Arról, hogy mi a lehetetlenség

Arról, hogy mi a lehetetlenség

Theo van Gogh emlékére

A diplomáciának nyilván szűkö­sebbek a lehetőségei, mint a publicisztikának, keze és szókincse meg van kötve, üzenetét csak mikuláspapír­ba csomagolva tudja elkül­deni. Arról, hogy a publi­cisztika mennyire nem tu­dott élni szabadságával, lásd médiakriti­kai rovatunkat; a politikusnál a kérdés az: van-e egyáltalán üzenet?

Ha egy nemzetközileg elismert, nagy kaliberű terroristavezér végre megérke­zik az örök dzsihádmezőkre, akkor nyil­ván nehéz elvárni politikustól, hogy azt mondja: „Lássuk be, hidegvérű tömeg­gyilkos és zsarnok volt, akinek a kezé­hez több száz ártatlan áldozat vére tapadt.” Jó. Ezzel együtt szórakoztató volt látni, hogyan kötéltáncol az európai po­litikai elit Jasszer Arafat halála után: míg Amerika és Izrael nemigen rejtette véka alá, mit gondol a palesztin ve­zérről, addig Európa vezetőit szinte megoldhatatlan feladat elé állította az EU-pénzekből zsidógyilkosságokat fi­nanszírozó „karizmatikus hős” (BBC). Működött a kognitív disszonancia: pon­tosan tudták, ugyanakkor tudatosan ki­pontozták az agyukban, mi Arafatban a lényeg. Fő az udvariasság.

Magyar relációban Bársony András külügyi államtitkár szólalt meg először a halálhír után, éspedig az MTI-nek, így: „Jasszer Arafat nagyon sokat tett azért, hogy a Közel-Keleten normalizálódjon a helyzet, ugyanakkor rögös utat járt be életpályája során, hiszen terroristave­zérből lett elismert politikai vezetővé. ” Ha az intifáda szítása, öngyilkos me­rényletek bátorítása, majd álságos elíté­lése, az iráni fegyverimport a Karine A hajón, a dzsihádista al-Aksza Mártírjainak irá­nyítása „normalizáló­dás”, ám legyen. Az életpálya rövid felskicceléséből azonban ki­maradt az utolsó tíz év, amikor Arafat „elismert politikai vezetőből” visszavedlett azzá, ami­ként kezdte: egyszerű terroristavezérré, im­már jelentős formális és még jelentősebb infor­mális politikai hatalommal. Külügyi ál­lamtitkárunk szerint „sajnálatos, hogy a palesztin elnök egy olyan időszakban tá­vozott az élők sorából, amikor szükség lett volna erős kezű vezetőre, bár az el­múlt időszak már nem ennek képét raj­zolta fel”. E kijelentés értelmetlenségét jóindulatúan tudjuk be a zaklatott hely­zetnek, fókuszáljunk inkább miniszter- elnökünkre, akinek semmitmondó Arafat-ügyi nyilatkozatát néhány nappal ko­rábban nagyon is sokatmondó külpoliti­kai bejelentés előzte meg.

Gyurcsány Ferenc részvétnyilvánítási nyilatkozata szerint „az elhunyt politi­kus a Közel-Kelet XX. századi történel­mének jelentős személyisége volt” (tehát négy éve már nem volt az; találó megfo­galmazás, a jelentős személyiség éppen 2000 nyarán hagyta ott élete lehetősé­gét, a Camp David-i tárgyalásokat), „...akit egész élete során a palesztin nép ügyének képviselete vezérelt. (…) A ma­gyar kormány reményét fejezi ki, hogy Arafat elnök történelmi céljai a nem túl távoli jövőben megvalósulnak. ” Milyen történelmi céljai? Még több halott zsidó az izraeli kávéházakban, bevásárlóköz­pontokban? Nagy-Palesztina a Földkö­zi-tengertől Jeruzsálemig, Eilattól a Golanig és vissza? Merthogy Izrael nem szerepel a palesztin térképeken, vala­mint távlati terveik között, az biztos. Ha a kormányfőnek súgott valamelyik új ta­nácsadója, csak annyit mondhatott, hogy Arafat neve nem éppen a békével volt szinonim, a közlemény szerint ugyanis „Bízunk abban, hogy az új pa­lesztin vezetés hozzájárni a közel-keleti konfliktus, az izraeli és palesztin nép történelmi megbékélése érdekében a nemzetközi közösség »útiterv« néven is­mert erőfeszítéseinek eléréséhez.” Ma­gyarország tehát bízik az Arafat-féle ter­ror által ellehetetlenített útitervben, ez jó hír; már csak annyit kellett volna hozzá­tenni: „Reméljük, az új palesztin vezetés lemond a terrorizmusról mint a meg­egyezés legfőbb akadályáról. Felajánl­juk, hogy a fegyvereket a magyar MÉH a szokott áron átveszi.”

Ez azonban elvi állásfoglalást, vala­miféle átgondolt koncepciót jelentett volna miniszterelnökünk részéről – már­pedig a Gyurcsány-kabinetnek szemmel láthatóan nincs elvi alapokon nyugvó, a hazai zsidóság iránt is érzékenységet ta­núsító külpolitikája. Van viszont érzé­kenysége a nép vélt/valós elvárásai, a népszerűségi mutatók iránt, és van bel­politikai hatalmi ambíciója, aminek minden mást alávet. Az MSZP és a Szonda Ipsos koalíciójának van ezenkí­vül heveny populizmusa, kétoldali konf­liktuskerülése, erős megfelelési vágya, éspedig az EU, Blair, Chirac, Amerika és a magyar választópolgárok felé egy­szerre. Gyurcsány Ferenc az amerikai elnök győzelmének napját használta fel arra, hogy a Hősök terén bejelentse: ha­zahozza a magyar katonákat Irakból. „Ott maradni a választások megtételéig kötelesség, sokkal tovább maradni lehe­tetlenség.” De mit is jelent ez egy 300 fős, önkéntes szállítózászlóalj esetében? A januári választás után már nem lesz mit szállítanunk, újjáépítenünk Irakban? Mi is valójában a lehetetlenség?

Nem lehetett véletlen, hogy a néhány héttel ezelőtti, balatonöszödi Blair-Zapatero-vitáról két, homlokegyenest el­lentétes sajtóhír szivárgott ki arról, kinek a pártján is állt a magyar kormányfő Irak ügyében. Gyurcsány, aki a Fidesz még populistább, azonnali visszahívásá­val szemben hosszabbításként akarta volna eladni a márciusi kivonulást, sem Blair barátjával, sem Bush elnökkel, sem Chirac-Schröderrel nem akart összekapni, így a maradunk-is-meg- nem-is stratégiáját célozta meg. Holott nem is elsősorban Irak miatt kell válasz­tania Blair és Zapatero között – hanem két eltérő politikusi magatartásminta miatt. Ezek között lehetetlen az átjárás, a kompromisszum, lehetetlenség vala­miféle „harmadik út”.

Blair az elvek embere, nem alkuszik a terrorizmussal. Folyamatosan vállalja a politikai bukás kockázatát, amikor saját választóival és a közvélemény-kutatá­sokkal szemben kitart az iszlámista ter­ror elleni háború mellett. Zapatero a po­litikai megalkuvás és a populista elvtelenség mintapéldánya. Ha hazájában népszerűtlen Amerika és az iraki hábo­rú, azonnal cserbenhagyja szövetsége­sét, igyekszik „nem okot adni” újabb merényletekre, behódol az iszlámista fe­nyegetésnek. A TIME magazinnak adott interjújában őszintén be is vallja: ő nem jó vezető, hanem jó „demokrata” akar lenni, ő a „polgárok szocializmu­sát” képviseli, azaz: ha a többség képvi­sel valamit, akkor azt neki nincs joga megkérdőjelezni. Akkor az úgy van.

A terror elleni háború legfőbb tétje Európában az, hogy a kettő közül me­lyik attitűd érvényesül? A nyugati sza­badságjogok hagyományán, a józan rá­ción alapuló morál, amely nem tolerálja az intoleranciát, avagy a Zapatero által is követett opportunista nihilizmus, amelynek „eredményeként” Hollandiá­ban és Franciaországban máris teret nyert az iszlámista erőszak, a befogadó kultúra elleni támadássorozat? Ezért sem mindegy, milyen rendezést képzel el Európa a Közel-Keleten, Arafat halá­la után. Folytatja-e a terror infrastruktú­rájának csendes támogatását, avagy fel­szólítja-e végre a palesztin nép sanyar­gatóit, a Fatah és a Hamasz gerilláit, hogy tegyék le a fegyvert? Mert azt, ami eddig volt, tovább folytatni valóban le­hetetlenség.

Seres László