ÁRRAL SZEMBEN ÚSZNI
ÁRRAL SZEMBEN ÚSZNI
(Alan Dershowitz: The case for Israel)
Akár szimbolikusnak is mondható: miközben az elmúlt évtizedekben Izrael katonailag egyre jobban megerősödött, és egyre jelentősebb sikereket ért el, addig nemzetközi reputációja ugyanilyen gyorsasággal romlott. Ennek számtalan oka van, a nyugati baloldal áldozatkultuszától az antiszemitizmuson át a nemzetközi média tudatlanságáig, de ki kell mondani: Izrael is felelős a helyzetért, hiszen bűnösen elhanyagolta a haszbarát, a magyarázatot, a propagandát, amiben viszont a palesztin-arab fél az európai baloldalnak köszönhetően hatalmas előnyre tett szert. A mindent szabad gátlástalanságával, a médiafegyverként használt gyerekholttestek látványával, a hamis képsorok és információk tömkelegével szemben soha nem lehet egyenrangú harcot folytatni, de a homályt azért lehet oszlatni. Izrael az utóbbi időben már próbálkozik ellenpropagandát kifejteni, de ezek a próbálkozások általában elég suták. Nem meglepő, hogy Alan Dershowitz, a Harvard jogászprofesszora megelégelte a helyzetet, és írt egy „tankönyvet”. Mert a The case for Israel térképek, pontos adatok segítségével száll szembe az Izrael-ellenes előítéletekkel és ferdítésekkel, és komoly fegyvert ad mindazok kezébe, akik szeretnének bizonyos rágalmakat megcáfolni, vagy egyszerűen tényleg tájékozódni akarnak, túllépve a média gyakran megbízhatatlan tudósításain.
A könyv felépítése áttekinthető, és a fenti célt szolgálja. Egy-egy fejezet egy-egy vádat jár körül. „Izrael kolonialista, imperialista állam?”, „Izrael rasszista állam?”, „Az izraeli megszállás minden probléma oka?”, „A ciszjordániai és gázai telepek a béke legfőbb problémái?”, „A terrorizmus pusztán az erőszak spiráljának a része?”, „Morális egyenlőség van a palesztin terroristák és az izraeli válaszok között?” „Izrael kritikája antiszemitizmus?” Ez a néhány cím, az ezekben megfogalmazott torzítások, elfogultságok mindenki számára ismerősek. Miután az egyes fejezetek élén Dershowitz ismerteti a vádat, hoz néhány jellemző megnyilatkozást, különféle személyiségek véleményét, majd röviden ismerteti a tényeket, amelyeket hosszabban kifejt és megfelelő bizonyítékokkal támaszt alá.
A könyv másik érdeme, hogy újszerű megközelítéseket, újszerű összefüggéseket képes feltárni. Eddig csak kevesen írták le, hogy a palesztinok a második világháború után úgy kaphattak volna önálló államot, hogy a vesztes oldalon álltak, a nácikat támogatták. Kevesen írták le, hogy a palesztinok mindig mások áldozatainak állítják be magukat, és politikai gondolkozásukból teljesen hiányzik az önvizsgálat. Arról is kevés szó esik, hogy azok az adatok, amelyekre az intifáda áldozatainak számát alapozzák, igencsak megbízhatatlanok, hiszen általában palesztin forrásokon alapulnak, és arról is, hogy azért kevesebb az izraeli áldozat, mert az izraeli kórházi ellátórendszer jobb, és mert a palesztinok mindig visszautasítják az izraeli kórházak segítségét. Az sem hangzik el, hogy az izraeli női áldozatok száma 3:1 vagy 4:1 arányban viszonyul a palesztinokéhoz, vagyis három-négyszerese, ami mindenképpen megkérdőjelezi az izraeli népirtást, és azt bizonyítja, hogy Izrael igyekszik tekintettel lenni a civil lakosságra. Amellett, hogy ezekre felhívja a figyelmet, higgadtan elemzi azon zsidó és izraeli személyiségek attitűdjét, akik kritikátlanul az arabokat támogatják, és Izraelt támadják. És bár az általuk is gerjesztett tudatlanságot szinte lehetetlen kitörölni az emberek fejéből, Dershowitz könyve mégis segíthet abban, hogy Izrael legalább tartani tudja a frontot a médiaháborúban. És ez nem kevés.
(The Case for Israel, John Wiley & Sons, Inc., Hoboken, New Jersey, 2004)
P. Sz.
Címkék:2004-12