Arcok a magyar zsidó irodalomból

Az átkozott költő

SOMLYÓ ZOLTÁN

(1882-1937)

Soha annyira nem volt költő a költő, mint a század elején. Nem népvezér, nem látnok, nem jós, nem tanító, hanem érzékeny, megbántott énjének dalnoka. A szecesszió az egyéniség utóvédharca volt. A kisvárosból nagyváros, a népből tömeg, a házból lakás, az illatos levélből telefonbeszélgetés lett.

Gépből szólt a zene és vásznon ugrált a kép, lópatazaj helyett kormos mozdonypöfögés vált az utazás kísérőzenéjévé, a terek kitágultak. Kupiét énekeltek és kánkánt jártak az orfeumokban, minden harsány lett és ordenáré, az ízlést többé nem a boldog kevesek diktálták, hanem a boldogtalan, műveletlen és főként ízléstelen sokaság. Felvirradt a huszadik század: volt technikája, de nem volt stílusa. És nem is lett soha többé. A korstílust felváltotta a divat. Ami eddig csak külsőség volt, most áthatotta az életet. Már nemcsak a ruhának kellett divatosnak lennie, hanem a lakásnak, a berendezési tárgyaknak, a fürdőhelynek és a zenének. Múzeumot sose látott megrendelők döntötték el, ki jó festő, ki nem, megindult káprázatos diadalútján a futballpálya és Hollywood.

A lélek didergett és reszketett a technika túlerejétől. De védte magát. Még bízott abban, hogy az érzés, a bensőség nem tömegesíthető, hogy nincs jelentékenyebb dolog egyetlen ember belső világánál, egyetlen élet magányánál, boldogságánál és boldogtalanságánál. Somlyó Zoltán a kávéházban ült Nagyváradon, Szegeden, Pesten vagy Fiúméban, és álmodozott. A Nőről, akit meghódított, vagy csak szeretett volna meghódítani, a kandallóban ropogó fahasábokról, a sárgadinnye illatáról, a szó zenéjéről, a szépségről, amely ha máshol nem is, bennünk, érzéseinkben elpusztíthatatlan. Melankolikus költészet ez, hiszen utolsó bástyáját, saját magát védi, a hangulatot, amely elillan, mint elillan a szerelem, a fiatalság – az élet.

Finita la komedia

Tizet ütött a városháztoronyban,

a züllött parkban polkázik az ősz.

Épp ma egy éve, hogy elhagytuk egymást

s ma még az est is olyan graciőz.

A színház felől kacagó nők jönnek:

sok fehér kéz ég a sok tüll között.

A legvéznább is olyan asszonyos ma,

vérbe mosdott, csókba törülközött.

Ezek most forrók, lágyak, izgatottak

s mire éjfél lesz, csókra hullnak mind…

S egy alvó leány szíve dobbanását

messziről én megérzem idekint.

Délutáni zivatar

Finom fonalú zápor fátyla jött el

az ablakomra, hol senki se áll meg.

Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak

s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállón a szívem,

úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;

úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,

te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,

ilyen kínlódó volt a délutánunk.

Egy percre minden elmúlt a szívemről,

egy percre minden elalélt utánunk.

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám

valahol messze csókolta a földet.

A karcsú fák eleven húsa fölsírt

s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem

az orkideaillatú díványon.

Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,

melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,

az ablakon a függönyt összevontam,

szemem lehunytam: láttam izzó ajkad,

szám összezártam s a neved kimondtam…

Mária Abariendos

1.

Sűrű spanyol bort szürcsöltél-e?

Vagy ittál-e már téli estén

hajadonlány-szeretőd ajkán

legördülő parfőmös nyálból?

Vagy aludtál-e sátorában

a lángoló nő üstökének?

És hunytad-e már szemedet le,

látva egy vérző, hűs narancsot?

… Én Mária Abariendost

tartom a borok velejének!

A szeretők anyjának tartom

én Mária Abariendost!

Áldassék érte minden lépte,

mely forró combját összehajtja,

hogy egyszer húsa volt a párnám

s véréből ittam vért és óbort…

2.

Ó, Mária, szüzek szüze! –

bús szájam ezt rebegte;

a Via del Pinán a bál,

a farsang lelke vagy te!

Ó, Mária, kis balkonod

magasra építették.

Én nem alszom már két hete,

oly lázasak az esték…

A Quarnero oly hűs, oly lágy,

mint – gondolom – a kebled…

Ma reggel rád gondoltam és

ráfeküdtem… Ne vess meg!

Szemem behunytam és a víz

mellem s hasamat érte:

rád godoltam és üdvöm volt,

légy százszor áldott érte!

Versek bús csavargója: én,

te táncosnő és nő vagy.

Én meleg ételt nem eszem,

s te szótlan – öldöklő vagy.

Még ifjú testem bús, mert szűz;

te csókokon kövérszel.

És mégis vérem csöppenként

korán miattad vész el.

Kapud alatt, hol buja nők

árulnak rothadt dinnyét,

itt éhezem én nap nap után

s el nem mozdulok innét,

amíg a sok fagrádicson

föl nem kerültem hozzád…

Abariendos Mária,

borítsd fejemre szoknyád…

3.

S lejött Mária, lejött Mária,

suhogott, mint a selymek.

S rekedten szólt: ölelj meg!

Bezárt szemmel nézett reám

s kínosan zárt öléből

szent füst szállt föl a mélyből.

Belémártotta körmeit

szennyes, vézna húsomba;

selyme csípőm súrolta.

Kivonszolt… piszkos földje volt

a Via del Pinónak;

lent fügehéj és tökmag.

Lerántott. Forró keblein

kihasadt a ruhája

s én hanyatt rogytam rája.

Karolt a karja, mint a vész

s karolt két izmos lába. –

Fuldoklottam hajába…

A nyelve, mint piros narancs,

fogam közé úgy folyt be;

s nyála a keblén folyt le.

És ringott, mint a tengerek,

és ringtam, mint a tenger:

két égő acélhenger…

…És vége volt… És vége volt…

Egy úr állt a balkónon,

mely sötét volt és ódon.

És harsány hangon kacagott

és Mária is véle…

Vajjon még él-e?… Él-e?…

Líra

Egy pillanat volt sivár életemben,

egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat;

amelyben jóvátehettem vón mindent,

egy kínos átkot, eltévedt nyarat…

Az elhagyottság végtelenül fájó

sebét, a lelkem lomha gyász-szinét –

és nem tettem. Bár szólni akart ajkam:

elhallgattam az örök, szent igét.

A most szenvedek. És szeme sugarától

szívemen súlyos, nagy vád szalad át;

s e vádnak súlya megrezdíti lelkem,

miként szellő egy lány sötét haját…

Szép bolondok

Lehettem volna szép, szőkefejű

és kékszemű, szomorú ember.

Türelmes vérű, ábrándozó,

mint a nagy, kékvizü tenger.

Lehetne homlokom ívelt, merész:

bámulnák szép koponyámat.

– Szép darab ember volt Antóniusz,

de nem ihlette meg az anyámat. –

Heródes ádáz hidege ég

arcomon s kövér hajamba.

A szeme röpköd szemem helyén,

mint vészben a Noé galambja.

Haragos, átkos, fekete fej

és elborult viharos homlok,

szereti Mea szép barna fejét;

s akik szeretnek: mind szép bolondok.

Dobd el…

Dobd el a cigarettát!

most már hadd szíjja más!

Kit még meg nem ijesztett

az agyvér-tolulás;

S vérét még el nem zárta

vakolattal a mész…

Dobd el a cigarettát

s a más füstjébe nézz…

Dobd el a szőke fürtöt:

a szőlő méz-szemét!

Édes, fanyar levéből

elég csurgott beléd!

Édes-maró savával

kikezdte gyomrodat…

Dobd el a szőke fürtöt,

több lángot már nem ad…

Jaj, dobd el a szerelmet,

ezt a piros lobot!

Nem látod, szerencsétlen,

hogy ő is eldobott?

Nem látod álmaidban

szép, fanyalgó szemét?

Jaj, dobd el a szerelmet,

már úgysem a tiéd…