Apákról – Fiúknak

Mindenképp szegényebbek lettünk volna, ha Szabol­csi Lajos fél évszázada megírt emlékezéseit a család, jelesül Szabolcsi Miklós akadémikus nem bocsátja a kiadást vállaló Judaisztikai Kutatócsoport ren­delkezésére. A memoár a XIX-XX. század legizgalmasabb fejezeteit, lapjait kínálja a magyarországi zsidó múlt kutatója és olvasója számára. Különösen egy, eddig még alig feltárt terület teszi a kötetet értékessé, s ez a „belső” történet bemu­tatása. Sz. L. visszaemlékezéseinek talán legizgalmasabb részeit épp azok a fejezetek jelentik, ahol a korabeli hit­községi s tágabb értelemben a zsidó közélet kulisszatitkait bolygatja és tárja olvasója elé. A feltárulkozó kép – ezt előre tegyük hozzá – nem túl vonzó.

Miért ír egy alig 50 éves ember visszaemlékezést? Ha a válasz nem egészen egyértelmű – mert nem az fel kell idéznünk a Kort, melyben az emlékirat fogant. Sz. L. a II. világháború éveiben, 1940-42 között vetette papírra sorait. Tudta, legalábbis sejtette, hogy sietnie kell a számvetéssel, mert a megállíthatatlan kór már mélyen emésztette testét. És sietnie kellett, hogy – eredeti szándékához híven – még időben megjelentethesse gondolatait, mintegy vigaszul, bátorításul a zsidótörvényektől sebzett hazai zsidóság számára. Sz. L. még időben, 1943-ban egy évvel az ország német megszállása és a zsidóság deportációja előtt halt meg. Az elkészült kézirat azonban – a cenzúra szigorúsága miatt – még bátorításul sem szolgálhatott. S nem valósulhatott meg a Prológusban megírt óhaj sem; a „Két emberöltő” nem lett az újjászületés szellemi programja. A háború után magához térő maradék zsidóság ugyanis más ideálok felé vonzódott, s ezek egyike nem a Szabolcsiak által is kínált és propagált politikai liberalizmus és asszimiláció volt, hanem az általuk mélyen elítélt és talán teljesen meg nem értett cionizmus.

Az Egyenlőség a magyarországi zsidóság egyik legismer­tebb s legtovább megjelenő felekezeti hetilapja volt. A tiszaeszlári vérvád hívta életre, és az I. zsidótörvény a jogegyenlőség fikciójával együtt temette el. A lap közel hat évtizedes története szorosan és elválaszthatatlanul összefor­rott egyrészről Szabolcsi Miksával, az apával és Lajossal, a fiúval; másrészt pedig a hazai (neológ) zsidóság históriájával. Megértéssel kell fogadnunk Sz. L. kissé elfogult, ám az igazságtól nem túl távol eső megállapítását, miszerint „Két emberöltőn keresztül úgy és azt tudta a külvilág a hazai zsidó felekezetekről, amit, és ahogyan, a mi lapunkban olvasta. És tovább: az egész zsidó közélet, sőt a magyar zsidó szellemiség úgy alakult, ahogyan azt az Egyenlőség hatvan éven át irányította.” (p. 23.) Annyi pontosítást azonban meg kell tennünk, hogy a magyar zsidóság elé a kongresszusi/neológ jelzőt legalább odagondoljuk. Az Egyen­lőség a vallási értelemben – még az elmúlt század utolsó harmadában – három részre szakadt magyarországi zsidóság tekintélyes részét kitevő „haladó” zsidóság vezető szócsöve volt. Politikai értékeik között az emancipáció, recepció, asszimiláció kiemelkedő és kizárólagos helyet foglalt el. A századfordulót követő években megroppant, majd a vesztes világháborút és a levert-elbukott forradalmakat követően elvérző politikai liberalizmus nosztalgikus idézésével gyak­ran találkozhatunk az Egyenlőség hasábjain. A liberalizmus eltűnésével egy új, barbár korszellem hatalmasodott el, egy olyan korszellem, mely – egyebek között – az emancipáció elméletének és gyakorlatának fokozatos kiszorítása mellett ugyanilyen tempóval recipiálta, emelte, mondhatni kor­mányzati szintre a politikai antiszemitizmust.

Szabolcsi Lajos emlékirata híven tükrözi a liberális ma­gyar zsidóság szellemi, politikai tragédiáját is, amennyiben nem vette észre, vagy ha észlelte is, nem vette tudomásul, hogy ideológiai vákuumba, zsákutcába került: a két világháború közötti évtizedekben ugyanis meddő törekvés volt politikai liberalizmusról beszélni, attól tartós eredményt várni – még ha a csalóka látszat őrzött is vala­mennyit ennek a hagyományaiból. Az 1919 őszén hatalomra jutó új politikai elit pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy ideológiai téren is valami más fog következni. Milotay István, a neves jobboldali újságíró nemzetgyűlési képviselőként már 1920-ban arról beszélt – nem egyedül -, hogy a monarchia romjai végérvényesen maguk alá temették azt is, amit liberalizmusnak neveztek. Hasonló tartalmú idézeteket a végtelenségig idézhetnénk!

A konszolidáció rövid éveit a magyar zsidóság mindez- ideig legsötétebb korszaka követte. A politikai liberalizmus bűvkörében felnövekvő generációk a jogegyenlőség és jogál­lamiság visszaállításától remélték a magyar zsidóság sorsának a megváltozását, azaz az eredeti állapot helyreálltát. Ez a politikai confessió, melyet a zsidók túlnyomó többsége vallott, egyenes következménye volt a korukat megelőző évtizedek társadalomfejlődésének. De reményeik sorra meghiúsultak.

A fiúk egy része nem követte az apák intelmeit. Meg­győződésből vagy dacból – ma már szinte mindegy, de – új utakat kerestek s találtak. Ezek egyike pedig a cionizmus volt. Míg a fiúk türelmetlenjei az ős-új országért, addig a liberális apák ős-újnak hitt eszmékért lelkesedtek. A magyar zsidóság nyomasztó többsége értetlenül és rezignáltan szemlélte a cionisták energikus, de alig eredményes politikai és tár­sadalmi törekvéseit. Keserű tény: a hazai zsidóság erejéhez képest rendkívül keveset áldozott a cionizmus céljaira. Ebben az Egyenlőségnek is nagy szerepe volt. Miksa és Lajos mély meggyőződéssel és hittel küzdöttek – igaz, különböző időszakokban – a cionizmus bárminemű befolyása ellen.

A zsidó/hitközségi közélet belső viharai, intrikái viszont még ebben a vészterhes korszakban sem szűntek meg. De miért is szűntek volna meg? Ki ne emlékezne arra tanulmányaiból, olvasmányaiból, hogy Jeruzsálem védőit i. sz. 70-ben nemcsak az ostromló rómaiak apasztották, hanem a belharcok is. A magyarországi zsidóság vezetőinek egy része, mintha megfeledkezett volna a történelem tanításairól. Az orthodox-neológ ellentét Szabol­csi Lajos által finom tollvonásokkal megrajzolt momentumai csak érzékeltetik a századforduló heves polémiáit. Az egy­kori nagy és heves „csaták” Sz. L. korára színfalak mögötti glaszé-kesztyűs intrikákká finomultak. Érdekes és értékes fejezete a kötetnek a neológia vezetésén belüli ellentéteket felelevenítő 1926-os felsőházi választás „igaz” története. Megtudhatjuk, hogyan és miért a köztiszteletnek örvendő Löw Immánuel lett felsőházi tag az ugyancsak sokak által tisztelt, sőt Löwnél esélyesebbnek vélt Hevesi Simonnal szemben. Hevesi ugyanis áldozatul esett annak, az akkor már több évtizede vívott klikk-harcnak, melyet a magyarországi neológ zsidóság két, hegemóniára törekvő szomszédvára, a Pesti Izraelita Hitközség és a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája vívott egymás ellen. Hevesi a pestiek, Löw az országos iroda jelöltje volt. A pillanatnyi erőviszonyok pedig az utóbbi csoportnak kedveztek. E rész s a hozzá hasonló epizódok igazi gyöngyszemei Szabolcsi művének, ugyanis olyan titkokat árulnak el, melyeket máshonnan már nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetnénk meg. Egyúttal nyilvánvaló a mindenkori zsidó közéleti vezetők felelősségére vonatkozó – kortársain túlmutató – figyel­meztetés is.

Első olvasatra talán furcsának tűnik, mikor a fiatalabb Szabolcsi minduntalan a dualista kor libe­ralizmusához kanyarodik vissza, Károlyi Mihálynak és elvbarátainak már nem jut az elismerő szavakból, jóllehet a polgári szabadságjogok iránt ők is elkötelezték magukat. Sőt, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok – elméleti folyóira­tuk, a Huszadik Század híres 1917-es zsidó-ankétja óta – az antiszemitizmus szítóiként szerepelnek Szabolcsi Lajosnál, jóllehet a „bűnük” mindössze egy társadalmi realitás jól-rosszul történt kimondása volt. A bajok forrása régebbi keletű, s ezt a szerzőnek illett tudnia. Magyarázatot ter­mészetesen találunk arra nézve, miért volt vörös posztó a liberális zsidóság szemében Károlyi és Jászi. Midőn a zsidóság megcsorbított jogainak visszaállítását magától a jogfosztó hatalmi rendszertől remélte, nem lelkendezhetett olyan politikai ideálokért (illetve azok megtestesítőiért), amelyek (akik) – még talán elfogadhatók is lettek volna számukra, de – antagonisztikus ellentétben álltak az uralkodó ideológiával. Nem ez a korszak egyetlen paradoxona. Tévedtek volna? Igen, voltak tévedéseik és aránytévesz­téseik; ebben is, másban is.

Mindezektől függetlenül Szabolcsi Miksa és Szabolcsi Lajos, tragikus korok tragikus hősei, őszinte főhajtást érde­melnek ki tőlünk, unokáktól és dédunokáktól.

Schweitzer Gábor