Anyám meséi

(regényrészlet)

Én nem tudom, ki ez a nő.

Sápadtan áll a napfényben.

Törökmintás pongyolája csillog.

Sovány.

Göndör haja a válláig ér.

A nő illata betölti a konyhát. Azt hiszem, tavasz van. Március vagy április.

Semmi nem vet árnyékot. Minden fényben. A körfolyosó üres. A ház lakásaiból semmi nesz. Félelmetes. Miért nem mond valamit? Miért bámul ki? Miért nem vesz észre? Ki vagyok én neki? És ki ő nekem? Nem tudok beszélni. Nem tudok odaszaladni hozzá.

Ki ez a nő?

Aztán megindul a konyhaasztal.

Ülök a konyhaasztalon, csúszom az ágy felé. Érdekes. A csillár himbálódzik. Nem látom. Érzem. Kinyílik a szekrény­ajtó. Nyikorog.

Háború van, mondja Tera néni, azért kellett lejönni a pincébe, egyik nap te alszol a szánkón, a Márta meg a kiságyban, utána a Márta a szánkón és te a kiságyban. Mérges vagyok. Én minden nap a rózsaszín kiságyban akarok aludni! Tera néni szomorú. Apu nem jön le? Az elvtárs nagyon bátor, súgja, ő az egyetlen, aki fennmaradt a lakásban. Sokan vagyunk. Szénszag van.

Aztán kinn állunk az utcán. A szürkeségben. Egy hatalmas teherautó mellett tolongunk. Meghozták a kacsát! Odafönt a házmester. Fekete hajú, kövér, ellenszenves. Dobálja le a kacsát. Nekünk is adjon, kéri Tera néni, éhen halnak a gyere­kek, ha nem ad, jaj, mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, már semmink nem maradt! Kommunistának nem adunk! Rám mutat. Szégyellem magam. Biztos rossz voltam. A kacsahegyen álló, zsíros képű ember szúró tekintete szinte fáj, lehajtom a fejem.

A nő este megjelenik.

Aztán elmegy.

Ki ez a nő?

Attila nem jöhet többé, mert lelőtték. Át akart szaladni hozzánk, szinte látom, barna haja lobog az októberi fényben, a Béke tér most mintha a csend tengere volna, ilyenkor ki szabad menni, Attila öt éves, szerelmes vagyok belé, a tér közepéig jut, s durr! Attila elvágódik.

Én nem csodálkozom. Kicsi öreg asszony vagyok, mintha mindezt már átéltem volna, mintha minderre visszaem­lékeznék, a házunk előtt felakasztott férfira, a pincébe rontó szovjet katonára, tőle nem kell félnem! Emlékszem a kör­folyosón rohanó, izgatottan kiáltozó suhancra, valami egyenruhát visel. Aki ki akar jönni, az jöjjön! Van még néhány hely a teherautón! Hangja a házmestert juttatja eszembe. A vállán puska. Behúzódom a konyhába.

Most először megyünk ki a játszótérre!

A Béke téren senki nincs, néhány nappal ezelőtt itt osztogatták az IKKA-csomagokat, utálom a margarint, süt a nap, moccanatlan a város, nővérem hirtelen eszelős félelmében sikoltozni kezd, nézd! nézd! bőg, már rohan is vissza, s akkor én is meglátom a homokozó közepén álló tankot, rajta vörös zászló. Ez szovjet tank, mondom Mártának, ne sírj! nem kell tőle félni! De Márta rémülten szalad tovább.

A nő piros-fehér csíkos nyári kosztümjében hív.

Nem akarok vele menni. Félek!

Hát nem lesz jó a Margitszigeten játszani? Márta már fel is öltözött! Talán ilyesmiket mondott, de a hangjára nem emlékszem. Tera néni nagy szoknyájába kapaszkodom, bőgök, ezzel az idegennel soha!

Az álmok azonban lerántanak abba a mélységbe, ahol már segítségre nem számíthatok. Hatalmas, fehér lúd közeledik a porban, sziszeg, sziszeg, itt az arcomban érzem a fenyegető, fehér állat leheletét, valami kegyetlen dologra készül, ordítani próbálok, de nem jön ki hang a torkomon, el kéne szaladni, ám, mintha a talpamat odaragasztották volna a földre, a kezemet sem vagyok képes az arcomhoz emelni!

Hónapokig, minden éjjel ez a fehér lúd! Nem merek elaludni, inkább reggelik hallgatom Tera néni horkolását, aztán mégis megadom magam. Verejtékemben úszom, hánykolódom, kiáltozva ébredek.

Azt álmodom, hogy elalszom. Ágyam alól egyszer csak előrándul egy csontkéz, a hasamra nehezedik, egyre súlyos­abb, már moccanni se bírok! A csontujjak végén vörösre lakkozott, hosszú körmök, oldalra fordítom a fejem, s akkor meglátom a csontasszony arcát, néhány szál ősz hajszál hull jéghideg szemébe, kéjesen vigyorog, fogatlan csontszáját kitátja…

Ki ez a nő?

Nem sejthettem, mi ez a megszeppent arckifejezés. Bár vészjósló dologra számíthattam. Valami szörnyű be­jelentésre. Mert láttam már szomorúnak, nem is szo­morúnak, inkább olyannak, mint aki azt játssza, hogy szo­morú. Nagyritkán felcsillant a szeme, és úgy tett, mintha mosolyogna. Talán el is mosolyodott. Gyűlölködni, félni, feloldódni, ámuldozni, bódulatba esni, odaadni magát bármi érzelemnek azonban sose láttam.

Tizenöt éves vagyok. Ő ugyanolyan távoli, akárcsak kis­koromban. Nem szokott így bejönni. Olvas a másik szobában. Vagy a cikkét írja. Úgy tetszik, tizenöt éve hallgat. Közeledik az ágyamhoz.

Fél.

Most nem tetteti magát.

Felnézek: egy idegen.

Napsütötte arca fakó-sárga, az ismerős, sötétbarna sze­mekben azelőtt valami elnéző kedvesség pislákolt, most a félelemtől egyre áthatóbb, kemény tekintet ég. Ezt a dacot, ezt az erőt nem ismerem.

Gyorsan keresek egy megnyugtató pontot. A keze! Még nem ért ide, de érzem a keze illatát. Finom púderillata van. Hosszú ujjait sokszor szívesen meg­simogattam volna. Puha, apró ráncokkal telerajzolt tenyerét. De visszatartottam magam, tudtam, idegesítené ez a közel­ség.

A rémület belém nyilall. Mert itt élt mellettem egy idegen, akit, bár egyáltalán semmit nem tudtam róla, megszoktam, elfogadtam olyannak, amilyen. Az idő hozzászoktatott alt­hoz, amit a körülmények sugalltak, s amit legszívesebben elhittem volna, olyannyira, hogy végül el is hittem: ő az én anyám.

De az asszony, aki az ágyamhoz közeledik, egyáltalán nem hasonlít althoz az asszonyhoz! Ő fiatal volt, szép volt, és ártatlan! Ő nyugodtan hevert a másik szobában, folyóiratot, regényt olvasott, kortyolta a forró feketét, néha kiment a konyhába, letépte a kenyér héját, s nagy élvezettel megette. Fekhelyén, a jugoszláv, szürke heverőn zsebkendő, harisnya- nadrág, újság, kistányéron almacsutka, Kosztolányi. Jelenkor, Kortárs, Élet és Irodalom, A szocializmus politikai gazdaságtana, Tóth Árpád, Ady…

Ő mindig elnéző volt. Sose ripakodott rám. Csak néha úgy tett, mintha bántaná a viselkedésem. Ám én tisztában voltam azzal, csakis pedagógiai szempontok vezetik, rosszalkodásom egyáltalán nem tudja kibillenteni abból a titokzatos egykedvűségből, amit az idők során annyira megszerettem. Ő volt.

Türkizkék frottír pongyolában közeledik az ágyamhoz, aki ezt a szeretett idegenséget most meg akarja utáltatni velem. Le akarja rombolni minden illúziómat! Ilyen határo­zott léptekkel még nem közeledett! A mozdulataiban régeb­ben mindig volt valami ráérősség, megnyugtató lassúság. Szeretni való, gyermeki merengéssel nézett mindenre és min­denkire. Miért nem figyelsz? Dehogynem figyelek! válaszolta, s egyetlen pillanatra úgy rémlett, valóban rám néz.

Nem tudnám leírni, milyen volt. Túl közvetlen távolisága, közelsége, mely egy ponton túl meghökkentő távlatokat nyi­tott volna előttem, kellemes meghittséggé vált, azt gondol­tam, nem is kell ehhez a nőhöz közelebb férkőznöm, csak adjon annyit, amennyit ad, épp elég nekem az, amit elvárhatok tőle.

Nem fontos ez sem.

Hiszen azt az embert, aki nagyon közel van hozzánk, egyáltalán nem lehet leírni. Tömérdek emlék nehezedik egy-egy szóra, a barna hajra, a barna szemre, mindenre, rengeteg az elmondható s még több a megfogalmazhatatlan. A legkuszább emlékek átsiklanak a felidézhetetlen tar­tományba, pedig, azt hiszem, őket kéne tetten érni, valahogy utánuk iramodni, a sötétségbe, a csöndbe…

S vajon nekem tényleg elég volt ez a kellemes langymeleg?

Biztonságot adott?

Nem!

Langymelegről szó sem lehetett. Inkább egy örökké egy helyben álló, halványan, ám jól kivehetően pislákoló csillag – ha már ilyen banális kép jut eszembe -, szóval inkább kicsit hideg, de biztos pont volt az életemben, elég távoli althoz, hogy szabadnak érezhessem magam, s elég közel a tájékozódáshoz.

Talán ehhez hasonló dolgokat éreztem.

Talán.

*

”Állj hát ott, a fa alatt állj, melynek ágai emberi kezek, férfi, női, fiatal, öreg, gyermekkezek. Kezet fogsz mindegyi­kőjükkel, elmorgod a neved – ajkaid alig nyitva -, de azért érthetően. Aztán elsötétül az ég, de nemsokára felhő habzsolja, penge villan karcsún, s a felhasadt holdból szavak hullanak alá, hófehér szavak: senki sem gyúr újra földből, agyaggból, senki porunkat fel nem idézi, semmi voltunk, vagyunk, maradunk, virulva: semmi-, senkivirága, mert győztesen megfutott az öngyilkosság, a vad, mert nem tudtunk túlélni, a nyugodt felbomlást üdvözölve, a gyász döbbenetét az ő igéivel agyunkban viselni, elviselni, nem töltődtünk az emlékkel tele. Állj hát ott, a fa alatt állj, melynek ágai gyászmennyezet helyett füst-kezek. Lásd, dúltan felröp­pen a kormos villogás, és száll, száll a semmibe. Enyésznek örök, láthatatlan útra kelnek a füstkezek, a mondhatatlan árnyán, csak csend hull alá, hamufehér.”

Anyu, mesélj!

*

Anyám meséje a kenyérről: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer tábor. Úttörőtábor? Tudod, kislányom, ha mindig közbeszólsz, elfelejtem mivel is kell folytatnom. Szóval eb­ben az országban, hát legyen inkább ország, rengeteg szo­morú ember élt. A király mindenkit kopaszra nyíratott, a katonái szabadon kegyetlenkedtek, és volt egy gyönyörű, hosszú hajú, szőke nő. Tündér? Kislányom! Hosszú, fekete csizmában járt-kelt, a kezében korbácsot tartott, a gumikor­bácsba vasszögeket veretett, rettegtünk tőle, mert az ar­cunkba csapott, és a válogatásnál meztelenre kellett vetkőzni, képzeld, kétszer is visszarohantam a másik sorba, pedig bármelyik pillanatban lelőhettek volna, azt a félelmet nem lehet elmondani, az ember állt, és várt, de minden porcikája remegett, és nyüszített félelmében, örökké hasmenésem volt, ott mindenkinek hasmenése volt, rengetegen feküdtünk a priccsen, egymáshoz préselődve, csak úgy fértünk el, ha az oldalunkon feküdtünk, néha megszólalt valaki: fordulj! s átfordultunk a másik oldalunkra, első nap iszonyú, büdös levest kaptunk ebédre, én ezt nem bírom lenyelni! nézd, hogy csináld! fogd be az orrod, és öntsd le a torkodon, különben éhen döglesz! ilyen kicsi kenyeret adtak! az volt a leg­nagyobb kincs, néhányan félbetörték, s eldugták másnapra, a kezükben szorongatták, amíg el nem aludtak, egy reggel ordítás: TE LOPTAD EL! TE LOPTAD EL! tudod, kiderült, ki volt az, a bűnöst kiráncigálták, közrefogták, odalökték a drótkerítéshez, a tolvaj hozzáragadt és meghalt…

Egyik este bejött a barakkba egy magas nő, látszólag semmiben sem különbözött tőlünk, talán a tartása, oly büszkén állt, mintha színpadon állna, gyönyörű esté­lyiben, már-már vállára omló, fekete haját is láttuk ekkor furcsa dolog történt: a lányok, asszonyok elővették kenye­rüket, lecsíptek belőle egy darabot, s a morzsányi életet, igen, mivel a kenyér a túlélés reményét jelentette! a barakk közepén végighúzódó, fehérre meszelt téglapadra rakták.

Nem értettem, mi ez, de úgy tettem, mint a többiek. A morzsákból halom nőtt, visszamentem a helyemre és vártam. A kopasz nő, ha lehet, még jobban kihúzta magát, s elkezdett énekelni. Olyan csodálatos hangot én addig sose hallottam! S a barakk egy szempillantás alatt átváltozott, éreztük, a csodás kristálycsillár kialszik a fejünk fölött, finom parfümil­lat száll, a sustorgásnak vége szakad, a zenekari árokban elhallgatnak a hegedűk, elhallgat az oboa, a cselló, a hárfa, igen, látjuk az elegáns karmestert, amint pálcáját felemeli, miközben a bordó bársonyfüggöny lassan szétnyílik, hogy megmutassa őt, a világ egyik leghíresebb énekesnőjét, aki Solveig dalát adja elő. A zene átitatott, ittam, ittam a hangját, mely maga volt a béke, a biztonság. Azután vége lett a koncertnek. O meghajolt, mi tapsoltunk. A művésznő végig­ment a fehérre meszelt pad mellett, a kenyeret a ruhájába söpörte és kiment. Néhányszor még eljött…

*

„Állj hát ott, a fa alatt állj, melynek lombjai gyászmennyezet helyett füst-kezek, füst-arcok, füst-ajak ha suttog hófehér szavak helyett hamufehér szavakat: senki sem gyúr újra földből, agyagból, semmi vagyunk, maradunk, mert nem tudtunk élni, túlélni, lásd, dúltan felröppen a kormos villogás, és száll, száll a semmiben. És láthatatlan útra kelnek füst­kezek, füst-arcok, füst-ajkak, a mondhatatlan árnyán, csak sikoly-csend hull alá. Hamufehér.”

Anyu, mesélj!

*

Anyám meséje az ingről: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tizenhat éves lány. Ott szenvedett sokáig a kegyetlen király országában, de a várva vált meg­mentő… A szépséges királyfi? A szovjetek végre odaértek és kiszabadították. Barátnőjével nekiindult a hosszú útnak, haza, Pesterzsébetre. Mentek árkon-bokron át, éhesen, örökké éhesen. Egyszer csak sűrű, sötét erdőben találták magukat. Gondolták, itt éjszakáznak. Nem féltek abban a sötét erdőben? Nem, egyáltalán nem féltek, a félelmet messze maguk mögött hagyták! Leültek a fűbe. A lány tekintete megakadt valami fehéren. Nézd! Mit találtam! Nézd! Nézd! Egy gyönyörű ing! Nem, nincs kiszakadva! Mintha vado­natúj lenne! Hazaviszem apunak! Másnap reggel ismét fel­kerekedtek, meztelen lábuk felsebesedett, de ők csak mentek, haza. Nagyon sokáig tartott az út. Néha úgy rémlett, nem is egy másik országba igyekeznek, de egy másik földrészre. Az Óperenciás tengeren is túlra? Igen, úgy tetszett, talán a haza nem is létezik, ám kételyeiket s a fáradtságot újra meg újra leküzdötték, haza kell jutni, mondogatták, haza kell jutni. Egyszer csak, a sokadik napon, megpillantanak egy parasztházat. Ahogy közelebb érnek, hallják: itt magyarul beszélnek. Csupa nagybetűvel, mintha úgy ejtették volna ki: itthon vagyunk! A ház gazdája, ötvenes parasztember, olyan tekintettel méricskélte a két lányt, mint aki sejti, a kegyetlen király országából szabadultak meg. Nem volt nehéz erre a következtetésre jutnia: rongyok, épphogy csak kinőtt haj, csont sovány test. A lány boldognak érezte magát, legszíve­sebben a férfi nyakába ugrott volna, ám a karja, a lába nem engedelmeskedett. Mert fáradt volt, és rettenetesen éhes. Kérhetnénk egy kis kenyeret? A parasztember ekkor a lány kezében lévő fehér ingre mutatott. Tudod, kislányom, egy szót sem szóltam akkor. Az apámnak szánt ajándékot odaad­tam egy szelet kenyérért. Látod, ez is a kenyérről szólt. Úgy látszik, másról nem tudok mesélni. Mindig a kenyérről.

A nő, aki anyunak mondta magát, ilyen történeteket megilletett volna. De ő hallgatott.

Értsd meg, én nem szeretem a királykisasszonyokat, az erdei manókat, a békából lett királyfit! Valami igazat mesélj! Mondjuk, arról a kislányról, aki elvesztette a zsebkendőjét, vagy a Balzac utcáról, az asztalosműhelyről, ott olyan finom szag van, és a forgács röpköd szanaszét! A jegesről! Az ószeresről! Sebella néni miért teszi dunsztosüvegbe a narancs héját? Miért ugrott le a harmadikról az Erzsiké? Vagy azt csak álmodtam? Mi kik vagyunk? Mert az osztályban mindenki valaki, csak én nem vagyok senki! Mert az egyik katolikus, másik református, én meg semmit nem tudtam mondani! Igen! Kérdezték! Ateista? Jó.

A nő megpuszil, elnéz valahova, becsukja maga mögött az ajtót.

Jajjj úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó, annyi vicceset látok, hallok, és még Bambi is kapható! Fölmásztam ide, kilógatom az utcára a lábamat, nem mész be, te gyerek! A kövér, vörös arcú asszony kék szódásüveget visz, a Pannónia utcát süti a nap, az anyu dolgozik, az apu ideges, mert olyan lassan készül el, hogy addigra este lesz! Képzelje, Katika, ott ült azon a faládán, az ajtó nyitva volt, na, kész csoda, hogy életben maradt! igen, ha mondom!

végigfutott rajta a villám! Csak egy piros csík látszik a testén! Nem mész be?! Ülök az ablakban, lógok az iskolából, és megint olyan, mintha visszaemlékeznék erre az egészre, arra, ahogy ülök a Balzac utcai lakás ablakában, nézem a Pannónia utcán mászkáló embereket, hallom a kövér asszonyságot, aki kék szódásüveget visz, valamiért nagyon kellemesen érzem itt fönt magam, és tudom, nem fogok kiesni! Azért nem fogok kiesni, mert úgy emlékszem, akkor nem estem ki.

Nem egészen így volt.

Meglehet, csak most, ennyi év után visszavetitek olyan érzéseket, amelyekről úgy gondolom, akkor, amikor anyu bejött a szobába, feltétlenül éreznem kellett volna.

De én, semmi ilyesmit nem éreztem.

Azt hiszem.

Feküdtem a piros heverőn, Shakespeare vígjátékait olvas­tam. Vagy Hegel egyik munkáját? Erre a Hegelre marha büszke voltam, leginkább a fekete, hűvös tapintású műbőrkötése vonzott, meg az, hogy általa felmutathattam, milyen zseniális kamasz vagyok! „Tizenöt évesen Hegelt!!!” Egy árva szót nem értettem belőle, mégis, valami határtalan izgalommal vettem valahányszor a kezembe. Filozófus leszek! s lélekben jól kihúztam magam.

Igaz, a sárga sötétítőfüggöny szét volt húzva, mégis sárgás fényben úszott a szoba. Az ablakszárnyak kitárva, a nyári zápor utáni szél újra meg újra belegyintette a felfrissült fák, virágok élénk illatát, s úgy emlékszem, semmi feszültség nem volt bennem.

Anyunak nem volt türkiz pongyolája.

Tehát, amikor bejött a szobába, nem lehetett abban.

Fel se néztem, gondolám, valami könyvet keres, aztán kimegy.

De ő nem ment oda a könyves szekrényhez, hanem nyu­godt léptekkel közeledett felém.

Akkor nézhettem föl.

Mi van?

Miért ilyen szomorú?

Talán észrevettem, hogy szomorú?

Erőt, dacot nem fedeztem föl a tekintetében. Úgy állt mégis, mintha komoly dolgot akarna mondani. Vagy ezt is csak utólag magyarázom bele?

Nagyon rosszul vagyok. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudd az igazságot. Ezt mondta. S valószínűleg ekkor döbbentem meg. Milyen igazságot? Eddig nem tudtam? Most kell megtudnom? Szóval egészen eddig hazudott? Nem tartott méltónak arra, hogy elmondjon valami fontosat? Ez nem lehet igaz!

Arra határozottan emlékszem, hogy a szemembe nézett. Azt kell elmondanom, hogy zsidó vagyok.

Nem tudom leírni, milyen megkönnyebbülést jelentett ez a néhány szó! Na és? kérdeztem olyan hanghordozással, mint aki egyáltalán nem tulajdonít jelentőséget a származásnak.

Tudod, nem igaz, amit eddig mondtam. A szüleim és a testvéreim nem a bombázáskor haltak meg. Hanem Ausch­witzban. Egyedül jöttem haza onnan.

Sajnáltam.

Úgy sajnáltam, ahogy egy jólelkű keresztény csak sajnálni tud. Néztem az arcát. Lehajtotta a fejét. Ne szégyelld magad! kiáltottam volna, nem bírlak ilyennek látni! És most először úgy éreztem, nem értem az anyámat.

Köszönet a „J. and O Winter Fund” támogatásáért. A szerző.