Árnyékok

Kőrösi Zoltán / 2007. június Középkorúsága végére érő, ápolt asszony, jómódú férjjel és két, a felnőtt kor küszöbén álló gyerekkel, aki bőrgyógyászhoz fordul, elmondani a panaszát, igen, elmondani csupán, hiszen megmutatni nem tudja, tekintve a hétközbeni rendelési időt, szavakkal kényszerül leírni azt, hogy látszólag szép és meglepően fiatalos a bőre, betegségnek és bántalmaknak semmi nyoma, ám péntek délutánonként visszataszító piros foltok…

Levél
1944. októberében, amikor a nyilasok átvették a hatalmat, és a Nemzeti Számonkérő Szervezet hozzálátott a még megmaradt zsidóság teljes megsemmisítéséhez, az akkor a már a hatvanadik  évén túllépett nagyanya és a lánya, akik már korábban, ahelyett, hogy felvarrták volna a csillagot, hamis papírokat szereztek, most minden ésszerűségnek fittyet hányva keletnek indultak, Budapestre szekereztek, egyenesen a budai Várba mentek fel, s nagyanya némi keresgélés után beállt szakácsnak egy SS Obersturmbannführerhez. Eleinte egy cselédszobában, majd egy bunkerban laktak, Nagyanya több hónapon át főzött a német katonákra, akik olyannyira megszerették, hogy Muttinak szólították. Karácsonyra az orosz csapatok körbezárták a várost, s bár a Kőszegen tanyázó Szálasin kívül más nemigen hihette, hogy van még értelme a harc folytatásának, nyilvánvalóvá vált, az utolsó emberig tart majd a küzdelem. Mielőtt a németek felrobbantották volna az Erzsébet-hidat, s utolsó, elkeseredett próbálkozásként a budakeszi hegyek felé akartak volna a gyűrűből kitörni, Walter, a német ezredes összepakoltatta a szakácsnőt és a lányát, ellátta ennivalóval, zsírral, liszttel, és elküldte őket, meneküljenek. Nagyanya és anya egyenesen hazamentek Pestre, a Bokréta utcába, ahol a légoltalmi pincében fázva és éhezve kucorogtak a többiek, a család evangélikus ága húzta meg itt magát. Nagyanyáék vitték magukkal Walter búcsúlevelét, amit a német tiszt a kitörés sikerében egyáltalán nem bízva az anyjának írt, haza, Németországba, s amit Muttira, a szakácsnőre bízott, ő adja fel. A fadobozokba pakolt élelmiszer éppen elég volt arra, hogy kihúzzák az ostrom végéig. Nagyanya őrizte a levelet, de feladni sokáig nem merte: a harcok után, amikor megindult a postai szolgáltatás, mindenki tudta, hogy ellenőrzik a küldeményeket, ráadásul a címzett város, Walter szülőhelye Németország keleti felére, az orosz zónába esett. Józan ésszel gondolni se lehetett arra, hogy akár a háborút közvetlenül követően, akár később, a létrejött Német Demokratikus Köztársaságba címezve feladják a búcsúüzenetet. 1959-ben, amikor egy társasutazás keretében anyáék kiutazhattak Olaszországba, az ő kezébe adta Nagyanya a megsárgult borítékot, vigye ki magával, s ha nem figyelik, küldje el.  A mindvégig leragasztott boríték, az SS ezredes utolsó híradása így csaknem tizenöt év várakozás után olasz földről indult haza, de hogy megérkezett-e, vagy volt egyáltalán valaki, aki kézhez vehette volna, erről soha nem szereztek tudomást.

Várakozás
Két nő áll a Ferenc körút és a Tompa utca kereszteződésénél a közlekedési lámpa zöld jelzésére várva. Nagyjából egykorúak lehetnek, az a fajta, öregnek még túl fiatal, fiatalnak már túl öreg asszonyok, akik számára az idő létezése, s persze az idő mindennapi múlása korántsem valami elvont, metafizikai távlatban tárgyalható fogalom, mi több, még csak nem is a megbeszélhetőség tárgyát képező valami, hanem a magát minduntalan ezer apró részletben megmutató, tapinthat valóság, reggeltől reggelig tartó fizikai élmény. Közel állnak egymáshoz, a fejük, a festett hajuk szinte össze is ér, mégis hangosan beszélnek, se nem holmi indulat okán, inkább úgy, mintha nem bíznának abban, hogy a másik valóban hallja a szavukat. De hát az nem lehet, mondja az egyikük, az nem lehet, hogy ezt így meg lehessen csinálni. Az nem lehetséges, hogy ezt a csalást, azt az irdatlan disznóságot a világ csak így szó nélkül hagyja. A világ, válaszolja a másik, a világ, édesem, magasról szarik rá. És magasról szarik rád és meg rám is. Gyere menjünk, zöld a lámpa. Egymásba karolva indulnak el, s közben beszélnek tovább.

Emlék
Persze, egyedül volt a szobában, tudja ő ezt, és nem is állít mást, egészen pontosan ő nem is állít semmit, csak annyit akar elmondani, hogy akkor, azon a délutánon, amikor ott, abban a fotelben üldögélve behunyta a szemét, hirtelen egészen világosan, tisztán megérezte valakinek a jelenlétét a szobában, úgy érti, hogy nem csak megsejtette, de fizikai értelemben is világosan érezte, még a helyét is tudta, hogy hol van, s most is meg tudja mutatni, annak ellenére, hogy amikor aztán kinyitotta a szemét és odanézett, nem látott semmit, azaz nem látott semmi szokatlant, csupán az üveges szekrény, előtte a csillogó parkett, és sehol semmi nyoma a jövevénynek: ám, és ezt szeretné legfőképpen elmondani, ez őt nem rémülettel töltötte el, illetve csak egy rövid, átsuhanó pillanatig, majd ezt a nyilallást azonnal valami valószerűtlen nyugalom és béke váltotta fel, mi is, talán a rémület hiánya, igen, mintha a szeme megbizonyosodott volna arról a semmiről, de közben mégis, mintha valaki megérintette volna a vállát, ezt is meg tudja mutatni, azt a helyet, ahol mostanáig érzi az érintést.

Bőr
Emlékszik arra az emberre, válaszolta, hogyne emlékezne, még ha el akarná felejteni, akkor is emlékeznie kellene rá, mert az emlékei erősebbek az akaratánál, s a tetszésük, szeszélyük szerint akkor bukkannak elő, amikor akarnak, váratlanul, amikor egy számára ismeretlen erő játéka előlökdösi őket, például emlékszik arra, hogy amikor bekapcsolták a rádiót, azt a zöld varázsszemes, barna, politúros, vászon hasú, nagy készüléket, ami a komód közepén terpeszkedett, a virágok között, akkor ez az ember, meghallva a bemondó hangját, az éterbe ömlő híreket, azonnal elvörösödött, melege támadt, és kisvártatva izzadni kezdett, valósággal patakzott róla a víz, az inge is átfoltosodott, azt mondta, nem tehet erről, de egyszerűen nem tudja elviselni a rátörő világot, felkészületlen erre, és máris csípős, savanykás szaga volt, mint azoknak a munkásoknak, akik délutánonként szálltak be a liftbe, és miután kiléptek az ajtón, a párájuk, a fojtó szaguk még sokig ott lebegett a helyükön, neki pedig a tenyerét az orrához kellett szorítania, nehogy beleszippantson ebbe a felhőbe és elhányja magát.

Hétvége
Középkorúsága végére érő, ápolt asszony, jómódú férjjel és két, a felnőtt kor küszöbén álló gyerekkel, aki bőrgyógyászhoz fordul, elmondani a panaszát, igen, elmondani csupán, hiszen megmutatni nem tudja, tekintve a hétközbeni rendelési időt, szavakkal kényszerül leírni azt, hogy látszólag szép és meglepően fiatalos a bőre, betegségnek és bántalmaknak semmi nyoma, ám péntek délutánonként visszataszító piros foltok jelennek meg az arcán és a karján, hazafelé tart, amikor már a villamoson érzi a viszketést, odahaza az első útja a fürdőszobai tükörhöz vezet, s lám, ott vannak azok a foltok, viszketnek és lüktetnek, mint valami újra növő sebhelyek, vasárnapra már merő vörösség az arca, látja az undort a férje és a gyermekei szemében, de ugyan, ki tudná hibáztatni őket, hiszen neki is elég a tükörbe néznie, az egyetlen lehetőség, hogy kerüli őket, ha már önmagát nem tudja elkerülni, a legérthetetlenebb viszont az, hogy hétfő reggel, amikor munkába indul, egyszeriben és nyomtalanul tűnnek el a foltok, sebek, amelyek után nem marad sebhely és nem marad viszketés, most is csak beszélni tud róluk, megmutatni nem, próbálta már azt is, hogy pénteken nem hazafelé vette az irányt, például kirándulást szervezett vidékre, hogy kicselezze azt a lakásában fenyegető mit is, mondjuk így, allergiát, mert feltételezné, csakis efféléről lehet szó, holmi sugárzásról, vagy kölcsönhatásról, kell, hogy legyen egy megnevezhető anyag, ám ez se segített, mert késő délutánra megjelentek a vörös üzenetek, kínozni kezdte a viszketés, megmutatni nem tudja, elmondja hát, péntek délutántól hétfő reggelig, egy viszkető sebhely az egész.