Antiszemitizmus vagy humanizmus
Két cikk jelent meg egymás mellett a Szombat 1991/4. számában: Szentágothai Jánosé és Buda Béláé. Mindkettő a magyarországi antiszemitizmussal foglalkozik, szemléletüket azonban igen messze érzem egymástól. Buda Béla cikkének címe: „Az antiszemitizmus és a tudomány”, Szentágothai a másságról és a megértésről meditál. Szentágothai szavai, felfogása megnyugtattak, átéreztem a zsidósággal való sorsközösség vállalását. Viszont Buda doktor több megközelítésével nem tudok egyetérteni, ezért ragadtam tollat…
Buda gondolatait azzal a kérdéssel vezeti be, hogy ajánlhat-e a tudomány valami újat és az eddiginél jobban bevált módszert az antiszemitizmus ellen, mint amivel eddig rendelkezett. Buda a holocaust után majd 50 évvel szkeptikus e kérdésben, mert szerinte nincs jobb és beváltabb módszer, mint az eddigiek. Az eddigi módszerek viszont – mint tudjuk – hatástalanok voltak. Ez az állítása a Magyarországon élő zsidóság számára nem tűnik meg- nyugtatónak. Buda cikkében foglalkozik a cselekvő antiszemitizmussal, amely ellen politikai szinten kell harcolni, de szerinte „mégsem ide kell összpontosítani az erőket, hanem a zsidókkal szembeni ellenszenvre vagy gyűlöletre, magára a megkülönböztető előítéletre,” – majd mondatát váratlanul és érthetetlenül így folytatja: „… a lelkekben élő kártékony indulat ritkán okoz bajt, a közvetlen kapcsolat humanizálja az előítéleteket.” Hogy a lelkekben élő kártékony indulat csak ritkán okoz bajt – egy pszichiáter részéről érthetetlen megállapítás, vagy nem végiggondolt, vagy mélységesen veszélyes. Én a veszély oldalára kell, hogy felhívjam a figyelmet, mert Buda így folytatja: „Szinte azt is mondhatjuk, hogy csakis a politikai antiszemitizmusra, a közéleti megkülönböztetésre érdemes erőket összpontosítani, itt kell a határokat világosan meghúzni.” Sartre „Vádirat az antiszemitizmus ellen” című művében nem választja szét az antiszemitizmus politikai és lelki megnyilvánulásait. így ír: „Mindannyian szolidárisak vagyunk a zsidókkal, mivel az antiszemitizmus egyenesen a nemzeti szocializmushoz vezet.” Hermann Imre „Az antiszemitizmus lélektana” című művében hangsúlyozza, hogy az antiszemitizmus „járványos tömegpszichózis”, mindig mozgalom, bizonyos időkben jelenik meg, határozott lefolyása és dinamizmusa van, mint más járványos tömegbetegségnek. Lefolyásában elkülöníti a csendesebb, lappangó, és az élénk, kirobbanó időszakot, valamint a két pregnáns szakasz között meghúzódó átmeneti szakaszt. Mint orvos, és elsősorban lélekgyógyász, a lappangási és az átmeneti fázis veszélyére hívja fel a figyelmet, mert ez készíti elő a már leállíthatatlan heveny folyamatot. Nekünk, a lelkekkel foglalkozóknak, a lelkeket mérgező gyűlölködést kell megkísérelnünk leállítani.
A másik vitám Budával az antiszemitizmus és felelősség megítélésében van. Buda szerint „Az antiszemitizmus fennmaradt az európai civilizáció és demokratizáció nagymértékű fejlődése ellenére is, az ártó szándék, a gyűlölködő indulat nagyon sokszor csapott át embertelen cselekvésbe, amitől a zsidóság a történelem során rengeteget szenvedett. A hitleri Németországban pedig ez a zsidógyűlölet a holocausthoz vezetett, amely nemcsak a zsidóságot pusztítottá és gyötörte meg, hanem az egész művelt emberiség szégyenének, a civilizáció csődjének is tekinthető.” Nem felejtjük el, hogy a holocaust, az Endlösung ugyan Németországból indult ki, de a ragály Magyarországon is elterjedt és visszhangra talált. Mindenkinek a maga múltjával kell szembenéznie, ahogy ezt a németek is megtették. És ha Magyarországon írunk cikket az antiszemitizmusról, akkor elsősorban magunknak kell a tükörbe néznünk, és nem a németeket aposztrofálnunk. Más dolog az, hogy voltak egyesek, akik emberek és humanisták tudtak maradni. Ezeknek a nagyszerű embereknek köszönhető, hogy az elpusztult 600.000 zsidó mellett tízezrek megmaradtak. Buda Bélának meg kellene értenie, hogy a zsidó és nemcsak a zsidó, de minden humanista ember lelkében elsősorban a meggyilkoltak miatti gyász erősebb, mint a néhány tízezer túlélése miatti hála. Ez a hála soha nem tudja csökkenteni az emberiség gyászát.
Milyen másképpen reagál erre a kérdésre Szentágothai professzor, aki nem a tízezrekért való köszönetét, hanem a humanista szégyenét fejezi ki. Ő így ír: „A legjobb barátaim zsidók voltak.” „Mérhetetlen szégyennek érzem ma is azt, ami történt a zsidókkal akkor, s ettől a szégyenérzettől nem tudok megszabadulni. Kevesen, keveset tettek.”
Buda Béla a magyar zsidóságot a túlzott érzékenységtől óvja. „A sokat szenvedett zsidóság érthető reakciója ugyanis, hogy nagyon érzékeny, és ott is antiszemitizmust vél, ahol az egyáltalán nincs. A közelmúlt ennek sok példáját adja.” Fel kell emelni az antiszemitizmus ellen – „kiváltképpen a zsidó – intézményeknek és szervezeteknek a szavát”,… „de vigyázni kell rá, hogy csak akkor kiáltsanak farkast, ha az valóban közeleg.” Vannak olyan történelmi helyzetek, melyek jellemzésére nem alkalmasak a mesékből vett analógiák. Félő – írja Buda doktor -, hogy ha érzékenységünket túlzásba visszük, „az önmagát beteljesítő prófécia törvényszerűsége szerint” mi hozzuk a saját fejünkre a bajt. Nyilvánvaló, hogy ebből a kettős szorításból: ha kiabálunk, az is baj, de ha hallgatunk, az is, a zsidóság nem tud kiszabadulni. Mégis kínálkozik megoldás! Szentágothai talál kiutat: „Ne a sértett félnek kelljen reagálnia, ezt előzzük meg.” Így gondolja Sartre is: „Az antiszemitizmus nem zsidóprobléma, hanem a mi problémánk.”
Címkék:1991-06