Anyám szobája fényben

Zeldá – 1924-ben született Oroszországban. Jeruzsálemben nevelkedett, ortodox zsidó iskolába járt. Verseskötetei: Idő (1967) és Ne légy távol (1975). 1984-ben hunyt el.

A sápadt szobafestő a mészbe halvány rózsaszínt kevert,

amilyen az almavirág szirmai, az újszülött mosolya. Itt ezüst gyümölcsök fogadnak, a sublóton pedig ősök kincsei, sárgaréz gyertyatartók ragyognak, visszacsillognak a tükörből.

Büszkén megsiratott, szeretet hagyta örökség.

Az asztalon Zevin rabbi könyve, mely csodamondó hászid regéket foglal magába, bele-belelapoz a virgonc hegyi szellő, hószagot hozva vagy sivatag tüzes lehelletét.

Anyám imádkozik, selyemkendő a fején.

Beljebb a nagyszoba sötét, mint a barlang melyben Joháj fia, Simeon rejtőzködött, s néma, mint a tengerfenék.

Itt szombat van, maga a túlvilág.

Csönd ül a lakáson,

a férjem bent a hivatalban, itthon imába merülve anyám,

s a konyhában állok én.

A cserépből majd kicsordul a geránium vérvöröse.

Akár egy hajdani nemesúr, peckesen jön-megy a macska az udvar kockakövén.

Nem sok idő telik belé, s már

nyitnak is be egymás után a látogatók,

hozzák a tejet, kenyeret,

beállít a díjbeszedő is,

kifestett, nevető szemek napja a péntek,

de a fájdalomra görbült ajaké is,

s a mindenféle kunyerálóké.

így telnek a napok,

így vonulnak el az évek,

a fény vigasztaló hártyát ereszt

bánatunk s balfogásaink foltjaira.

Telnek hát a napok, eltelik a forrongó élet,

szüntelen rügyező vágy, gyerekek, hegyek, erdők,

lopva lefoszlanak rólam, elcsorognak, mint a vér,

s ha meghalok –

Isten szálaira bontja majd

testem szövetét,

színeivel együtt a tengerbe veti, az óceánmélyi szakadékba.

De az is tehet, hogy virággá bűvöl vagy pillangóvá akár, éjsötét-bársonyossá, éjfeketén elevenné.

 

Bárdos László fordítása