“Arra születtem, hogy megpróbáljak otthont teremteni”

„Arra születtem, hogy megpróbáljak otthont teremteni”

Szeszler Anna, a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola igazgatója

– A megújuló pedagógia egyik megha­tározó személyisége, és egy nemzetközi hírű zsidó iskola vezetője vagy. Többé- kevésbé még ma is furcsállják a férfiak, ha egy nő igazán sikeres. Másrészt, a ha­gyományos zsidó társadalom is jobbára más szerepkört ír elő egy nőnek: első­sorban nem a vezetőét. Hogyan lehet te­hát valaki egyszerre zsidó is, nő is, még sikeres is – és a lelkében ugyanakkor harmonikus?

Nem tudom, hogy ez mind igaz-e rám… Zsidó családból származó peda­gógusként életemnek egy sajátos pontja volt, amikor ezt a két dolgot össze lehe­tett hozni.

A Lauder iskola alapításakor itt több – azóta más iskolák és intézmények élén jeleskedő, zsidó pedagógus tömörült -, köztük „jelentős” nők is: Benedikt Vera az Amerikai Alapítványi Iskola jelenlegi vezetője, Gárdos Anna a Rogers iskola, Sajgál Judit a Novus Gimnázium, Vég Kata a Buratino egyik alapítója… Mi von­zott benneteket ide?

Valamennyiükkel a mai napig is va­lamilyen formában együtt dolgozunk. Kialakult egy olyan zsidó pedagógus kör – persze sokan mások is voltak még ben­ne -, akikkel nagy affinitást éreztünk a másság legalizálására, a szabad gondol­kodásra. Ez volt az az időszak, amikor hirtelen nyitottá váltak az iskolák a hitta­noktatás előtt, és akkor rendszeressé vált az állami iskolákban, hogy: „na, ti hatan hazamehettek!” Olyan bántó volt, hogy a zsidó gyerekeket hazaküldték, „másnak” tartották, s néha másként is kezelték. Miért ne tudhatnának ők is többet a gyökereikről? Hát kell csinál­nunk egy iskolát! Mégpedig azonnal.

S ez válasz is arra, miért választottam ezt az iskolát. Úgy éreztem, – s ma is ezt gondolom, – hogy lehet egy sajátos szin­tézisét adni a személyiségközpontú, a gyerekre odafigyelő pedagógiának, s közben teret adni a másságnak is az ok­tatásban. Lehessen valaki másmilyen! Nálunk az iskolában van mozgáskorláto­zott, van vak gyerek is… Sokan átjönnek ide más iskolából, mert valamilyen „koc­kába” nem fértek bele… Legyen terük! Hadd fejlődjenek gondolkodó, nyitott emberré! Óriási kihívás ez!

Érezted valaha a saját másságodat is valamilyen téren?

A balettozást a „másságom” miatt kel­lett abbahagynom: nekem sokkal vasta­gabb volt a lábam, mint a többi lánynak… Komolyra fordítva, nekem a zsidóságom­mal kapcsolatban nincsenek személyes negatív élményeim, talán azért, mert hosszú, szőke hajam volt: azonnal nem tűnt szembe, hogy zsidó vagyok.

Hiányzott-e neked, hogy otthon nem a zsidó kultúrában nevelődtél?

Most érzem a hiányát, visszamenő­leg! Amiről nem tud az ember, azt nem nagyon hiányolja. Amikor elkezdtem szép lassan mindenfélét elolvasni, akkor éreztem meg, mi minden hiányzik.

Érdekes látni az eggyel előbbi generá­ciót: amikor kezdtem ebben az iskolá­ban dolgozni, és a szüleim látták, hogy engem mennyire megérintett a dolog, és hogy számomra milyen fontos, nagyon féltettek, de később oldódott a feszült­ségük, aztán átcsapott egy olyan érzés­be, hogy: „Végre! De jó!” Persze hazud­nék, ha elhallgatnám, hogy anyukám mai napig is szorong, és rendszeresen kérdi, hogy mennyire érzed otthon ma­gad ebben a világban.

Mennyire érzed otthon magadat eb­ben a világban?

Azt szoktam mondani, hogy én min­dig megtalálom azokat a pontokat, ahol otthon tudom magam érezni, avagy ott­honosabbá tudom tenni a világot. Azt hi­szem, én arra születtem, hogy megpró­báljak otthont teremteni.

Női tulajdonság ez az otthonteremtés?

Még nem gondoltam rá, de talán igen. Nem tudom, mennyire sikerül, de nagyon szeretnék az emberekre odafi­gyelni, kapcsolatba kerülni velük, biz­tonságot nyújtani… Szeretném, hogy akik a Lauderba járnak, azok tanulja­nak, haladhassanak is a korral, de le­gyen nekik az iskola egyben biztonságos hely és meleg fészek is, melyben ők ott­hon vannak. Igen, talán van ebben vala­mi Jiddishe Mame hozzáállás.

– Említetted egyszer, hogy a férfi kol­légáid, akiket megpróbáltál a Lauderba csábítani, szakmai szempontból ki­emelkedők, ám „a szívüket-lelküket nem viszik bele az iskolába”. Ez külö­nös, hiszen a világon a nagy reform-pe­dagógusok többnyire férfiak.

– Nem mondom azt, hogy ez a mi iskolánkban százszázalékosan így alakult, hiszen nálunk még mindig sokkal több a férfi, mint más, hasonló életkorú gyere­kekkel foglalkozó intézményben, és nemcsak olyan férfiak, akik nadrágot hordanak, hanem ezeknek eszük és szí­vük is van; ugyanakkor nagyon nehéz! A pedagógus szakma leginkább férfiszak­ma. Messzire vezető kérdés ez: össze­függ az egzisztenciális helyzettel is, a pe­dagóguspálya megbecsültségével is. Ha férfi tanárokat szeretnék felvenni – mert hiszek benne, hogy a gyerekeknek az a jó, ha mindkét nemű pedagógussal talál­koznak -, tudomásul kell vennünk a re­alitást, hogy azok a férfi tanárok, akik­nek gyakorlatuk van, azok öt év után legtöbbször vezető beosztásba kerül­nek, vagy pénzkereső, illetve politikusi pályára mennek. Ezért aztán az a straté­giánk, hogy inkább teljesen kezdő, még tapasztalatlan férfi tanárokat toborzunk, és osztályfőnök „párnak” egy gyakorlott nőtanárt adunk melléjük.

Nem borította ez fel a hagyományos férfi-női szerepeket? Hogy nemcsak implicit módon álcázottan, de nyilván­valóan a nőé a vezetőfunkció?

Sokat tanultunk itt egymástól ezek­ben a konfliktusokban. Számos esetben felborultak a sztereotípiák: például a nő volt az erélyesebb, a „férfiasabb”, míg a fiú örökké ölbe vette a gyerekeket, és játszott velük. A tanárok – nők és férfiak – persze az évek során egymásra is so­kat hatottak, meg a gyerekek is rájuk. Ezek nem lezárt sémák!

Hosszú hajad van, szépen öltöz­ködsz, mindig mosolyogsz – külsőre te­hát feltűnően „nőies nő” vagy. Minde­közben pedig erélyes munkáltató, veze­tő és „ideológus” kell, hogy legyél. És akkor a diplomáciai szerepedet még nem is említettem… Hogyan egyezteted össze mindezt?

– Azt hiszem, leginkább a hályogko­vács módjára! Bár biztosan sokat segíte­nek a tanári tapasztalataim, meg a ko­rábbi pszichológiai és egyéb tanulmá­nyaim. Alapjában véve megférnek ezek a dolgok együtt, bár sokszor éreztem már, hogy meg kell erőszakolnom maga­mat, hogy kemény vezető legyek. Sok­kal könnyebben vagyok a mosolygós – a tanító nénim nyolc éves koromban száz­szor leíratta velem, hogy „óra alatt nem mosolygok”. Az élet kellemes fintora, hogy az egyik érettségiző osztálytól kap­tam egy kártyát: „a legmosolygósabb fő­igazgatónak” címezve. Lehet, hogy a vi­dámság hozzátartozik a gyerekek bizton­ságához is; és nem is tudok nem moso­lyogni, ha rájuk nézek. Kölcsönösen jó­lesik egymásra nézni, egymásra moso­lyogni, amikor összefutunk a folyosón, megállni egy-egy szóra: tehát ez egyfajta kommunikáció, jeladás.

Közben pedig tudok nagyon kemé­nyen döntéseket meghozni – ezekbe az elején majdnem belehaltam. Biztos va­gyok ugyanakkor abban is, hogy egy in­tézménynek szüksége van a mosolyon kívül is biztos pontokra, ami a -tól -ig terjedő szabadsághatárokat jelöli ki. És ezeket a határokat következetesen szá­mon is kell kérni. Ez nehéz mesterség. Nem is tudom, hogy női-e, hogy nekem való-e. Sok-sok kételkedés épül be a hétköznapjaimba…

Mesélted, hogy problémát okoz szá­modra, amikor külföldi partnerekkel kell találkoznod, akik meghökkennek, hogy női főigazgató fogadja őket…

Néha persze büszke is vagyok erre – bár lehet, hogy nem illik! Minél idősebb leszek, – sajnos – ez annál kevésbé lesz gond. Egy idősebbnek látszó nőt könnyebben elfogadnak – még talán egy zsidó iskolában is. néha azt gondolom, hogy talán nem is az életkorommal, ha­nem az öltözködési stílusommal okozok problémát. (Életem első kosztümjét – igaz, hosszú szoknyás – mostanában vet­tem meg, és amikor először bejöttem benne, mindenki elképedt: „Jé, hogy mi­lyen igazgatós lettél!”) Persze én nem tu­dok kilépni a saját személyiségemből. Azt látom, hogy a külföldiek, akik látogatóba jönnek egy 50-60 közötti, köpcös férfiembert várnak. Egy ekkora, gyönyörű épületnek, mint amilyen a Lauder iskola, egy meglett férfiember kellene, hogy le­gyen az igazgatója. Azt hiszem, amikor már elkezdünk beszélgetni pedagógiai kérdésekről, zsidóságról, gyerekekről, már néhány perc után elfogadnak engem is. És amíg ez így van, addig én nem sze­retnék ebből problémát csinálni.

Milyen a helyzeted a magyarországi zsidó szervezetekben?

Talán őket kéne megkérdezni, ők hogy érzékelik… A kapcsolatnak több szintje lehet. Azt remélem, hogy nem­csak a felszínen, hanem a mélyben sin­csenek igazi problémák. Az, hogy a Lauder iskola a létszámánál fogva a legna­gyobb zsidó iskola, és ugyanakkor nem tartozik a Hitközséghez – ez egyfajta ket­tősség a mi státusunkban. De minden­ben együttműködünk.

Voltak-e más ambícióid is? Szerin­ted miért maradtak ki a zsidó nők a ha­talmi játszmákból?

Én talán azért maradtam ki, mert nem igazán érdekeltek; megtaláltam a saját aktivitási területemet az iskolán be­lül. Limitált az ember közéletiségének a lehetősége, időben is. Én úgy gondol­tam, hogy amikor a gyerekeknek tudok hasznot hajtani, akkor a közéletemet az ő szüleikkel és itt, az iskolában próbá­lom megélni, és nem keresek olyan világmegváltó szerepeket, olyan konfliktushelyzeteket, amiknek a megoldása má­soknak amúgy is sokkal jobban megy. Van itt a házunk táján mit megoldani! Én ebben érzem magam otthonosabban!

Okoz-e otthon konfliktust a vezető szereped?

Igen, a családi oldalon ezt nehéz meg­emészteni. Elsősorban, mert az iskola egész embert kíván. Sokszor kellett ver­senyt futnom az idővel, nem mondhattam, hogy a munkaidőm nyolc óra Ezt az én családi életem is nagyon megsínylette… A gyerekeim biztosan jobban szeretnének egy ráérősebb anyukát. És – gondolom – feszültséget okoz az is, ha egy nő sikeres.

Elégedett vagy mindazzal, amit ed­dig elértél az életben?

Nem, nem vagyok elégedett, mert még mindig látok „hatszázezer” dolgot, amit sokkal jobban lehetne csinálni. Ha így nézem, a csillagos ég a határ… Abból a szempontból viszont elégedett va­gyok, hogy amiért igazán erőfeszítéseket tettem, azt meg tudtam valósítani. Azt tapasztaltam az évek során, hogy ha az ember igazán el akar valamit érni, akkor nem várakoznia kell, hanem megkeres­ni a hozzá vezető utat. Számtalan dolgot én is megpróbáltam, és azt azért mond­hatom, rengeteg dolog sikerült.

Paradox helyzet vezetőnek lenni. Eb­ben a hierarchikus világban már meg is csapott a vezető „magányossága”, az egyik szemem nevet, de a másik sir. Az ember azt akarja elérni, hogy minden jól menjen. Azért dolgozom, hogy nélkülözhetővé váljak. Talán egy férfi job­ban elviseli ezt a kettős érzést. Mond­hatom így: azért dolgozom, hogy ne le­gyen rám szükség!