Antiszemitizmus „Made in Japan”

A „Marco Polo” című, 250 ezres pél­dányszámú japán havilap februári szá­mában az alábbi címmel jelent meg egy tízoldalas cikk: „A háború utáni törté­nelem legnagyobb tabuja – nem vol­tak náci gázkamrák.”

Miután az írás megjelent, az amerikai zsidó érdekvédelmi szervezetek egymás után fejezték ki tiltakozásukat az újság szerkesztőjének, Japán amerikai nagy­követének és japán hivatalos szemé­lyeknek. Izrael tokiói nagykövete hivata­losan is átnyújtotta kormányának tilta­kozását. Mindezen lépéseket alátámasz­totta az amerikai zsidó szervezetek kéré­se, amelyet a Marco Polo hirdetőihez in­téztek: többé ne közöljenek hirdetést ebben a lapban. A Volkswagen azonnal kedvezően reagált a kérésre, és valami­vel később a Mitsubishi is hasonlókép­pen döntött (hírek szerint ezeket hama­rosan további hasonló lépések is követ­ték volna).

Egy héttel azután, hogy a tiltakozások elhangzottak, a kiadó, a nagytekintélyű Bungei Sundzsu váratlanul megszüntet­ te a Marco Polo kiadását. Kengo Tanaka, a kiadó igazgatója még az ügyért fe­lelős szerkesztőket is elbocsátotta, és az eladatlan példányokat visszavonatta az árusoktól. A japán külügyminisztérium is közleményt adott ki, amelyben az ominózus cikket „durván érzéketlennek és nem helyénvalónak” nevezte.

Végső „happy end”: Kengo Tanaka és Abraham Cooper rabbi, az amerikai Si­mon Wiesenthal Center vezetője közös sajtóértekezletet tartott, ahol előbbi őszinte sajnálatát fejezte ki a cikk miatt, és elismerte, hogy a kiadó a holocaust­ról „semmilyen tudással nem rendelke­zik”. Egyben megígérte, minden lehet­ségesét el fognak követni, hogy magu­kat és a közönséget ez ügyben megfe­lelően informálják. A sajtóértekezleten több mint 400 újságíró vett részt.

A fent említett iromány nem valami furcsa kuriózum Japánban. Az ország­ban egyáltalán nem ritkák a „zsidó vi­lág-összeesküvésről” szóló kiadványok, amelyek hirdetéseit a vezető japán napi­lapok is közük.

Amikor a XIX. században Japán kény­telen volt megnyitni kapuit a nyugat előtt, és eltanulni a nyugati technikákat, az ország egyszerre irigységgel és ha­raggal tekintett a Nyugatra: csodálta fej­lettségét, és gyűlölte erőszakosságát. Hasonlóan ellentmondásos attitűdöket tápláltak a kereszténység irányában is. Egyes írók sötét erőként festették le, amely a Japán elleni világ-összeesküvés fő mozgatója.

1918-ban japán csapatok elfoglalták Kelet-Szibéria egyes részeit, és itt kap­csolatba kerültek a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvével”. A Japán-ellenes ke­resztény összeesküvést könnyű volt zsidó összeesküvésre fölcserélni: 1918 után ez az orosz gyártmányú antiszemi­ta ősröpirat hatalmas példányszámban forgott közkézen Japánban.

A második világháború befejeztével a japánoknak számot kellett (volna) adni­uk tömeges kegyetlenségeikről. A Hiro­sima és Nagaszaki elleni atomtámadás azonban módot adott nekik arra, hogy magukat tüntessék fel áldozatnak, és szenvedéseiket a zsidókéhoz hasonlít­sák. Ekkor az antiszemitizmus nem volt jelentős a szigetországban.

A változás 1967 után következett be, mikor a médiában világszerte hangsúlyt kapott a palesztin ügy és az anticionista retorika. Japánban ismét ez vált uralko­dó hangnemmé. Az országban ismét nagy példányszámban kezdtek forogni az antiszemita irományok. Noha a zsidó­ságról szóló tisztességes írások is ren­delkezésre állnak, ezek példányszáma még ma sem éri el a szennyirodalomét. Ráadásul a japán közélet vezető szemé­lyiségei tagadják, hogy országukban an­tiszemitizmus létezne, ezáltal éltetve a gyanút, hogy ők is osztják e nézeteket

Az eset „az antiszemitizmus zsidók nélkül” nevű jelenség iskolapéldája: Japánban talán kétezer zsidó él, és az országnak egész történelme során szin­te semmi köze nem volt ehhez a nép­csoporthoz. A japánok kizárólag fan­tomképpel viaskodnak: a zsidók váltak a Nyugat szimbólumává, amellyel szem­ben egyszerre éreznek fölényt (gaz­dasági teljesítményüknél fogva) és ki­sebbrendűségi érzést (mert át kellett venniük a nyugati kultúrát). Kulcs lehet e jelenség a más országokban dühöngő hivatalos antiszemitizmus megértésé­hez is.