Arcok a magyar zsidó irodalomból

Kiss József, a népnemzeti költő

A zsidó gyerek, tollal a kezében születik mondta egyszer egy (nem zsidó) ismerősöm. Lehet benne valami. Ha költő, ha regény-, vagy drámaíró, ha újságíró, még ha ügyvéd, szónok, akkor is csak az a kérdés, milyen nyelven, melyik országban, illetve országról festi képeit, meséli történeteit, rajzolja figuráit. Mi természetesen magyar zsidó íróművészekkel kívánunk foglalkozni.

Kiss Józseffel kezdjük a sort. Mezőcsáton született 1843-ban, Budapesten halt meg 1921-ben. Megérte a magyarországi zsidó emancipációt, és részt vett az első magyar zsidó kongresszuson (1868). Szülei rabbinak szánták, de ő Bécsbe szökött, majd Rimaszombatban és Debrecenben folytatta tanulmányait. Volt nyomorgó korrektor és költőfejedelem; a múlt század második felének legnépszerűbb költője, idős korában kezdő fiatalok ülték körül, hallgattak bölcs tanácsaira. A Hét című lapja 1890-től 1924-ig (a költő halála után Fehér Árpád szerkesztette) szolgálta a magyar irodalmat, közölte frissiben magyarul az új francia és más európai költők műveit, vezércikkírói között a kor legnevesebb, később a Nyugathoz csatlakozó költői, novellistái is szerepeltek.

Az 1908-ban megindult Nyugat más színt hozott a magyar szellemi életbe, és természetesen konkurense lett a még Arany János-i hagyományokat ápoló A Hétnek. Kiss József Ady Endre költészetét már nem tudta befogadni, a magyar irodalmi közvélemény pedig kettejük közül az utóbbit választotta. Az egykori költőfejedelem magára maradt, de Adyval szemben még alulmaradni is dicsőség.

Balladáiban Arany János nyelvét és ifjúsága népszínműinek figuráit helyezte át magyar zsidó környezetbe. Nem csoda, hogy a balladák közül sokat fordítottak le angol, bolgár, eszperantó, francia, héber, japán, lengyel, német, orosz, román és szlovák nyelvre. Ezekből a balladákból idézünk fel itt néhányat.

Kartal Zsuzsa

Simon Judit

Simon zsidóéknál minden esztendőbe’

Kis deszkakoporsót tesznek le a földbe,

Kis deszkakoporsó alig-alig rőfnyi,

Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni!

Simon Judit haja kincs-arannyal ér fel,

Sírva simogatja mind a két kezével.

Ráfogja az ollót jaj be nagy kár érte!

Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.

„Hét országra híres szép hajam lenyírtam,

Hét országra híres szépségem elsírtam,

Te szent pap, te szent pap! mondd meg azt az egyet

Hát én már gyermeket föl se nevelhessek?”

Fölpillant a szent pap a vén Bibliából,

Összeroskad Judit egy nagy vád sulyától:

„Kellene most, kéne? Volt idő, nem kellett:

Legelső gyermeked, Judit, hova tetted?”

Fehérebb a hónál Judit asszony képe,

Eltemeti képét rózsás tenyerébe,

Súgva ejti a szót, fuldokolva, törten:

„Gyilkos két kezemmel enmagam megöltem.

Apja, ki megejtett, cserbe hagyott rútul,

Szegény gyönge kis lány reszkettem a csúftúl…

Vajúdó lázas éj jó volt temetkezni.

Jobb volna most nékem a föld alatt lenni!”

Forgatja a szent pap szent könyveit rendre,

Lássa, melyik milyen bűnhődést szab erre?

„Kelj fel, Judit, kelj fel! Vesd le gyászruhádat,

A te nagy bűnödre mind kevés e bánat.

Más itt a megváltás iszonyú az ára!

Van-e erőd, Judit, egy nagy fogadásra?

Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant csókol:

Eltiltalak téged az anyai csóktól!

Epedj el, sorvadj el, légy mondhatlan árva:

Gyermeked násznapján, akkor légy megváltva.”

Simon zsidóéknál fényes minden ablak,

Lakzinak beváló keresztelőt csapnak.

Simon zsidó rágyújt egy régi zsoltárra,

Könyben ázik Judit halovány orcája,

Kicsike magzatját százszor ölbe kapja,

Eleped egy csókért, s mégsem csókolhatja.

Simon zsidóéknál jaj csöndesen vannak,

Sűrűn beaggatva valamennyi ablak.

Judit asszony kezét töri sírva-ríva:

„Jaj, ha ennek is még halál van megírva!”

„Tüzel a homlokom, lelkem anyám, úgy ég Ha te

megcsókolnál, mindjárt meggyógyulnék!”

„Csitt, kicsikém csitt! csitt! Húnyd be pici szemed.

Istenem teremtőm! Ne hagyj el engemet!”

„Kipattogzott szácskám, édes anyám lelkem,

Ugy-e, ugy-e azért nem csókolsz te engem?”

Simon zsidó képe elfakul, elkékül:

„Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.

Mondta már azt más is egyebet is, mást is

Oly igaz az egyik, mint igaz a másik:

A ki rossz anyának, rossz az feleségnek,

Gyermekem úgy éljen, mint elűzlek téged!” –

Mulik az esztendő, fogy is, meg megújul,

Simon zsidóéknál vigan vannak újbul.

Udvaron menyezet, násznép násznép hátán,

Simon zsidó lányát elveszi a Náthán.

Szegény koldus asszony, távoli sarokba’,

Lökdösik hol balra, lökdösik hol jobbra,

Reménykedik, küzköd, átront a korláton:

„Azt a szép menyasszonyt jaj, hadd én is látom!”

Most hozzák… esküszik… a pap imádkoztat:

„Én édes véreim, még csak egy tapodtat!

Gyermekem! leányom!…” Odaborul rája,

Hülő ajkát nyomja égő ajakára,

Ez Simon Judit szomorú nótája.

Dal a szegény Árjeról

Kétkerekű taliga, meg egy fakó pára,

Szegény Árje azon járt vásárról vásárra.

Széles Heves minden lyánya, minden menyecskéje

Szegény Árje pántlikáját és módját dicsérte.

Salgó-Tarján határod hej azóta gyászos,

Hogy azt Árje fakóján utoljára járt ott;

A pászthói zsidó lyányok gyászt azért viselnek,

Barna Eszter gyöngy szépsége a miatt hervadt meg.

„Befogva áll lovam, ne tartóztass, édes!

Leszáll a nap, a mire Pásztohára érek;

Péntek este gyertyagyújtás hogy otthon találjon:

Máskülönben hogy sietnék, egyetlen virágom?!…”

Barna Eszter két szeme oly esdőn tud kérni,

Barna Eszter csókjából hej, nehéz beérni;

Barna Eszter ölelése az igéret földje,

Édes ajka suttogása ősregék szellője.

„Hova mennél szól a lyány, hova mennél már ma?”

Szól a legény: „Ha anyám oly bizton nem várna!

Szegény özvegy! Nálam nélkül bús szombatja lenne:

Én vagyok az édes anyám hazajáró lelke!

Mintha látnám, hogy sürög terit nyakrafőre,

Sokfonatu kalácsot tesz az asztalfőre:

Gyertyát is gyujt, három szálat, mosdó vizet készít:

Így várja be péntek este az ő szeme fényit!”

Szegény Árje elindult a kései útra.

Csetlik-botlik a fakó, neki már nem uj a’;

Nyúl szegi az országútat keresztbe, keresztbe…

Szürke fátyol száll az erdős, hullámos hegyekre.

Országuti nagy árok betelik sötéttel,

Bokor, csalit vesződik a mátrai széllel,

Szegény Árje gondol nagyot, döcögne előre,

Hát ott terem két szál betyár hirtelen előtte.

„Pénzed, zsidó! szaporán! a pántlika árát!”

„Nem teszed el!” „No ha úgy megadod az árát!”

Száll a fütykös, sujt a balta keményen, keményen,

Szegény Árje átbukik a nyikorgó keréken.

Özvegy asszony azalatt terit nyakrafőre,

Sokfonatu kalácsot tesz az asztalfőre;

Gyertyát is gyújt három szálat, mosdó vizet készít,

Igy várja be péntek este az ő szeme fényit!

Barna Eszter éjhaját tekeri csomóba,

Ágya szélin elméláz, sok a gondolója,

Habnyakáról leoldja a fekete-gyöngy klárist,

Megolvassa és mosolyog lakodalmat számit.

Özvegy asszony egyedül kicsi-kis szobába’,

Aggódva néz a gyertya növekvő hamvába!

Nagyhirtelen elalszik mind, mint egy lehellésre…

Jehova! küldj sugárt neki a vadon setétbe.

Barna Eszter álmában szívrepesve látja,

Vőlegényét fehér gyolcs esküvő-ruhába’,

Hajnal felé dörömböznek: „Barna Eszter ébredj!”

– Jehova! Adj erőt neki e felébredéshez!

Stanzák

Irigylem őket, kiket végzetök

Száműzött messze a honi göröngytül,

Az édes képek raja jár velök

S nem látják a valót a fényözöntül.

Oly könnyű bízni, könnyű hinniök,

Mikor a vágyak színes szárnya lendül

S az est ködén, a hajnalpíron át

Százszorta szebbnek látják a hazát.

De túrni itthon a kemény rögöt

S méltatlan tűrni mellőzést, ezernyit,

Érezni, hogy mit könnyed öntözött:

Rügy nem neked bont, virág nem neked nyit.

Hogy pártos osztály a te örököd,

S a jognál itt csak az igazság semmibb:

S szeretni mégis amely nem szeret

A hazát itthon sokkal nehezebb.