írta.

A kormányzó nyilvánvalóan a Magyarországot megszállás alatt tartó németek miatt titkolózott, előttük azonban így sem maradt rejtve a magyar átállási szándék. Edmund Veesenmayer, a magyarországi Gauleiter, akit finoman birodalmi főmegbízottnak tituláltak, úgy látta, hogy a német manőverezési, illetve visszavonulási terep, vagyis Magyarország megtartása érdekében ki kell játszani az utolsó adut, és e gondolatnak Hitlert is megnyerte. Az előkészületben lévő “magyar árulás” káros következményeinek elhárítása megérte, hogy Hitler kijelentse: ebben az országban az egyedüli erő, amely német elismerést kaphat, nem más, mint a Nyilaskeresztes Párt és annak vezére, Szálasi Ferenc.

Szálasi 1935 márciusában kezdte el politikai pályáját, amikor bejelentette a Nemzet Akaratának Pártja megalakítását, amelynek székhelyeként saját budapesti lakáscímét adta meg. A rendőrségi jelentések szerint a pártszékház környékén jó ideig nem mutatkozott mozgás, 1937-ben azonban a párt életre kelt, és az év végén, valamint a következő két évben óriási propagandát fejtett ki. A taglétszám ugyanebben az időben hirtelen több százezerre nőtt. Mivel csodák a politika birodalmában sem teremnek, nehéz feltételezni, hogy a röplapozással, szervezéssel, gyűlésekkel kapcsolatban felmerülő kiadásokat a párt saját bevételeiből fedezte volna. A tagok ugyanis nagyrészt kis egzisztenciát képviseltek, jelentős tagdíj tehát aligha folyt be. Elképzelhetetlen, hogy a magyar zsidó nagytőke érdemlegesen támogatott volna egy nyíltan antiszemita pártot, de ugyanez a nyilasok által földreformmal fenyegetett birtokosrétegről is csak nehezen feltételezhető. A magyar szervek tudtak összegekről, amelyeket a nyilasok Ausztriában vettek fel, de erős a gyanú, hogy e pénzek valójában német eredetűek voltak, és az Anschlusst követően ehhez már kétség sem fért. A náci párt által lábra állított Aussenpolitisches Amt (Külpolitikai Hivatal) profiljába tartozott a nemzetiszocialista jellegű és a nácik iránt szimpátiát tanúsító külföldi pártok támogatása. E feltételeknek a magyar párt kétségtelenül megfelelt.

A párt 1939 tavaszán vette fel a Nyilaskeresztes Párt nevet, és ebből az alkalomból programot is kibocsátott. “Szent István birodalmának helyreállítása”, vagyis a totális revízió mellett a program központi eleme a “munkaállam” kiépítése volt, amely optimális feltételeket biztosít minden fiának, “mert lehetetlenné teszi az élősdi, munka nélküli jövedelmeket azzal, hogy a hitelélet irányításával megszünteti a) a kamatuzsorát, b) az árak megszabásával az áringadozásokból eredő spekulációt, c) és ezzel leküzdi a gazdasági válságokat”. Szociális adózást, az áfa csökkentését, a telekspekuláció felszámolását, földreformot, közmunkákat, az energiaszolgáltatók államosítását stb. ígérte, illetve követelte a program, és ezek a szlogenek sok ember fülében jól hangzottak. Emellett sürgették a zsidók “visszaszorítását”, valamint a zsidóval folytatott nemi viszony törvényes üldözését. Az 1939-ben megrendezett választásokon a Nyilaskeresztes Párt 31 mandátumot szerzett.

További veszedelmet azonban a nyilaskeresztesek egyelőre nem tartogattak a magyar rendszerre nézve. Ennek számos oka volt. Részben azért nem tettek szert nagyobb társadalmi támogatottságra, mert a “győri program” néven ismert nagy beruházási projekt eltüntette a munkanélküliséget, a gazdaság megélénkülése emelkedő béreket és fizetéseket eredményezett, a növekvő fogyasztás jót tett a gazdálkodóknak, a kisiparosoknak és kiskereskedőknek, és az életszínvonal ettől kezdve néhány évig a középosztály körében is szépen emelkedett. A munka becsületének megmentésére tehát a nyilasprogramra nem volt szükség. Ilyen körülmények között a megígért nagy politikai áttörést nem lehetett végrehajtani. A stagnálást és a visszafejlődést elősegítette emellett, hogy a német finanszírozás valószínűleg megszűnt. A magyar politikai színskála jobb szélén feltűnt ugyanis Imrédy Béla, aki jóval megbízhatóbb partnernek ígérkezett, mint a ki- és beszámíthatatlan Szálasi. Az első nagy barátkozási hullámot követően német hivatalos tényezők 1944-ig szóba se álltak Szálasi Ferenccel.

Végül alaposan gyengítette a párt pozícióját, hogy a magyar politikai élet szinte minden számottevő szereplője hátat fordított ennek a pártnak, és az általa képviselt politikai ideológiát se fogadta el. Noha a párt végleges betiltására nem került sor, és egy-egy alkalommal Darányi Kálmán, illetve Teleki Pál miniszterelnök találkozott a párt képviselőjével, ezeknek az epizódoknak nem volt folytatásuk, és Szálasinak nem sikerült kicsikarnia az annyira vágyott audienciát a kormányzónál. A kormányzói elismerés viszont 1941 elejétől kezdve Szálasi számára életkérdéssé vált. A rendszerváltást ugyanis a román Vasgárda leverése és felszámolása után – olasz mintára – kizárólag a kormányzóval együttműködve és a németek által fedezve tartotta lehetségesnek. Horthy Miklós azonban az olasz király, III. Viktor Emánuel szerepére nem pályázott, a németek pedig nem tartottak igényt a nyilasok támogatására. Mi több, még az Imrédy által vezetett csoport és maga Imrédy sem állt szóba a nyilasokkal. Az utóbbinak nem voltak számottevő “ideológiai” okai, hanem a konkurenciaharc mellett sokkal inkább Szálasi szellemi képességeinek megítélése játszott benne szerepet.

Mindent összevéve a Nyilaskeresztes Párt napja csak akkor kelt fel, amikor Berlinben a magyar politikai rendszeré a kormányzóéval egyetemben végleg leáldozott, és midőn maga a párt újra törpepárttá zsugorodott vissza. 1944 nyarán maga Szálasi is úgy vélekedett, hogy a taglétszám nem lehet több 40-50 ezernél. A berlini urak tehát már nagyon elkeseredettek lehettek, amikor 1944 szeptemberében eldöntötték, hogy kijátsszák ezt a kis pártot mint utolsó ütőkártyát. Erre attól kezdve készülődtek, hogy Horthy Miklós megmakacsolta magát, és megakadályozta a budapesti zsidók deportálását, gyakorlatilag meggyilkolását, majd pedig leváltotta a németeket maradéktalanul kiszolgáló Sztójay-kormányt, és egy olyat állított a helyébe, amelytől elvárhatta az átállást és a háború befejezését.

Horthy átállási kísérletét és kudarcának okait sokan elemezték. Elég azonban azt az egyetlen körülményt tudni, hogy a tervezett bejelentést a nyilas puccskísérletről szerzett információk miatt október 20-ról 15-re helyezték át, és máris érthető, hogy a szükséges előkészítést nem lehetett végrehajtani, ennek hiányában pedig a manőver így vagy úgy, de mindenképpen kudarcra volt ítélve. Bár maga Szálasi, letartóztatásától tartva, egyelőre bujkált, az alvezérek azonban minden nyilas kapcsolatot aktiváltak a fegyveres testületekben és az adminisztrációban, és mindent előkészítettek a hatalomátvételre. Végül Szálasi a német garancia birtokában szembefordult a kormányzóval, és lépre csalásához ő adott a németeknek ötletet: a családszerető embert támadják meg a fián keresztül. Valóban ezt tették, és a kritikus pillanatban letartóztatott és elhurcolt fiának sorsával zsarolták meg.

Október 16-án, kezében a Horthy aláírását viselő kormányzói felhatalmazással, Szálasi végre elkezdhette “országlását”. A Vörös Hadsereg egységei ekkor már több ponton, így Szeged, Szentes és Szolnok térségében a Tiszánál állnak, a német csapatok özönlenek nyugat felé, és Debrecen mellett dúl a háború egyik legnagyobb páncéloscsatája, amit a németek hamarosan súlyos vereséggel zárnak. A “munkaállam” kialakítása tehát a korábbi kismagyar térséghez képest is egyharmaddal kisebb területen kezdődött el, és a Szálasi-kormányzat által egyáltalán elérhető hatalmi terep napról napra csökkent.

A nyilas kormány nem egészen egy fél évig “kormányzott” egyre szűkülő “országában” – miközben Debrecenben már egy új, magát ideiglenesnek tekintő kormány is lábra állt -, de ez a rövid idő elegendő volt arra, hogy a háború végjátszmájában még több százezer ember halálát okozza, és az országot kifossza maradék vagyonából.

A nyilaskereszt és az árpádsávos zászló szimbólumai alatt a nyilasok által fémjelzett dúlás egyik eleme a kitelepítés volt. Az Alföldről Budapestre és a Dunántúlra már megelőzően áttelepített emberek és továbbiak tömegeit kényszerítették arra, hogy útjukat a III. Birodalom felé folytassák, ahol azután a munkaképes nők és férfiak a deportáltakéhoz erősen hasonlító körülmények között – barakkokban elhelyezve és éhezve – még jó néhány hónapig dolgozhattak német gyártelepeken a “végső győzelem” érdekében. Szálasi később kijelentette, hogy ha rajta múlt volna, az egész magyar lakosságot áttelepíti Németországba. A nyilasuralom mellé állt főtisztek vezényletével jelentős katonai erőket is elindítottak Ausztria, illetve Németország felé, miközben a magyar fővárost, ahonnan az új urak decemberben elmenekültek, elsősorban német katonai erők védték a Vörös Hadsereggel szemben. Noha a magyar egységek harci cselekményekben már nem vagy alig vettek részt, sok magyar katona évekig hánykolódott idegen földön, mígnem megtalálhatta a hazafelé vezető utat.

A nyilashatalom mindent megtett annak érdekében, hogy “jóvátegye” a Horthy által elkövetett “súlyos hibát”, a budapesti zsidók megkímélését. Végrehajtotta a fővárosban a zsidónak minősített emberek elkülönítését, és részben a kijelölt gettóban, részben úgynevezett csillagos házakban zsúfolta össze őket. Különböző módszereket alkalmazott annak érdekében, hogy a szállítóeszköz hiányában már nem deportálható zsidók közül saját hatáskörben minél többet meggyilkoljon. Az eszközök között volt a Dunába lövés, a helyszínen történő kivégzés, a gyalogmenet valamilyen feltételezett német tábor felé, a nyugati határvédelem kiépítésére szolgáló rendszerekhez történő kirendelés.

Mindent összevéve, a nyilas hatalmi szervek elérték, hogy a hatalomátvételükig megmaradt mintegy 200 ezer, zsidóként meghatározott fővárosi magyar állampolgár fele elpusztuljon. Ezzel azonban nem érték be. Vadászatot rendeztek a dunántúli romák ellen is, akik közül szintén sikerült több tízezer embert összefogdosni, táborokba zárni és jelentős részüknek kioltani az életét.

Ám a nyilaskormány nemcsak a “fajidegeneket” vette üldözőbe, hanem mindenkit, aki a háború vége felé németellenes vagy egyenesen ellenálló hírébe került. A mauthauseni és a dachaui koncentrációs tábor valóságos találkahelyévé vált mindazoknak, akiket a nyilasok letartóztattak és átadtak a német szerveknek. Ide hurcolták Magyarország két volt miniszterelnökét, Kállay Miklóst és Lakatos Gézát – Bethlen Istvánt csak azért nem, mert sikeresen bujkált a barátainál -, a volt vezérkari főnököt, Szombathelyi Ferencet, Horthy fiát, ifj. Horthy Miklóst, Rassay Károlyt, a liberálisok vezető személyiségét, Peyer Károly szociáldemokrata képviselőt, a legitimista Lingauer Albint, és, mint Kállay írja emlékiratában, ott volt “egy csomó más mágnás, végül mindenfajta emberek, magas rangú tisztviselőktől kommunistagyanús munkásokig, katolikus papok, írók, művészek stb”.

A nyilas idők szellemisége jegyében vesztette életét a magyar irodalom két nagysága, Radnóti Miklós és Szerb Antal, a nyilasok végeztették ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, a fegyveres ellenállás vezetőjét, Tartsay Vilmos vezérkari századost, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tagját, ők lőtték le Mónus Illést és sok más kevésbé közismert személyiséget.

Pusztító munkájukat azzal fejezték be, hogy segítettek a németeknek kiszállítani az országból mindazt az élelmet, felszerelést, gördülőanyagot, fegyvert, ami csak mozdítható volt, és amikor el kellett hagyniuk az ország területét, elszállíttatták a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét (36,5 tonna arany) nagy mennyiségű valuta, bélyeg és papírpénz társaságában, és útnak indították az összerabolt kincseket szállító vonatot. E rabló hadjáratot a koronázási jelvények (korona, jogar, országalma, kard és palást) eltulajdonítása és elszállítása tetőzte be.

A nyilasuralom egyetlen megalapozója és fenntartója a nemzetiszocialista német állam volt. Náci megszállás és gyakorlati német segítség nélkül Magyarországon a nyilasok soha nem juthattak volna hatalomra. Egy olyan államra és világszemléletre támaszkodtak, amely 1944 októberében nem csak bukásra állt, de gyakorlatilag már meg is bukott. Ez a nyilasvezérkar irracionalizmusáról árulkodott. Ám a nyilasvezérek azt sem értették meg, hogy a nácik nem kizárólag a zsidókat, a cigányokat, a gyengeelméjű embereket, a homoszexuális férfiakat üldözték és gyilkolták, de a megtizedelendő kategóriában tartották számon a szlávokat és az úgynevezett “ázsiaiakat” is. A szláv népekre vonatkozó náci elképzelések nem maradtak meg az elmélet szintjén. Bizonyítja ezt – többek között – a lengyelek demográfiai veszteségére vonatkozó adatsor. Az összveszteség hatmillió főt tett ki, amiből másfél millió a szovjetek számláját terhelte. A maradék 4,5 millióból 2350000 volt zsidó, 2150000 tehát nem zsidó lengyel kellett hogy legyen. A másik bizonyíték a szovjet hadifoglyok abnormálisan magas halálozási aránya (a bizonytalan adatok három- és négymillió közé teszik), amire nem kerülhetett volna sor, ha betartják a nemzetközileg elfogadott szabályokat, illetve, ha a nyugat-európai hadifoglyokkal szemben alkalmazott módszereket kiterjesztik rájuk. Ezt nem tették, mivel a céljuk az egész szláv populáció alapos megritkítása volt.

A nácik az általuk “ázsiaiaknak” nevezett népeket ugyanolyan feleslegesnek vélték, mint – mondjuk – a zsidókat vagy a feketéket. Márpedig a magyarok ázsiai eredetéhez nem férhetett kétség. A magyarok mély megvetéséről nem csak titkos és csak jóval később ismertté vált szövegek árulkodtak, de elég volt elővenni a publikált német irodalmat, amelyet a magyarországi németek között is terjesztettek, hogy erre rájöjjön valaki. A nyilasok tehát ésszerűtlenül, szemüket behunyva, fülüket bekötve halálugrást követtek el, midőn a magyarok és a magyar állam halálos ellenségeivel szövetkeztek, hogy belevágjanak a nagy hatalmi kalandba – valójában egy ámokfutásba. Tetteiknek az egész magyarság fizette meg az árát. A politikai és a közbeszédben – Nyugaton csakúgy, mint Keleten – jó ideig Magyarország volt az “utolsó csatlós”.

Ormos Mária

támogatás