Anyu

Ül a sötét udvari szobában a gyújtó­lángra lecsavart konvektor hidegénél, ül a seszínűre fakult slafrokban, rajta a mosásban összement kötött kabát, előtte az asztalon füles pohárban víz, a nyitott pléhdobozban gyógyszerek, Col­farit, Milurit, Donalgin, hashajtók és fájdalomcsillapítók, egyik orvosság a köszvényre, másik az érszűkületre, az­tán a szívére, a tüdejére, a veséjére… kis zöld műanyag dobozban a napi adag – reggel, délben, este – minden gondosan kiszámolva, kettő a fehérből, egy a rózsaszínből, egy sárga-piros kap­szula, félbetörve egy másik fehér, a ka­rosszék foglalatot ad felpüffedt hasá­nak, összetartja és bekeríti, a képcsőhi­bás tévéből lilás képek imbolyognak, valami folytatásos, akármikor megyek, mindig valami folytatásos, megveszem ezt a nőt, vagy más, csipkés kalapok és régivágású nyakkendők, valaki sikolt, valakit korbácsolnak, már sose fogom megtudni, hogy mi történt miszter Ez­zel meg miszisz Azzal, zavarok, tudom, nem szívesen marad ki Mary és Frank románcából, még be se lépek, már kat­tintani a villanykapcsolót, mért ülsz itt a sötétben, kérdezem ingerülten, ezt kérdeztem tegnap is meg két nappal ezelőtt, jópofa vagy, válaszol azon a fel­srófolt, indulattól fűtött hangon, amire nincs mit mondani, mert benne van az erkölcsi fölény, hogy én csak herdál­nám a pénzt, jelen esetben a más pénzét, hisz a villanyszámlát a húgom fize­ti, a gyújtólángra is tudom a feleletet, azt, hogy ő nem fázik, és különben is jópofa vagyok, nem lehet állandóan fű­teni ilyen inflációban, mikor ma min­den drágább, mint tegnap volt, kivéve az ő nyugdíját meg a húgom fizetését, borzasztó, hogy EZEK mit művelnek ve­lünk, azt csinálnak, amit akarnak, EZEKTŐL minden kitelik, a tévében is mondták, hogy ez meg az a volt képvi­selő kétszázezret sikkasztott, borzasz­tó, ami megy itt a házban, direkt az ő ajtajuk elé rázzák a szőnyeget, mert tudják, hogy egy öregasszony úgyse te­het ellenük, és az a részeg állat a máso­dikról megint egész éjjel vircsaftolt, borzasztó, amit a gyógyszerekkel csi­nálnak, a Bősze doktor felírt egy vita­mint, amiért szegény testvéred ezer fo­rintot hagyott ott a patikában, meddig lehet ezt, és akkor én jövök azzal, hogy égesse a villanyt, csavarja fel a gázt, na és ki fogja megkeresni, mikor ő már nem jó semmire, csak kölönc a nya­kunkon, neki már az is sok, hogy azt a két szem krumplit megpucolja, ami ne­ ki kell, nézzem csak a kezét, hétfő óta a bal karját nem tudja a füléig emelni, valami történt a bal csuklójával is, a jobb karja meg a limfoödémától hasz­nálhatatlan, borzasztó, hogy az öregség mit művel az emberrel, nemrég még el­jött engem meglátogatni gyalog, végig a Dob utcán, az a nemrég, mondom, ta­valy februárban volt, és közben nézem két puffadt, lilás, görcsöktől és cso­móktól elformátlanodott, már nem is kéz formájú kezét, amit valamikor olyan irigy rosszindulattal vizsgált a munkásosztály soraiból kiemelt sze­mélyzetis, amikor anyut lekispolgározta, és ezzel megpecsételte a sorsát a sí­rig, de legalább a nyugdíjig tartó árube­szerzésben, nem tudom levenni a sze­mem erről a két, egykor híresen szép két kézről, nyomorék karjának erről a két nyúlványáról, amivel már a kanalat is nehezen tudja tartani, pedig már az­zal kellene foglalkoznom, hogy milyen rendetlen a húgom kislánya, no persze az anyja mindent megvesz neki, az a rengeteg plüssállat, ami tisztára leszo­rítja az ágyról, így aztán semmit nem fog megbecsülni, és mi lesz vele a mai világban, ahol már a levegőt is pénzért adják, anyukám, próbálom nyugtatni, te már nekünk is megjósoltad, hogy a gyerekeink semmit nem fognak megbe­csülni, mert örökké kapják az újabbnál újabb játékokat, és látod, milyen ren­des felnőtt lett belőlük, az más, vitatkozik, az egészen más, akkor még nem kellett attól félni, hogy munkanélküli lesz belőlük, attól nem, ellenkezem óvatosan, de attól igen, hogy a szüleik­kel közös másfél szobás lakásban fog­nak megöregedni, mert még a pénzün­kért se vehetünk nekik másikat, meg attól is… de már másról beszél, hagy­juk ezeket a régi dolgokat, borzasztó, hogy az égbe emelik a hús árát, nem azért, ami neki kell, mi kell már neki, de egy négytagú család, ahol kamasz gyerekek, borzasztó, az iskolában is örökké megy a tarhálás, most erre ad­jon az a szülő, most arra adjon, csak a tankönyvek belekerültek… és akkor még a füzeteket nem is számolta, bor­zasztó, hogy nem bír aludni éjszaka, és már a szeme is, jó, ha az újságból a nagybetűket, a szemészhez is menni kellene, de ő magától a kapuig se, bor­zasztó, hogy ősz óta nem jutott ki a te­metőbe a szülei meg a testvére sírjá­hoz, pedig a sírápolást fizetni kéne, majd tavasszal, anyukám, máskor is ta­vasszal szoktuk, tavasszal, sóhajt, meg is kell azt érni, fiam, borzasztó, hogy egy levelet nem tud megírni ezzel a rossz kezével, az az egy-két barátnő, aki még életben van, el se tudja képzel­ni, mi lehet vele, hogy nem válaszol a karácsonyi jókívánságokra, de hát anyukám, diktáld le azokat a leveleket, majd én feladom, most mindjárt dik­táld le, az nem úgy van, jópofa vagy, megint a felsrófolt, indulatos hang, amiből kiderül, hogy én csak hűbelebalázs módjára, pedig ki kell azt gondol­ni, hogy mit ír az ember a régi barátnő­jének, előkapom a jegyzetfüzetem, mondjad csak, anyukám, otthon legé­pelem, nincs hozzá kedvem, ódzkodik, de azért belevágunk: Kedves Ilonka, ne haragudj, hogy olyan régen, de a tél elején kórházba kellett mennem, és azóta nem tudok helyrejönni, fáj a kezem és a lábam, és nagyon rosszul járok, de reméljük, a tavasz majd meghozza az egészséget is, remélem, te már kigyó­gyultál az influenzából, Pisti unokád es­küvőjéhez megkésve, borzasztó, mondja, hogy micsoda levélíró voltam én régen, bizony, anyukám, és szép­asszony is voltál meg fiatal is voltál, két nyomorék karját rászorítja a szék karfá­jára, nehézkesen rugózik, visszacsú­szik, megint megemelkedik, álla hegye­sen előreugrik, az erőfeszítésbe kipirul, felső protézisét alsó ajkába vájja, segí­tenék, leint, inkább egyedül, félrené­zek, mintha meglestem volna vetkőzés közben, nem akarom látni a meztelen szenvedését, amivel ellöki magát a széktől, aztán aprózó, szklerotikus lé­pésekkel kicsoszog a vécére, ázik a fal, folytatja soha véget nem érő monológ­ját, borzasztó, hogy ebben a lakásban minden elromlik, egy vagyont fogok ki­fizetni a szerelőnek, amit EZEK el mer­nek kérni manapság, pedig a nyáron csináltattuk, és tessék, amilyen piszok munkát csinálnak, de megmondtam a telefonba az ikávénak, hogy szégyellhetik magukat, anyukám, micsoda ikávénak, nincs is már ikávé, közben abroszt terít az asztalra, fehér abroszt, behozat velem két zsömlét a konyhából, hím­zett takaróval letakarja, ez maradt a ré­gi barheszból, a fiókból gyertyát vesz elő, késsel gondosan kettévágja, és két fél gyertyát beállít a gyertyatartóba, hát ez minek, kérdezem értetlenül, minek a gyertyát kettévágni, jópofa vagy, kunkorodik a hangja, a másik fele jó lesz jövő pénteken, nem fogjuk azt a sok fé­lig égett gyertyát kidobálni, előkeresem a könnyű, fekete mintás muszlinkendő­jét, nehéz, ügyetlen mozdulatokkal a fejére igazítja, add csak ide a fiókból a Miriam imakönyvemet, mondja, bor­zasztó, hogy a héber imakönyvet már olvasni se tudom, az elrongyolódott könyvecske magától kinyílik a péntek esti imánál, rossz bal kezébe fogja a könyvet, mozog a szája, mintha kek­szet majszolna, két csomós, püffedt, li­la kezével köröz a gyertyák fölött, vibrál a két csenevész láng „Áhítatban ter­jesztem ki, Atyám! Királyom! két kezem e szerényen világító mécsesek fölébe”, ennek is vége nemsokára, sóhajt, sen­ki se lesz, aki meggyújtsa a péntek esti gyertyát.

Bólintok. A sublóton két üres gyertyatartó. Nincs senki, Anyu.