Az Alkotmánybíróság határozata a „zsidó aranyról”

1.: Az egyéni sérelmeket a 2. kárpótlási törvény orvosolja

2.: Az örökösök nélkül elhunytak értékeinek állami értékesítéséért az Országos Zsidó

Helyreállítási Alapot, vagy annak jogutódját kárpótlás illeti meg

Hosszú évek óta tartó, a zsidó szervezetek között nem is mindig összehangolt, jogilag nem is mindig pontosan megfogalmazott egyéni követeléseket tartalmazó, külön- féle minisztériumokhoz címzett beadványok és bírósági kezdeményezések után megszületett az Alkotmánybíróság határozata. Ennek lényegét tartalmazza a fenti két pont. A határozat a magyarországi zsidóság számára igen jelentős, mert 45 éves hallgatás után nyilvánosságot kap, mi történt az 1944-ben kikényszerített letétekkel és más módon teljes épségében az állam birtokába került, megmaradt kincsekkel. A határozat azonban számos jogi és gyakorlati kérdést felvet, amelyekre az Alkotmánybíróság kihirdetése utáni napokban még nincs felelet. A témára a későbbiekben visszatérünk, addig is, mivel az Alkotmánybíróság határozata máshol nem olvasható, némi rövidítéssel, közöljük.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

l.Az Alkotmánybíróság megállapítja: alkotmányellenes helyzet állott elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget a Párizsi Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában foglaltaknak.

Az Alkotmánybíróság ezért felhívja az Országgyűlést, hogy 1993. december 31. napjáig tegye meg a szükséges intézkedést a Békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására. Az Alkotmánybíróság a hozzá beadott állampolgári beadványokra válaszul a határozat 2. pontjában pedig azt teszi közzé, hogy az 1992-es XXIV., úgynevezett kárpótlási törvény nem ellentétes a nemzetközi szerződéssel és az Alkotmánnyal.

Az indoklás

Az Alkotmánybíróság az ügyben több tárgyalást tartott. Meghallgatta a pénzügyminisztert és a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Tanulmányozta a Pénzügyminisztérium által rendelkezésére bocsátott egykorú iratokat, jegyzőkönyveket, jegyzékeket (4 csomag), a Párizsból hazaszállított értékek kísérő jegyzékeit (4 kötet), a Pénzintézeti Központ által eddig elvégzett vizsgálatok anyagát, a Magyar Nemzeti Bank által meg- küldött okiratokat, az Országos Levéltár Jelenkori Gyűjteményéből rendelkezésére bocsátott egykorú gazdasági, politikai döntések jegyzőkönyveit, határozatait, egyéb az ügyhöz kapcsolódó okmányokat. Ugyanígy feldolgozta az indítványozók

és szakértőik által feltárt bizonyítékokat, szakértői kutatások eredményét, levelezéseket is. Felhasznált továbbá a témával összefüggő néhány publikációt is. (Közte a Szombat interjúit az MNB és a Pénzügyminisztérium illetékeseivel – a szerk.)

E hosszadalmas és körültekintő előkészítés után, az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:

1. A Sztójay-kormánynak 1944. április 16-án kelt 1600/1944. ME rendelete előírta, hogy az „ország területén lakó minden zsidó köteles a jelen rendelet hatálybalépésekor meglévő vagyonát 1944. április 30. napjáig bejelenteni. ” Bejelentési kötelezettség alá esett 10 000 Pengő értéket meghaladó minden vagyontárgy. „Bejelentésre kötelezettek akár zsidó, akár nem zsidó személyek is, akik a zsidó tulajdonában lévő vagyontárgyakat bármilyen címen őrizetükben tartanak ”

A rendelet 5. §-a szerint zsidó tulajdonában lévő színplatina és platinaötvözetek, továbbá színarany és aranyötvözetek – ideértve mindenfajta aranyérmét – törtaranyat és mindennemű aranyhulladékot is – aranyvegyületek, bánya- és hordalékarany, úgyszintén a platinából, aranyból vagy e nemesfémek felhasználásával készült tárgyak, ékszerek, drágakövek és igazgyöngyök” is bejelentési és letétbehelyezési kötelezettség alá estek.

A pénzintézet a zsidó személyek által bérelt széfeket a bejelentések kapcsán zárolta. A pénzügyminiszter kapott felhatalmazást arra, hogy az ilyen széfek tartalmát leltároztassa és az abban lévő zsidó tulajdonban álló értékpapírokat, betéti könyveket, értéktárgyakat, valamint készpénzt a rendelet alapján letétbe helyeztesse.

A zsidó lakosság a 3000 pengőt meghaladó összegű készpénzét is köteles volt a valamely pénzintézetnél betéti könyvre, folyószámlára vagy postatakaréki betéti- vagy csekkszámlára befizetni, illetve bejelenteni. A rendelet megszegőit büntetőjogi felelősségre vonták. Azt a vagyontárgyat pedig, amelyre nézve a kihágást elkövették, a rendelet alapján elkobozták.

A bejelentést és a letétbehelyezéseket „a Pénzintézeti Központ tagjai sorába tartozó valamely pénzintézetnél, közpénztárnál vagy a Magyar Királyi Postatakarék Pénztárnál” kellett teljesíteni.

Elkobozva és elszállítva

1944 áprilisában további rendeletek alapján a zsidó származású lakosságot gettóba telepítették és elrendelték a még meglévő vagyontárgyai, vagyona elkobzását is.

A Magyar Királyi Legfőbb Számvevőszék elrendelte a zsidó lakosságtól elvett arany-, platina- és ezüstékszerek, valamint egyéb vagyontárgyak felkutatását és összegyűjtését. E célból kormánybiztosság alakult. A kormánybiztosok minden zsidó állampolgár tulajdonát képező értéket (drágaságot, műkincset, nemesfémet, szőrmét, szőnyeget, ruházati cikket) 1944 nyarán az egyes pénzügyigazgatóságok raktáraiban helyezték el. A júliusi-augusztusi hadihelyzetre tekintettel a kormánybiztosság a veszélyeztetett helyeken lévő igazgatóságoktól az értékeket a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti Főintézetébe szállíttatta.

A zsidó lakosságtól utóbb elvett ékszerek és vagyontárgyak egy része elismervény nélkül a városi és községi nyilas- keresztes pártirodákhoz került. A háborús helyzet alakulására figyelemmel októberben mindezeket és a pénzügyigazgatóságon lévő értékeket egy külön kiadott rendelkezés szerint az ország nyugati részébe szállították. Ott a tulajdonosok jelöléseit eltávolították. Sopronkövesdről a bevagonírozott szállítmány 1945. március 30-án útnak indult Salzburgon át Hallein rendeltetéssel. Emellett két tehergépkocsi is útnak indult a vagyontárgyak másik részével.

1945 májusában a szállítmányt a francia hadsereg lefoglalta és Párizsba szállította.

3. Ezzel párhuzamosan a Magyar Nemzeti Bank akkori vezetése a magyar állam teljes arany- és valutakészletét, az ott őrzött letéteket és széfbeli értékeket az Igazságügyi Minisztérium által kezelt, úgynevezett bűnügyi letétekkel, és egyes nyilas vezetők, csendőrparancsnokok letétéivel együtt a háborús helyzet súlyosbodása nyomán Sopronba, majd 1945. január 21-én Spital am Pyhrnbe (Felső-Ausztria) szállította.

Később, minthogy ez a helység az amerikai megszállási övezetbe került – az amerikai hadsereg foglalta le és Frankfurt am Mainba vitte. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint sem a francia, sem az amerikai lefoglalás nem jelentett tulajdonszerzést az értékek fölött.

Mi az Országos Zsidó Helyreállítási Alap?

1946. november 15-én lépett hatályba a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről szóló – ma is hatályos – 1946. évi XXV. törvénycikk. Ebben az új hatalom kinyilvánítja, hogy „a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel” és rendezni kívánja a vagyoni sérelmeket. A törvénycikk 2. § (1) bekezdése szerint „az állam mindazokat a hagyatékokat, amelyeket örökösök hiányában a (2) bekezdésben említett személyek hagyatékaként megszerzett, vagy megszerez, alábbi rendelkezések szerint létesítendő külön alapnak engedi át”.

A (3) bekezdés szerint pedig Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapra szállnak át hazahozataluk esetében a külföldre hurcolt azon vagyontárgyak is, amelyek az izraelita vallásúak, illetőleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek birtokából az elmúlt uralmi rendszer intézkedései következtében jogtalanul kikerültek, feltéve, hogy jogszerű tulajdonosuk a minisztérium által kibocsátandó rendelkezések szerint nem állapítható meg. ” Az Alap a törvény szerint jogi személy. Fel- adata „az izraelita vallásuk, illetőleg zsidó származásuk miatt üldözött személyek és ennek következtében segítségre utalt személyek, valamint az ilyen személyek javára szolgáló intézmények támogatása”.

A békeszerződés megkötése után az amerikaiak 1947-ben Frankfurt am Mainból, a franciák pedig 1948 tavaszán Párizsból visszaszolgáltatták az általuk lefoglalt készleteket.

Az amerikaiaktól visszahozott ún. frankfurti anyagok melletti jegyzékből megállapítható, hogy a Magyar Nemzeti Bank anyagában ,felföldi cégek és hivatalok” számlán nyilvántartott bűnügyi egyedi letétek (aranyrudak, érmék, valuták), belföldi cégek és hivatalok valutaszámláin lévő értékek, valutanemenkénti összeállításban szerepeltek. Úgy- szintén „Különféle letétek ” elnevezés alatt egyes őrizetbe vett személyektől elvett, illetve tábori csendőröknél lévő, bűnjelként kezelt pénzekről, arany- és egyéb használati tárgyakról készített jegyzékek szerepeltek. Az utóbbi jegyzéken vagy csak név, pontos cím nélkül, a tárgyak megjelölésével, vagy csak a bűnügy, vagy csak a csendőralakulat neve szerepel a darabszám és tárgymegjelölés mellett, egyéb azonosító adatok nem.

Az átadási jegyzék tételeinek egy része tehát valószínűen a bankszéfekben elhelyezett zsidó javakra vonatkozott, valamint a bűnügyi letétben és egyes nyilas vezetők letétéiben ugyancsak voltak ilyen vagyontárgyak.

A Párizsból hazaszállított anyagot – amely valószínűleg a kényszerletéteket és egyéb elkobzott, vagy bűnügyi letétként kezelt, zsidó tulajdonú arany- és ékszertárgyakat tartalmazta – 4 vaskos kötet jegyzék kísérte. Ez az MNB-be került.

A frankfurti és párizsi anyagon kívül az 5950/1946. ME rendelettel létrehívott, a zsidó javak felkutatására létrehozott bizottságnak is sikerült néhány külföldre hurcolt zsidó vagyontárgyat felkutatni és hazahozni. Így került haza az úgynevezett bezdáni, tatabányai, nagykőrösi és buchenwaldi anyag. Mellettük név és a tárgyak megjelölésével jegyzék is fennmaradt. Ezek feldolgozását külön, már 1948-ban több, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzett Bank, valamint a Zsidó Helyreállítási Alap képviselőiből álló bizottság kezdte meg, majd további bizottságok fejezték be. (Az első két jegyzőkönyv még tartalmazta a Zsidó Helyreállítási Alap képviselőinek adatait, a későbbi jegyzőkönyvekben azonban már nincs utalás az Alap részvételére.)

Eredetileg ezzel az anyaggal külön foglalkoztak. A cél az volt, hogy ezeket egyedi letétekként kezeljék, és a jogos tulajdonosoknak visszaadják. E vagyontárgyakra nézve összesen mintegy 120 000 Ft értékben érkeztek igénybejelentések. Néhány kivételes esetben pénzbeli térítések is történtek. Az egyéni letétek megnyitása azonban nem történt meg.

A második rekvirálás

Az Alkotmánybíróság a továbbiakban megemlíti, hogy már 1946-ban megjelent egy rendelet immár a tulajdonos származására való tekintet nélkül, mely előírta a meghatározott mérték feletti arany- és nemesfém tárgyak, valuták kötelező beszolgáltatását, az ékszerészek vagyonának államosítását. 1951-ben pedig a Magyar Dolgozók Pártja különböző bizottságaiban döntések születtek arról, hogy ékszereket elhagyott javak címén és más jogcímen beterjesztett igények alapján vissza nem adnak; a már előterjesztett igényekre egyéni kártalanítás helyett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap kap meghatározott összeget. Elhatározták az elhagyott javakként nyilvántartott értékek értékesítését. Az valójában már 1948- ban elkezdődött és 1981 (!)-ig tartott.

Az aranyérméket és rúdaranyat a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg. Az ellenérték a Pénzügyminisztérium javára elkülönített számlájára került. Az aranytárgyakból a tört- aranyrészeket beolvasztották, az értékesíthető tárgyakat belföldön az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalaton keresztül, külföldön pedig az Artexen keresztül értékesítették. (Az átvizsgált iratanyagban utalás található arra nézve: előírták a muzeális tárgyaknak a múzeum részére történő átadását. Ennek végrehajtásáról azonban nincsenek adatok.

Az Alkotmánybíróság felhívására a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke írásban egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy a ,Magyar Nemzeti Bank ez idő szerint eredetiben nem őriz olyan nemesfém tárgyakat – rúd- és törtaranyat, drágakövet, amelyeket az 1600/1944. ME rendelet alapján helyeztek letétbe, vagy a rendelet 17. § (3) bekezdése alapján kerültek elkobzásra. ”

Csak kárpótlás!

Az Alkotmánybíróság határozatának további részében az olvasható, hogy az elmúlt évtizedekben az állampolgárok milliói szenvedtek sérelmet vagyontárgyaik államosításáért, ugyanakkor megállapítja, hogy ezek kártalanításáért az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíróképességével arányban álló módon – az egyes tulajdoni sérelmek eredeti jogi természetét figyelmen kívül hagyva, a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a kárpótlás épp ezért „megfelelő ” kártalanítását jelenti azoknak is, akiknek tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.

Az Alkotmánybíróság nem látta megalapozottnak azokat az indítványokat, amelyek az elvont arany- és más nemesfém tárgyakért a kárpótlás útján való orvoslást alkotmányellenesnek tartják. Az vetné fel a sértő hátrányos megkülönböztetés aggályát a társadalom más károsultjaival való egybevetés tükrében, ha a most vizsgált indítványban más elveken alapuló kárpótlási szabályok kerülnének alkalmazásra – hangzik az Alkotmánybíróság határozatában.

Az Alkotmánybíróság megvizsgálta a hatályos jogszabályoknak nemzetközi szerződésbe ütközését, illetve e vonatkozásban a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség kérdését. A Párizsi Békeszerződés 27. cikk 1. pontjában Magyarország arra vállalt kötelezettséget, hogy az érintett körben említettek Javait, törvényes jogait és érdekeit visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, megfelelő kártalanítást ad. ”

Az Alkotmánybíróság álláspontja: A „megfelelő” kártalanítás nem jelenti szükségképpen a teljes értékű kártalanítást, hanem „az az ország gazdasági teljesítőképességéhez mért részleges kárpótlás nyújtásával is lehetséges, ha abban javaikban, törvényes jogaikban és érdekeikben sérelmet szenvedettek hátrányos megkülönböztetés nélkül részesülnek”.

A 2. számú kárpótlási törvény meghozatalával tehát az állam az állampolgárok egyéni sérelmeit illetően eleget tett a nemzetközi szerződésben és a hatályos törvénycikkben vállalt, de mind ez ideig nem teljesített kötelezettségének.

Más a helyzet azzal a kötelezettségvállalással, amely szerint a jogutódok nélküli egykori tulajdonosok igényeit az állam a sérelmet szenvedettek érdekképviseleti szervezeteire ruházza át; továbbá ugyanezen szervezeteknek engedi át ama hagyatékokat, amelyeket a fajüldöző törvényekkel érintett személyek halála folytán – más örökös hiányában – megszerzett, vagy megszerez.

A közösség örököl

Az 1947. évi XVHI. törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerződés 27. cikk. 2. pontja szerint:

„A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek vagy közösségeknek Magyarországon lévő java- it és érdekeit, akik, illetőleg, amelyek egyénenként vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy bármely okból fasiszta szellemű, zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen szerződés életbelépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett, vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre.

Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben- maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják használni. Ezeket az átruházásokat a jelen szerződés életbelépése után tizenkét hónapon belül kell foganatosítani, s azok magukban foglalják a jelen cikk. 1. bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat és érdekeket is. ”

Részben jogalkotási, részben jogalkalmazási mulasztás folytán tehát olyan alkotmányellenes helyzet állott elő, hogy a Magyar Állam nem teljesítette a Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában meghatározott jogi személyek tekintetében őt terhelő kötelezettségeket, s azt – a történelmi körülmények megváltozása folytán – az 1946. évi XXV. törvénycikkben meghatározott módon ma már nem is tudja teljesíteni.

Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban a következőket mondja: A Magyar Köztársaság jogrendszere biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Ennek a kötelességnek az Országgyűlés a vizsgált ügyben a természetes személyek tekintetében eleget tett a 2. sz. Kpt. megalkotásával. Hiányzik azonban a jogi szabályozás a Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában meghatározott szervezetekre nézve, s az Alkotmánybíróság e tekintetben állapított meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. Az ennek felszámolására irányuló intézkedésnek összhangban kell állnia az eddig megalkotott kárpótlási törvények elvi alapjaival.

Mindaz, amit e határozat indoklása a természetes személyek „megfelelő” kártalanításának részleges kárpótlás útján történő rendezéséről tartalmaz, értelemszerűen irányadó a szervezetek kártalanítására is. Nem alkotmányellenes tehát, ha az állam a szervezetek kártalanításáról az 1. és 2. sz Kpt.-ban foglaltakhoz hasonló módon és mértékben gondoskodik.

Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalánál arra is tekintettel volt: nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtizedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek, és különböző joghátrányokkal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett. Ha tehát a magyar állam a zsidóság érdekképviseleti szervei tekintetében végrehajtja a Párizsi Békeszerződést, ez más, szintén üldözésnek kitett népcsoportokhoz képest olyan megkülönböztetés, amely nem csupán nem ellentétes az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal, hanem éppen a korábbi hátrányos megkülönböztetés részbeni ellensúlyozását szolgálja. Nincs logikai ellentmondás abban, hogy amíg az Alkotmánybíróság a kárpótlás módját és mértékét illetően nem talált elegendő alkotmányos indokot a zsidó származásúak vagy izraelita vallásuk miatt tulajdoni sérelmet szenvedett természetes személyek előnyös megkülönböztetésére a volt tulajdonosok más csoportjaihoz képest, addig a zsidóság érdekképviseleti szerveinek kárpótlása tekintetében alkotmányosan megengedhetőnek minősíti az említett megkülönböztetést. Ennek az a magyarázata, hogy noha a kárpótlás a szervezetet illeti, azt – a Békeszerződés rendelkezésének megfelelően – a szervezet az üldözött népcsoport életben maradt tagjainak és azok közösségeinek támogatására használja.

Akkor, amikor az Alkotmánybíróság felhívása nyomán az Országgyűlés megteszi a határozat rendelkező részében megjelölt intézkedést, nem pusztán egy nemzetközi jogi kötelezettséget teljesít, hanem egyben valóra váltja Magyarország demokratikusan megválasztott Nemzetgyűlésének az 1946. évi XXV. törvénycikk 1. és 2. §-ában kifejezésre juttatott akaratát is.