Antiszemitizmus és Amerika-ellenesség

Bush és Sharon Hitler gyerme­kei” – olvasható a szlogen az európai háborúellenes nagygyűlések „békét hir­dető” transzparensein. Ez és az ehhez hasonló durva ki­jelentések az Európa-szerte egyre erősödő Amerika-, Izrael- és zsidóellenesség megerősödésére utalnak. En­nek a gyűlöletnek a 2003 márciusában kitört Szaddám Huszein-ellenes háború bizonyára irányt adott, ám ez már jóval az iraki háború kitö­rése előtt is nyilvánvalóan érzékelhe­tő volt. Egy 2002 tavaszán Európába látogató amerikai zsidó jogosan dup­lán kényelmetlenül érezhette magát, melynek magyarázat a szóbeli, gyak­ran durva antiszemitizmus (ez a máso­dik világháború befejezése óta még sohasem volt ennyire nyilvánvaló), valamint a közvéleményben egyre ál­talánosabban és elfogadottabban meg­nyilvánuló Amerika-ellenesség volt. Cikkemben szeretnék rámutatni arra, hogy az antiszemitizmus és az Ameri­ka-ellenesség szerkezete sok szem­pontból hasonló, és mindkettő a becs­mérlés és rágalmazás szótárából me­rít. Fejlődéstörténetük ugyan eltérő, ám a kétféle ellenségesség össze is találkozhat, minthogy mindkettőt ugyanaz a félelemből, dühből, irigy­ségből és neheztelésből táplálkozó ne­gatív energia vezérli. Manapság éppen ilyen egybeesést tapasztalhatunk, s ennek következményei súlyos károkat okozhatnak.

A hírmédiában (beleértve az interne­tet), az utcai demonstrációkon és a hét­köznapi beszédben is globális mérete­ket ölt az antiszemitizmus és az Ameri­ka-ellenesség, és az egész világra kiter­jed. A kettő oly szorosan összekapcso­lódik, hogy néha már úgy tűnik, mint­ha az Amerika iránti növekvő gyűlölet a „judeofóbia” másik megjelenési for­mája lenne, s a dolog megfordítva is igaz. Látni fogjuk, hogy az Ameriká­val, Izraellel és a zsidókkal kapcsolatos szélsőséges retorika messze eltávolo­dik az elveken alapuló nézeteltéré­sektől, s a fantázia birodalmában van a lakhelyük. Be fogom mutatni, hogy az Amerika-ellenesség és az antiszemitiz­mus miként keveredik össze ebben a bizarr közegben, és miféle bajokhoz vezethetnek. Megvizsgálom, miként érvényesülnek ezek a trendek Német­országban, ott, ahol a legenyhébb ilyes­féle támadás is közfigyelmet kelt és nem maradhat szó nélkül.

Németország mint Európa legna­gyobb és gazdaságilag legjelentősebb országa nagy befolyást gyakorol az egész kontinens politikájára, és még inkább meghatároz bizonyos alapvető szociális és kulturális irányvonalakat. Franciaország – amely elszántan igyekszik magára vállalni az amerikai törekvések kiegyensúlyozását Euró­pában – és Németország között szoros a diplomáciai kapcsolat, mindebből következően Németország külpoliti­kai kérdésekben a figyelem közép­pontjában áll. Ha mindezen kívül fi­gyelembe vesszük Németország törté­nelmi múltját, akkor nyilvánvaló lesz, miért kísér komoly figyelem minden ottani zsidó- és más kisebbségellenes megnyilvánulást.

2002. szeptember 22-én Németor­szágban másodszor is kancellárrá vá­lasztották Gerhard Schrödert. Győzel­me egyáltalán nem volt biztos a vá­lasztásokat megelőző időszakban. A közvélemény-kutatások szerint a vá­lasztási időszakban néhány ponttal megelőzte őt legfőbb riválisa, a bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber, a Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszocialista Unió konzervatív szövetségének közös jelöltje.

A legtöbb elemző szerint Schröder két alapvető tényezőnek köszönhette győzelmét. Egyrészt nagy hozzáértés­sel kezelte az ország keleti részét súj­tó pusztító árvíz problémáját a médiá­ban, másrészt a választási hajrá utolsó szakaszában bölcs, ám költséges stra­tégiát folytatott, mely sokkal inkább Bush, mint Stoiber ellen irányult. Az amerikai elnök, akit azzal vádoltak, hogy „játszadozik a háborúval”, meg­határozó tényezőjévé vált a választás­nak: Schröder habozás nélkül, erőtel­jesen támadta őt beszédeiben. A kan­cellár kijelentette, hogy nem fogja egy amerikai főparancsnok előtt „össze­csapni a bokáját”, és kategorikusan le­szögezte: az ENSZ jóváhagyása nél­kül nem kaphat német segítséget egy esetleges Irak-ellenes amerikai kato­nai „kaland”. Ezzel a német politikai baloldalt vette célba, amelynek kép­viselőinél a militáns pacifizmus sok esetben a kulturális normához tarto­zik. Ugyanakkor a Schröder által kül­politikai kérdésekkel kapcsolatban emlegetett „külön német út” minden bizonnyal jól hatott a politikai jobbol­dal nemzeti érzelmeire. Nyílt Amerika-ellenessége pedig kedvezően befolyásolhatta a volt kommunista keleti országrész szavazóit, akik nevelteté­süknél fogva Amerikában ellenséget láttak, ami nem múlhatott el nyomta­lanul. A stratégia bevált, Schröder ép­pen csak, de megnyerte a választást.

De megvolt ennek az ára. Az ellen­zéki Kereszténydemokrata Párt ve­zetője, Angela Merkel a választás napján készített feljegyzéseire támasz­kodva kijelentette: „A német-ameri­kai viszony soha nem volt ennyire rossz, mint azon az estén… Ez a kam­pány súlyos ára.”1 Egy másik keresz­ténydemokrata politikus, Wolfgang Schäuble hasonlóan nyilatkozott: „A német-amerikai kapcsolatok nem vol­tak még soha ilyen mélyponton az 1949-es államalapítás óta.”2

Természetesen Schröder saját céljai érdekében felhasználta a meglévő Amerika-ellenességet, nem neki kellett újonnan feltámasztania ezt. Ezek az ér­zelmek már korábban is léteztek, és ahogyan Henry Kissinger megjegyez­te: lehet, hogy ez „a német politika ál­landójellemzője”.3 Nem kellett sokáig várni, hogy ezek az elfojtott érzelmek agresszíven feltörjenek, nagyban hoz­zájárult ehhez, hogy az első lépést az amerikai elnök nyilvános bírálatával maga a kancellár tette meg. Az egyik hírhedt eset Schröder igazságügy-mi­nisztere, Herta Däubler-Gmelin nevé­hez fűződik, aki a tudósítások szerint az amerikai elnök iraki politikáját Hit­leréhez hasonlította: „Bush el akarja terelni a figyelmet a belpolitikai prob­lémákról. Ez egy klasszikus taktika. Hitler is így tett.”4 Ha további bizonyí­ték szükséges, hogy a légkör durván megváltozott, íme: Rudolf Scharping (Schröder volt védelmi minisztere) egy 2002. augusztus 27-i berlini talál­kozón állítólag azt mondta, hogy Bush elnököt egy „nagy hatalmú, talán túlságosan is nagy hatalmú amerikai zsi­dó lobbi” biztatta arra, hogy belevág­jon az iraki háborúba.5

Éppen Berlinben tartózkodtam, amikor 2002. május 22-én Bush elnök alig 24 órás villámlátogatásra a város­ba érkezett. Már jóval a látogatás előtt tapasztalni lehetett a Bush-ellenes in­dulatokat, széles körben „durva texasi cowboy”-nak csúfolták, s az ellen­szenv érezhetően felerősödött az el­nök rövid ott-tartózkodása idején.

A nyilvános tiltakozás kedden kezdődött, és további két napig tar­tott. Szerdán a közel húszezer főnyi tömeg kivonult az utcára. A többség békésen tüntetett, de akadtak, akik el­szántan, jóval agresszívebben hangot adtak az amerikai elnök iránti ellen­szenvüknek. A tüntetők a transzpa­renseiken „terroristának”, „háborús uszítónak” nevezték Busht, továbbá olyan szövegeket lehetett olvasni, hogy „a háború terror”, meg hogy „ál­lítsák meg Bush globális háborúját”. A viruló Amerika-ellenesség nem okoz meglepetést Kairóban, Teheránban vagy Ramallahban, no de az igen­csak aggasztó, ha nyilvánosan ameri­kai zászlót égetnek egy kiemelten fontos szövetségesnek tartott európai ország fővárosában. Felkeltette az ér­deklődésemet ez a németországi for­rongás, kíváncsi lettem, mi gerjeszti ezeket az indulatokat?

Igencsak fejfájást okozott a német szóvivőknek, hogy megmagyarázzák: ezek a tüntetések nem Amerika ellen, nem az amerikai nép ellen irányultak, csupán a Bush elnök által támogatott politika ellen. Ezek a magyarázatok részben igaznak tűnnek, de csak rész­ben. Széles körű ellenszenvnek ör­vend az Egyesült Államok általánosan hangoztatott unilateralizmusa, és nyílt nemtetszést vált ki, hogy Amerika vo­nakodik a környezetvédelemmel, a ballisztikus rakétákkal, a kereskede­lemmel stb. kapcsolatos egyezménye­ket aláírni. Sok nyugat-európai leg­alább olyan ellenszenvesnek tartja az amerikai elnök személyes stílusát, mint politikáját, és a mai Németországot különö­sen irritálja, hogy az el­nök hajlamos a katona­ság agresszív bevetésére a nemzetközi problémák megoldása érdekében.

Minél alaposabban meg­vizsgáljuk az Amerika- ellenes retorikát, annál szembetűnőbb, hogy a politikai bírálatok mö­gött mélységes irigység, félelem, vagy neheztelés bújik meg. Ez nem vala­miféle új jelenség, és teljesen mind­egy, hogy mi váltja ki, de annyi bizo­nyos, hogy ezeknek az érzelmeknek a visszatérése és eltúlzott kifejeződé­se azt sugallja, hogy valamiféle kultu­rális ismétlődés kényszere lép itt mű­ködésbe.

A német politikai kultúra szakértői felismerik, hogy bár a fenti idézet nyelvezete napjaink vádaskodó retori­kájához illeszkedik, de igazi forrása a kora 1980-as évek Németországa. Úgy húsz évvel ezelőtt egy másik amerikai elnököt azonosítottak a vadnyugattal, vele szemben voltak bizalmatlanok, és őt csúfolták forró fejű cowboynak. A német média és a német politikusok ugyanazokat a vádakat hozták fel an­nak idején Reagan ellen, mint most Bush ellen. így, ha megvizsgáljuk a német és más európai országok Ameri­kával kapcsolatos nézeteit, akkor az Amerika-ellenességben nem egysze­rűen politikai és kulturális kritikát, ha­nem sokkal inkább valamiféle pszicho­patológiát fogunk látni.

Hogy jobban megértsük ezt, munka- hipotézisként átveszem Paul Hollander idézett könyvéből az Amerika-ellenesség meghatározását. „Az Amerika-ellenesség egy különös gondolkodásmód, az ellenszenv, az averzió vagy a heves ellenségesség megnyil­vánulása, melynek gyökere esetleg nem is kapcsolódik az amerikai társa­dalom vagy az Egyesült Államok külpolitikájának működéséhez vagy an­nak milyenségéhez. Röviden… az Amerika-ellenesség nem más, mint egy negatív hozzáállás, egyfajta elő­ítélet, mely többé-kevésbé megalapozatlan… Ez az attitűd (többek között) olyan ellenséges viszonyulásokkal ro­kon, mint a rasszizmus, a sexizmus vagy az antiszemitizmus.”6

Hollander helyesen látja, hogy az Amerika-ellenesség más mélységes ellenszenvekkel és averziókkal rokon, többek között azokkal, melyek az an­tiszemitizmust táplálják. E két előíté­let közti kapcsolat tavasszal tett né­metországi látogatásom óta vált nyil­vánvalóvá számomra.

Az Amerika-ellenesség és az anti­szemitizmus közti kapcsolat jól meg­figyelhető, ha szemügyre vesszük azt a két kulcsfigurát, akik – úgy tűnik – napjainkban leginkább foglalkoztatják mind a németeket, mind az összes töb­bi európait: Georg Bush és Ariel Sharon hatalmasra nőtt, fenyegető alakját. Már idéztük azt a széles körben elter­jedt nézetet, amely szerint az amerikai elnök egy vad fickó, egy háborús uszí­tó. Ezek ugyan túlzások, de van bennük logika. A Sharonról alkotott port­ré azonban időnként még ennél is szélsőségesebb. Azóta, hogy az izraeli miniszterelnök 2000. szeptember 28-án ellátogatott a jeruzsálemi Temp­lom-hegyre, a német média Sharont – rendszeresen démonizálva – „bika­ként”, „buldózerként”, „háborús uszí­tóként” vagy „mészárosként” emle­geti. Hitlerhez és Néróhoz hasonlítják, és azt állítják róla, hogy ő „a legelve­temültebb gazember Izraelben”. Tö­mören: az izraeli miniszterelnök egy undorító szörnyeteg, egy ámokfutó, „a rémes izraeli” megtestesítője. Mint­hogy Ariel Sharon többé-kevésbé or­szága zsidó népességének egészét rep­rezentálja, így a kirajzolódó kép az iz­raeli társadalmat engesztelhetetlenül brutálisnak mutatja, amiről az jut az ember eszébe, hogy ezt az országot háborús bűnösök kormányozzák.7 Nem csoda, hogy időnként páriastá­tusba sorolják Izraelt, sőt néha „a vi­lág leggyűlöletesebb országának” ne­vezik.8

Izraelen kívül csupán egyetlen má­sik ország, Amerika szolgál rá ehhez hasonló durva minősítésre. Most a két országot együttesen szidalmazzák „el­vetemültségükért”, avagy a muzulmán szónokok démonológiájából kölcsö­nözve „nagy Sátánként” illetve „kis Sátánként” emlegetik őket. A német politikai retorika általában semmit sem szokott ennyire szélsőségesen megközelíteni, ám az is tény, hogy a német filozófus, Peter Sloterdijk a közelmúltban kifejtette: napjaink két „bűnös országa” Amerika és Izrael.9 Sokkal jellemzőbb azonban, hogy a németeket elégedettséggel tölti el, hogy „bírálhatják” Izraelt. Ugyanak­kor izgalomba hozta a kedélyeket, hogy a legszélsőségesebb kritikák né­melyike kellemetlen módon a visszá­jára fordult. 2002 tavaszán, a német választásokat megelőző időszakban például az FDP politikusa, Jürgen Möllemann mintha társadalmilag jó­váhagyta volna a palesztin öngyilkos merénylők izraeli civilek elleni me­rényleteit, nyugtalanítva ezzel a németországi zsidókat. A frankfurti zsi­dó hitközség prominens képviselője, Michael Friedman egy népszerű tele­víziós talkshow-ban különösen élesen bírálta Möllemannt, aki viszont neki­támadt Friedmannak, kijelentve, hogy az olyanok, mint Sharon, és maga Friedman „intoleranciájukkal és maliciózus stílusukkal” kiprovokálják Né­metországban az antiszemitizmust. Az FDP ugyan lassan reagált erre a rossz­ízű szóváltásra, a németországi zsidó­ság azonban egyből felismerte, hogy a már jól ismert antiszemita kliséket al­kalmazta Möllemann, amikor először antiszemitizmussal vádolta a zsidókat, majd pedig azért panaszkodott, hogy milyen igazságtalan, hogy ugyanezek a zsidók igazságtalanul felelősségre akarják őt vonni. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg az ismert német író, Martin Walser roppant ellentmondásos regénye, amelynek címe: Tod eines Kritikers (A kritikus halála). A szerző az összes antiszemita sztereotípia gát­lástalan felhasználásával rendkívül ta­szító zsidó figuraként ábrázolja a re­gény főszereplőjét. Walser regényét a kritikusok egy része hevesen szidal­mazta mint a „gyűlölet dokumentu­mát”, mások a védelmére keltek. Iz­rael és a németországi zsidóság bírá­lata tabunak számított, ennek meg­döntése újabb fejezetet nyitott a há­ború utáni német társadalom antisze­mitizmussal és holokauszttal kapcso­latos hosszú vitájában.10

Az Izraellel és Ameri­kával kapcsolatos náci utalások sokasága az egyik legvisszataszítóbb vonása napjaink antisze­mita és Amerika-ellenes retorikájának.

Dán Diner meggyő­zően bizonyította utóbbi két, e témával foglalko­zó könyvében, hogy az Amerika-ellenesség jól bevett hagyománya Né­metországban egészen a 19. századra nyúlik vissza. Az Amerikával szem­beni német fenntartások, amelyeknek hol kulturális, hol pedig politikai mo­tívumai bukkantak elő, a 20. század elején kristályosodott ki, éppen a modernitás reakciójaként. A moderni­zációval együtt járó urbanizációt, pénzközpontúságot, szekularizációt, társadalmi mobilitást, tömegkultúrát, érdem nélküli előbbre jutást, demokráciát, feminizmust mind-mind a ha­gyományos életbe történt káros be­avatkozásnak tekintették. Amerika bí­rálói hajlamosak voltak összemosni az állítólagos amerikai imperialista hege­móniától való félelmeiket és ellenér­zéseiket a zsidó pénzről, hatalomról, befolyásról és ellenőrzésről vallott képzeteikkel. Diner idézi Max Horkheimet: „…mindenhol, ahol felbukkan az Amerika-ellenesség, ott az antisze­mitizmus is jelen van.” A továbbiak­ban Horkheim kifejti, hogy Amerikát gyakran kiáltják ki a temérdek német és általában európai bajok forrásának, melyeket – annak idején – „a kulturá­lis hanyatlás okozta általános romlás” idézett elő. A romlás okait kutatva so­kan „ezt az amerikaiakban, és Ameri­kán belül ismét a – feltételezésük sze­rint Amerikában uralkodó – zsidókban találták meg”.11

Az I. világháború utóhatásaként, a náci korszakban az efféle vádak széles körben elterjedtek, és az ideológiailag megalapozott, antiszemitizmussal összekapcsolt Amerika-ellenesség közhelynek számított. Az amerikai kultú­rát degeneráltnak tekintették, melynek romlását a zsidó befolyás okozta. „Amerikával kapcsolatban megvetést és undort érzek – mondta Hitler. – Ez az ország félig elzsidósodott, félig elnégeresedett, és minden a dollárra épül.”12 A kulturális hanyatlás képze­tén túl mindenhol a feltételezett zsidó befolyásra bukkantak. Felfedezték ezt Beranrd Baruch személyében, ő volt Wilson elnök rendkívül körülte­kintően kiválasztott képviselője a versailles-i értekezleten, aki nemcsak Roosevelt legfőbb tanácsadójaként je­leskedett, hanem a Wall Streeten pénzügyi gurunak is számított. Róla megállapították, hogy a háborút sür­gette részben saját előrejutása, rész­ben pedig a zsidó világuralom megte­remtése érdekében. Henry Morgenthauról (ő Roosevelt pénzügyminisz­tere volt a II. világháború idején) szé­les körben elterjedt, hogy „a német gazdaságot tönkretevő zsidó bosszú­álló”. Még sok más befolyásos zsidó­ról (például New York hajdani polgármesteréről, Fiorello LaGuardiáról és a híres jogászprofesszorról, Felix Frankfurterről, aki Roosevelt bizalmasa volt) feltételezték, hogy a német érde­kek ellenzői, sőt Roosevelt elnökről is időnként (tévesen) azt állították, hogy a valódi neve Rosenfeld.

Németországban a nácizmus buká­sát követően ilyen és ehhez hasonló nyílt összeesküvés-elméletek nyilvá­nosan nem juthattak szóhoz, ám alig­ha tűnhetett el nyomtalanul az az elképzelés, hogy a „zsidó befolyás” fo­lyamatosan, sértő módon érvényesül. A német közvélemény-kutatók rend­szeresen rámutatnak arra, hogy a né­met polgárok jelentős része még min­dig meg van győződve arról, hogy túl nagy a zsidók befolyása a világpoliti­kában. A zsidók egyrészt saját jogon teszik ezt, részben pedig az amerikai külpolitika feletti állítólagos „el­lenőrzésüknek” köszönhetően. Pél­dául 1991-ben a német jobboldal egyik vezető egyénisége szerint a zsi­dók tehetnek az Öböl-háború kitöré­séről, minthogy a háború nem Kuvait, hanem Izrael érdekeit szolgálta. Sander Gilman az akkori időket összegez­ve kijelentette: az Öböl-háború „meg­mutatta, hogy a németországi Ameri­ka-ellenesség és főleg a békemozga­lom tagjainak s ezek szimpatizánsai­nak zsidóellenessége miként láttatta amerikai-zsidó-izraeli megszállásnak a háborút”.

Az utóbbi két évben Franciaország­ban fordult a legsúlyosabbra a helyzet. Itt az Amerika-ellenesség mind a poli­tikai, mind pedig a kulturális életben hangot kapott, az antiszemitizmus pe­dig olyan nyíltan és agresszíven je­lentkezett, mint soha a II. világháború befejezése óta. Ez az ellenséges érzü­let a közel-keleti konfliktussal kapcso­latos francia nézeteket tükrözi. Heve­sen bírálták Izraelt, és szembekerültek az Egyesült Államokkal, melyet Izrael védelmezőjének tekintenek. Gyako­riak a negatív francia megnyilvánulá­sok mindkét országgal kapcsolatban. Ezek után nem meglepő, hogy a fran­ciaországi hatalmas muzulmán közös­ség militáns elemei nyíltan hirdetik Amerika iránti gyűlöletüket, továbbá feljogosítva érzik magukat, hogy tet­szés szerint bántalmazzák a franciaor­szági zsidókat, akikben az izraeliek megtestesítőit látják. Egyesek úgy tesznek, mintha a francia média Izra­ellel szembeni verbális agressziója igazolná a francia zsidók ellen elköve­tett fizikai bántalmazásokat. Ezzel egy időben a francia iskolákban feldühö­dött muzulmán diákok rendszeresen megfélemlítik azokat a pedagógusokat, akik a holokausztról akarnak órát tartani. Előfordult, hogy agresszíven megakadályozták, hogy az iskolában a II. világháborús zsidó szenvedésekről beszéljenek. A holokauszt gyakorlati­lag tabutémává vált, egyes iskolák pe­dig valósággal törvényen kívüli terü­letté lettek. A történelem elhallgatása, továbbá az Izraellel szembeni nyílt el­lenségesség egyaránt hozzájárul a francia zsidók napjainkban tapasztal­ható rossz közérzetéhez.

Franciaországban 2000 őszétől erő­södtek fel a zsidóellenes indulatok, melyek kisebb-nagyobb hullámai az­óta sem csitulnak. A francia hatóságok hosszú ideig nem ismerték fel ezeknek a mocskos akcióknak a tényleges je­lentőségét. Túlságosan hosszú ideig figyelmen kívül hagyták ezt a súlyos problémát, amelyet a bevándorlók nyomorúságos negyedeiben gyakran előforduló társadalmi engedetlenség egyik megnyilvánulásának tekintet­ték. Más szóval, a zsidóellenes erősza­kos cselekedetekben egyszerűen a francia városokban általában egyre növekvő bűnözés egyik tényezőjét lát­ták. Sok esetben a zsidóellenes erősza­kot „természetes etnikai összetűzés­ként” igyekezték megmagyarázni, melyről úgy vélték, hogy a Közel-Ke­leten dúló folyamatos arab-izraeli erőszak elkerülhetetlen folyománya Franciaországban. Volt idő, amikor Chirac elnök határozottan kijelentette: „Franciaországban nincs antiszemitiz­mus.” A rettenetes zsinagógagyújto­gatások idején sem tartotta fontosnak Chirac vagy Lionel Jospin miniszterelnök felkeresni ezeket a meggyalá­zott helyeket. (Igaz, később, a 2002-es választási kampány kezdetén a francia elnök szimpátialátogatást tett Le Havre-ban, ahol megtámadtak egy kisebb ima­házat.)

Már csak a zsidók és a zsidó intéz­mények ellen elkövetett inzultusok száma is tarthatatlanná tette a nyilvá­nos tagadást, és az utóbbi hónapok­ban, mióta Nicolas Sarkozyt kinevez­ték belügyminiszternek, érzékel­hetően nagyobb elszántsággal igye­keznek megfékezni az erőszakot. Nos, ennek éppen itt az ideje, minthogy a franciaországi antiszemiták már túl­léptek a zsidó szimbólumok nyilvános meggyalázásán, s immár a zsidók és a zsidók tulajdona elleni nyílt erőszak van napirenden. 2001 januárja és má­jusa között több mint háromszáz zsi­dóellenes támadásra került sor, 2003 tavaszán az ilyen gyűlöletből eredő erőszakos cselekedetek száma megha­ladta az ezret!

Nem véletlen, hogy a franciaországi antiszemitizmus eldurvulása ugyan­arra az időre tehető, mint amikor az Amerika-ellenesség meghatározó vo­nása lett a politikai és kulturális élet­nek. A franciák Amerikával szembeni ellenszenve egyre jobban megerősö­dött az elmúlt években, azonban ez valós politikai ellentéteken alapszik, melyek belpolitikai okai közé tartozik többek között az új Európában betöl­tött szereppel kapcsolatos ambivalen­cia, és a franciák csökkenő világpoliti­kai szerepe. Ez utóbbi tényező egyál­talán nem elhanyagolható, világosan megmutatkozik az iraki háborút meg­előző agresszív, Washingtonnal szem­beni francia politikában. Azonban túl a két ország közti feszültségen (amely velejárója annak a francia törekvés­nek, hogy nemzetközi kérdésekben Amerika riválisaként kíván mutatkoz­ni) a francia Amerika-ellenesség pole­mikus természetének mélyebb gyöke­rei vannak.

Az elmúlt két-három évben Európa legtöbb országa a német és francia helyzeten keresztül bemutatott fejlő­déshez hasonló utat járt be, és sehol sem mutatkoznak a változás jelei. Egy friss jelentés szerint Angliában 75 szá­zalékkal nőtt a zsidóellenes atrocitá­sok száma 2003 első negyedévében. Az incidensek száma ugyancsak emel­kedett Spanyolországban, Hollandiá­ban, Belgiumban, Olaszországban, a volt Szovjetunió területén, és még sok más helyen. Az Amerika-ellenesség mindenhol összekapcsolódik az Izrael-ellenes érzelmekkel, és gyakorta hallani, hogy a „cionista érdekek” avagy a „zsidó lobbi” mozgatja a szín­falak mögül az eseményeket a világ­rend megdöntése érdekében. Az angol író, Michael Gove szerint mostanra összeolvadt a „jenkifóbia” és a „judeofóbia”, és ami ebből született, az semmi jóval nem kecsegtet. „Ameri­kát és Izraelt is olyanok alapították, akik az előítéletek elől menekültek el Európából. Európa tragédiája, hogy az előítéleteknek köszönhetően ellen­szenv övezi mind a két nemzetet.”13

Hova vezet ez a szomorú állapot, és meddig tarthat még? És milyen követ­kezményei lehetnének azoknak a kér­déseknek, melyeket érdemes volna komolyan végiggondolni? Egyelőre nem mindenki ért egyet abban, hogy Európában súlyosan növekvő Ameri­ka- és zsidóellenesség tapasztalható. Sokan úgy érvelnek, hogy a zsidóel­lenesség kellemetlen, de jelentéktelen probléma, amely leginkább olyan csa­lódott muzulmán emigránsokra jel­lemző, akik maguk is a faji gyűlölet és diszkrimináció áldozatai. És egyéb­ként is – szerintük -, amit a zsidók an­tiszemitizmusnak neveznek, az alap­vetően egyáltalán nem létezik Európá­ban, viszont „állítólagos meglétével egyesek az izraeli kormányon belül ci­nikusan manipulálnak, hogy elhallgat­tassák a Sharon-kormány politikájával kapcsolatos ellenvéleményeket”.14

Ez egy nyugtalanító, nem csituló probléma. Senki sem szereti, ha anti­szemitának nevezik, és senkit sem szabad antiszemitának nevezni, aki nem az. Azonban tényleg vannak anti­szemiták, akiknek szavaik és tetteik roppant ártalmasak. így egyáltalán nem meglepő, hogy az újra lábra kapó európai zsidóellenességre az aggódó zsidók minden lehetséges alkalommal felhívják a figyelmet. A zsidók tisztá­ban vannak azzal, hogy Izrael is, mint minden állam, hibázik, és hogy a tisz­tességes kritika alól ez az ország sem kaphat felmentést. Ugyanakkor az iz­raeli politika jogos bírálata időnként az ország megbélyegzéséig fokozó­dik. Az arab-izraeli konfliktussal kap­csolatos európai vitákban elsősorban a baloldal hajlamos az egész cionista mozgalmat bírálni. Előfordul, hogy kétségbe vonják a zsidó állam erköl­cseit, sőt Izrael állam létjogosultságát is megkérdőjelezik. A még szélsősé­gesebbek Izrael állam egész létét uta­sítják el: az izraeli miniszterelnököt Milosevicnél is kegyetlenebb „hábo­rús bűnösnek” nevezik, az izraeli né­pet pedig napjaink fasisztáinak vagy nácijainak tekintik. Ez a vélemény a muzulmán világban általánosnak mondható, de Európában is felbukkan időnként. Helyesen beszél, aki ezt an­tiszemitizmusnak nevezi.

Ugyancsak a problémához tartozik, és további kérdéseket vet fel, hogy bár az európai média Izraellel kapcsolat­ban kevésbé durva, s hangneme nem szükségszerűen ellenséges, ugyanak­kor roppant elszánt, sokszor szólaltat­nak meg olyanokat, kiknek kritikus hajlama szinte kizárólag Izraelre kor­látozódik, és a világ más tájain történő igazságtalanságokra alig figyelnek. A londoni King’s College professzora, Shalom Lappin nemrég figyelemre méltóan józanul írt erről a kérdésről. Miután ő is eleget tesz a mára köte­lezővé lett rítusnak, és elismeri, hogy nem minden Izraellel kapcsolatos bí­rálat igazságtalan, Lappin rámutat, hogy az európai kommentárok nagy többsége tele van túlzásokkal, törté­nelmi pontatlanságokkal, és ideológiai előítéletekből származó torzításokkal:

„A mai európai baloldal túlnyomó része megörökölte a liberálisok és a forradalmárok zsidó közösségekkel szembeni ellenszenvét, amely napja­inkban Izraellel szemben érvényesül.

Az asszimilált értelmiségieket és a ha­ladó zsidó aktivistákat nagyra értéke­lik, ugyanakkor magát a zsidó államot törvényen kívüli entitásként kezelik, amely méltatlan egy olyan néphez, mely saját történelméből megtanulhat­ta volna, hogy a nacionalizmus osto­baság. Szerintük a mostani intifáda nem annyira a területfoglalás és a tele­pes-politika csődjének, hanem annak következménye, hogy egyáltalán léte­zik olyan, hogy zsidó politika.”15

Leegyszerűsítve, ez az Izrael-ellenesség a független zsidó politika és a zsidó nemzeti függetlenség gondolatá­nak alapvető elutasításából ered. Ez az ellenvélemény bizonyos körökben ál­talánosan elterjedt volt a zsidó állam alapítása idején, ám több mint fél év­századdal későbbi felbukkanása ugyancsak meglepő. Pontosan fogal­maz Lappin, amikor azt állítja, hogy akik így vélekednek, törvénytelennek tartanak minden elképzelést, amely a zsidó állam létét feltételezi. Ők a zsi­dó állam jogosultságától mint olyantól idegenkednek, s lényegében érvény­telennek tartják a zsidó állam jelenle­gi formáját. Ennek komoly hagyománya van az európai egyházi és világi kultúrában csakúgy, mint az iszlám világban.

Mint ahogy léteznek, akik tagadják az antiszemitizmus meglétét, vannak olyanok is, akik az Amerika-ellenességet tagadják. Ez utóbbiak állítása szerint az egész világ együttérzéssel fordult Amerika felé a New York és Washington elleni szeptember 11-i terrortámadást követően, ám ez a jóin­dulat szertefoszlott a meggondolatlan és arrogáns amerikai külpolitikának köszönhetően.

Tény, hogy a legkülönbözőbb or­szágokban nagy tömegek fejezték ki szolidaritásukat Amerika iránt szep­tember 11-e után, ám ez a szolidaritás nyilvánvalóan addig volt tapasztalha­tó, amíg az amerikaiak áldozatok vol­tak. Paschal Bruckner írja: „Szeptem­ber 11-én éjszaka városunk többsége nyilvánvalóan együtt érzett az áldoza­tokkal, de azt is sokan mondogatták, hogy ’ezt az amerikaiak megérdemel­ték’.”16 Időnként a világ szimpátiája a zsidók felé is árad, amikor ők az áldo­zatok. Ám amikor az amerikaiak és a zsidók erősnek bizonyulnak, ez azon­nal semlegesíti a korábbi jóindulatot, ez az érzés az ellenkezőjébe fordul át. A zsidókról minduntalan azt képzelik, hogy hatalmas erőt tartanak a markuk­ban, melyet előre megjósolhatatlan módon, bármikor bárkire rászabadít­hatnak. Amiri Baraka amerikai költő szerint a World Trade Center elleni merényletet izraeli terroristák követ­ték el, állítása szerint a zsidókat előre figyelmeztették, hogy mi fog történni szeptember 11-én, s így ők nem men­tek be aznap az ikertoronyba dolgozni. A legkülönbözőbb emberek meggyő­ződése az a fantazmagória, mely sze­rint a Columbia űrrakéta katasztrófája egy „titkos zsidó-izraeli összeeskü­vés”17 következménye. Sokak számá­ra az amerikaiak és a zsidók nem egy­szerűen összetartoznak, hanem a kö­zös gyűlölet tárgyaiként felcserél­hetek. „A zsidók hozzák ránk a bajt” – fogalmazott világosan a fasiszta Né­metország népszerű szlogenje. Ma az amerikaiakban látják a bajok forrását. De a zsidók sem úszhatják meg, sőt a zsidókról alkotott negatív képmás összemosódik az amerikaiakról alko­tott negatív képpel, és a kettőt – me­lyet a mindenhol jelen lévő két mu­mus, Bush és Sharon szimbolizál – együtt, egy kalap alatt ítélik el. Ennek a képzeletbeli szörnynek Franciaor­szágban már nevet is adtak: „Busharon”. Egy franciaországi zsidó asszony az országában tapasztalható egyre nö­vekvő Amerika-ellenességről és anti­szemitizmusról megjegyezte: „Ami­kor azt mondják, ’Amerika’, akkor Izraelre gondolnak, és amikor ’Izraelről’ beszélnek, akkor a ’zsidókról’ van szó.18

Avagy fogalmazhatunk még ponto­sabban: ezek az emberek egyáltalán nem gondolkodnak. A fentieknek szinte semmi közük a valós ameri­kaiakhoz és a valós zsidókhoz, hanem azokhoz a hatalmasra nőtt képzelet­beli lényekhez kapcsolódnak, melyek mind több ember fejébe fészkelték be magukat az egész világon. Leleplezve az Amerika-ellenességet és az antiszemitizmust tápláló érzelmeket, a szim­bolikus identitás birodalmába lépünk, ahol kísértetfigurákkal: képzeletbeli amerikaiakkal és zsidókkal találkoz­hatunk.

Margitta Nóra fordítása

Jegyzetek

Wolfgang Schäuble: How Germany Become Saddam’s Favorite State. Wall Street Journal, 2002. szept. 20.

The New York Times, 2002. szept. 23.

Henry Kissinger: Why US-German Ritt Could Set Europe Back 100 Years. Scotland on Sunday, 2002. okt. 20.

New York Times, 2002. szept. 20.

William Safire: The German Problem. New York Times, 2002. szept. 19.

Paul Hollander: Anti-Americanism: Critiques at Home and Abroad. 1956-1990. New York, 1992. Oxford UP, 381.

Az idézetek az American Jewish Committee megbízásából készült jelentésből származnak, címe: The Mideast Coverage of the Second Intifada in the German Print Media, with Particular Attention to the Image of Israel (2002. június), 10., 15., 17-18. A jelentést a Duisburger Institut für Sprach- und Sozialforschung ösz­töndíjasai készítették a 2000 szeptemberétől 2001 augusztusáig terjedő időszakban.

Avishai Margalit: The Suicide Bombers. New York Review of Books, 2003. jan. 16.

Sloterdijk megjegyzése a Profil című osztrák lapnak adott interjújában jelent meg 2002. szept. 24-én.

Möllemann-nal, Walserrel kapcsolat­ban lásd még Alvin H. Rosenfield: Feeling Alone Again: The Growing.

Dan Diner: America in the Eyes of the Germans: An Essay on Anti-Americanism. Princeton, N.J. Markus Wiener Publisher, 1996, 26., 21.

Hitler szavai: i. m., 83.

Idézi John Vinocur: Why France Disdains America. International Herald Tri­bune, 2002. okt. 9.

Pascal Bruckner: Europe: Remorse and Exhaustion. Dissent. Spring, 2003, 14.

Az adatok a Community Security Trusttól származnak, amely az angliai antisze­mita incidenseket vizsgálja. Hundreds of Graves Desecrated, BBC News, 2003. máj. 9.

Michael Gove: The Hatred of America is the Socialism of Fools. The Times (Lon­don), 2003. jan. 8.

Timothy Garton Ash: Anti-Europeanism in America. New York Review of Books, 2003. febr. 13., 34.

18 Lásd Craig Smith: French Jews Tell of a New and Threatening Wave of Anti-Semitism. New York Times, 2003. márc. 22.