Ámosz Oz: Európa és a Negev között

Ámosz Oz

Nálunk Izraelben az írók sok tekintetben olyan népszerűségnek örvendenek (vagy mondjam inkább úgy: szenved­nek?), mint más országokban a filmsztá­rok. Ez egyszerre zsidó és kelet-európai hagyomány. Az emberek úgy tekintenek az írókra, mint afféle prófétákra, noha persze ők az ilyen várakozásokat nem tudják beteljesíteni. Az íróknak minden kérdésre tudniuk kell a választ. Izrael feltehetőleg az egyetlen ország a vilá­gon, ahol egy vezető napilap első oldala­in támadják meg egy regény hősét vagy hősnőjét, mert az nem a megfelelő idő­ben szeretett bele egy arabba. Ami lé­nyeges: mindez nem a könyv-rovatban, hanem a vezércikkben olvasható.

Izrael az az ország, ahol a miniszterel­nök gyakran meghív egy költőt vagy írót késő esti kandalló melletti csevegésre, hogy fontos lelkiismereti problémákat vitassanak meg. Ilyesminek számos al­kalommal magam is részese voltam. A miniszterelnök ilyenkor megkérdezi az írót, hol tért le a nemzet a helyes útról, és merrefelé kéne mennie. Áhítattal hall­gatja az író válaszát, ám éppoly termé­szetességgel hagyja majd figyelmen kí­vül. A költőknek és íróknak valójában nincs komoly befolyásuk a politikusok­ra. Izrael hagyományai szerint a próféták országa, de nekik sem volt különöseb­ben sok sikerük, amikor a politikusokat kívánták befolyásolni, így hát irreális len­ne egy mai írótól elvárni, hogy jobb teljesítményt nyújtson a prófétákénál.

Mindazonáltal az íróknak van bizo­nyos súlyuk, és az emberek odafigyel­nek a mondandójukra. Ha én holnap az izraeli utak állapotáról nyilatkoznék, ez téma lenne a napilapokban. Talán az inf­rastruktúra szakértője vagyok? Vagy a közlekedésé? Nem, csak éppen egy író szólt hozzá a kérdéshez. Itt mindenki is­meri a fontosabb írók nevét, és igen va­lószínű, hogy egy taxisofőr olvasta az író könyveit.

A Békét most mozgalom, melynek tag­ja vagyok, nem párt, hanem inkább hang, amely erősödik vagy halkul, amint azt a körülmények kívánják… A Békét most nem vethető össze az európai bé­kemozgalmakkal. Békepártiak vagyunk, de nem pacifisták: legtöbben a mozga­lom tagjai közül megjártuk már a harc­mezőt – és ha megtörténne a leg­rosszabb, és ismét falnak vetett háttal kéne védekeznünk, lehet, hogy újra fegy­vert fognánk. Nem osztjuk a nyugati „Szeretkezz, ne háborúzz!¹” felfogást, sem az amerikai békemozgalom vietná­mi háború idején hangoztatott vélemé­nyét, amely szerint a Vietkong volt a „jó fiú”, saját honfitársaik pedig a „rossz fiúk”. A Békét most tagjai közül szinte senki nem hiszi, hogy az arab-izraeli konfliktusban a palesztinok a jó fiúk. Megilleti őket az önrendelkezés és a nemzeti függetlenség, de elismerés a tisztességes magaviseletért már nem. Én azonban sohasem hittem, hogy a füg­getlenség olyasvalami, ami csak a jó ma­gaviseletű népeknek jár. Ha így lenne, a nemzetek háromnegyed részének füg­getlenségét el kellene kobozni, Német­országét és Ausztriáét pedig talán mind­örökre…

*

Igen hosszú ideje nem vagyok tagja egy politikai pártnak sem… A pártok olyanok számomra, mint a villamos: ameddig arra mennek, mint én, haszná­lom őket, érzelem azonban nem köt hozzájuk. Ezzel szemben mély kötődést érzek a korai cionista szocialisták iránt; nézeteim szellemileg és érzelmileg egya­ránt az ő ideológiájukban gyökereznek. Sokkal jobban átláttak a dolgokat, mint a marxisták vagy más európai szocialis­ták. A hetven éve tartó ellentét az ara­bokkal sok törést okozott, így nem telje­sedhetett be a korai cionisták álma: az „Izrael a népek fénye” idea nem vált va­lósággá. A korai cionisták éles szemmel látták át az emberi természetet, és nem voltak különösebben optimisták. Az eu­rópai szocialistáktól eltérően sohasem állították, hogy a társadalmi körülmé­nyek változásával az emberek is auto­matikusan jobbak lesznek, és magától eltűnik az irigység, a törtetés és az ön­zés. Másfelől soha nem engedtek a le­egyszerűsítő marxista nézetek csábítá­sának sem, melyek szerint erővel kell felnyitni az emberek szemét, hogy meg­lássák a fényt. Hitték, hogy nem minden embert teremtettek egyformának, de mindenkinek egyforma joga van, hogy más legyen. Hittek az önként alakított kis társadalmi sejtek fontosságában is, amelyek olyasformán működnek, mint egy nagy család, amelyekben az embe­reket inkább a tisztesség és a büszkeség sarkallja munkára, mintsem a teljesít­mény vágya, vagy az anyagi jutalom. Ha az emberek tudják, kiért dolgoznak, ha közvetlen környezetükben élő barátai­kért dolgoznak, szégyellik majd őket ki­zsákmányolni és büszkék lesznek, ha gyarapodásukhoz hozzájárulhatnak. Ezért hitték a korai szocialista cionisták, hogy a szégyen és a büszkeség a közösségben fontosabb lehet, mint az anyagi jutalom. És nem voltak aszkéták. Sosem állították, hogy az ember legyen éppoly szegény, mint felebarátja. Miért ne len­nének egyformán gazdagok? Sosem hit­ték, hogy a szocializmusnak felülről kell jönnie, az állami hatóságoktól és testü­letektől. Ezek az emberek bizonyos mér­tékig anarchisták voltak. Úgy imám le a szocialista cionizmus alapító atyáit – leg­alábbis közülük egyeseket – mint kvázi- vallásos szociális anarchistákat.

Egyikük, Aharon David Gordon azt írta, hogy a legnagyobb kielégülést nyúj­tó két emberi tapasztalat az alkotás és a felelősség – mindegy, hogy milyen ki­csiny vagy nagy területen. Az az emberi lény, akit az elégedettség e két forrásá­tól megfosztanak, szörnyeteggé válik. A cionista szocialisták roppant szkeptiku­san fogadták az emberek született jósá­gáról szóló romantikus ideákat. Ehelyett arra figyelmeztettek, hogy a világ elnyo­mottjai és kizsákmányoltjai nem egysze­rűen szabadságra vágynak, hanem arra, hogy maguk legyenek elnyomók és ki­zsákmányolok. Sajnos a szocialista rea­lizmus fogalmát megmérgezte a Szovjet­unió. Ha nem így lenne, azt mondanám, hogy a korai cionista szocialisták realis­ta szocialisták voltak. Az én szívemben különleges hely illeti meg őket, noha tu­dom, hogy látomásaik manapság csak távoli álmok.

Izrael ma tökéletlen demokrácia, mint minden demokrácia, amelyet ellenségei nyíltan fenyegetnek – mint Anglia vagy az Egyesült Államok a II. világháború idején. Bizonyos tekintetben Izrael nem is annyira demokrácia, mint inkább anarchikus állam. Olyan ország, amelyet minden egyes polgára nem csupán befo­lyásolni és megváltoztatni kíván, de sajátkezűleg kormányozni is. Izrael a négy­millió miniszterelnök országa és mind a négymillió egyben önjelölt próféta és Messiás, itt mindenki mindent jobban tud. Nyugaton a politikát általában az életszínvonal, a sör ára befolyásolja el­sősorban. Nálunk, Izraelben ez élet és halál kérdése. A politika nem olyasmi, ami valahol messze, más világban törté­nik, és esetleg csekély hatással van a mi életünkre. Itt egy rossz döntés a halálba taszíthat bennünket. Nem szegénységbe – halálba. Ezért olyan átpolitizált, érze­lemtől fűtött a mi népünk, ezért érzi, hogy köze van a dolgokhoz.

Izrael mélységesen demokratikus or­szág, mert automatikusan senki nem fo­gadja el a parancsokat, senki nem enge­delmeskedik… Nem a hadsereg formálta a maga képére a nemzetet, hanem a nemzet a hadsereget. Hadd mondjak el erről egy történetet. 1967 júniusában, a Hatnapos háború előtt behívtak tartalé­kosnak. A harc kitörése előtti éjszakán a tábortűz mellett ültem bajtársaimmal, a legkülönbözőbb életkorú tartalékosok­kal és a küszöbön álló háborúról beszél­gettünk. Egyszer csak egy tábornok lé­pett közénk a sötétből és mi elhallgat­tunk. A tábornok magyarázni kezdte, mi­ként képzeli el az ütközetet. Pár mondat múlva azonban félbeszakította őt egy kövérkés, szemüveges káplár. „Bocsás­son meg tábornok olvasta ön Tolsztojtól a Háború és békét?” – kérdezte rendkívül udvariasan „Ezt hogy érti? Természe­tesen olvastam” – válaszolt a tábornok. „És tudja, hogy éppen azt a hibát készül elkövetni, amelyet Tolsztoj szerint az oroszok követtek el a borogyinói csatá­ban? – folytatta a káplár. A következő pillanatban már az egész társaság vadul vitatkozott Tolsztojról, a Háború és bé­kéről, történelemről, stratégiáról és eti­káról. Kiderült, hogy a káplár civilben az orosz irodalom professzora Tel-Avivban, a tábornok pedig a filozófiából szerzett tudományos fokozatot a Jeruzsálemi Egyetemen. Erre gondoltam, amikor ko­rábban azt mondtam, hogy a nemzet és annak anarchiára való hajlama formálja a hadsereget. A hadsereg még ma is gyakran úgy működik, mint egy ifjúsági mozgalom, melyet sokkal inkább jellemez az érvelés, vitatkozás, mint a paran­csok végrehajtása.

Nem jöttek volna ide a zsidók hatvankilenc különböző országból, ha nem osztották volna mindannyian a közös irodalmi, liturgikus és kulturális hagyományokat. A könyvek hozták őket ide. Pusztán az elnyomás más országba is vezethette volna őket – miért volt olyan magától értetődő az etiópiaiaknak, hogy Izraelben keressék az otthonukat? Csu­pán pár percet kell itt eltölteni az utcán, hogy belássuk: zsidó faj nem létezik. A zsidók nem képeznek etnikai csoportot, ami őket egyesíti, az a fejükben van. Mi köt össze egy harmincas években Izrael­ben letelepedett német zsidó értelmisé­git és egy etiópiai zsidó parasztot? Bizo­nyosan nem Bach, Goethe vagy a belső- építészet iránti rajongás. Ám mind a ketten olvastak és tanultak bizonyos köny­veket és mindkettőt üldözték zsidósá­guk miatt.

*

A modern héber nyelv ma olyasfor­mán fejlődik, mint az angol I. Erzsébet korában. Olyan, mint az olvadt láva – ami úgy értendő, hogy az író, költő roppant szabadságot élvez, mikor új szavakat, formákat talál ki. Amikor az Erzsébet ko­rabeli angolról beszélek, természetesen nem állítom azt, hogy minden író egy új Shakespeare. Pillanatnyilag Tel-Avivban egészen biztosan nincs több féltucatnyi Shakespeare-nél. De óriási a kísértés ar­ra, hogy szabadon, tetszésünk szerint formáljuk a nyelvet… Ha szükségem van egy szóra, ami nem létezik, megalkotha­tom én magam, hozzátéve egy bibliai szóhoz egy elő- vagy utótagot. Egyszer egy taxisofőr, akinek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, egy olyan szót használt beszélgetés közben, amit én ta­láltam ki. Ez a legtöbb, ami a halhatat­lanságból juthat egy embernek. Lehet, hogy a könyveimet holnapra már elfelej­tik, de ez a szó élni fog, minden bi­zonnyal addig, amíg maga a nyelv.

A bevándorlók minden új hulláma ma­gával hozta saját irodalmi hagyományait és saját értékeit. Néhány évvel ezelőtt egy bizonyos Tel-Aviv-i kávéházban találkozhattunk a héber irodalom John Donne-jával, Lord Byronjával és Allen Ginsbergjével, akik mind egy asztalnál ültek és vitatkoztak. Az elmúlt évszázadok eu­rópai irodalmi hagyományai itt mind megjelentek néhány évtized alatt: a ro­mantika, a klasszicizmus, a szocialista realizmus, a szürrealizmus. Itt Franz Kaf­ka és Goethe kortársak. Mindamellett azt mondom, hogy az orosz irodalom hatása a legnagyobb – talán azért mert az oroszországi bevándorlók érkeztek ide elsőként. Én ezért a magam gyökere­it is úgy határozom meg, mint ami héber és orosz.

*

Nagyapám a korai cionisták egyike volt Odesszában. Cionista volt még Herzl előtt, költő is volt, rossz, szentimentális költő, aki Cionról írt verseket, amelyet so­se látott, meg a héber nyelvről, amelyet nem beszélt Az orosz és a jiddis volt az anyanyelve. Mikor Oroszország a forrada­lom után elviselhetetlenné vált, nagy­apám, aki a középosztályhoz tartozott, fogta a családját és Vilniusba költözött, amely akkor Lengyelországhoz tartozott. Ott éltek tizennégy évig, míg végül az an­tiszemitizmus ott is elviselhetetlenné vált. De még akkor sem jutott nagyapám eszé­be, hogy hitének megfelelően Cionba jöj­jön, mert ott az életkörülmények túlságo­san primitívek, közel-keletiek voltak szá­mára; ő mégiscsak európai volt így hát 1931-ben amerikai vízumért folyamo­dott és az amerikaiak nemet mondtak. Akkor brit állampolgárságért folyamo­dott, de azok is nemet mondtak, elég zsidójuk volt. Nemet mondtak a bandák is. Elég bolond volt ahhoz, hogy 1931-ben német állampol­gárságot kérjen, és én roppant hálás vagyok a weimari köz­társaság ható­ságainak, amiért elutasították, más­különben ma nem lennék itt.

Így hát a család nagy bánatosan elhatározta, hogy Jeruzsálembe jön, amelyet a nagyapám úgy írt le költeményeiben, mint a földi paradicso­mot, a mennyei várost.

Valójában nagyon sok baja volt itt. A hőség, a közel-kele­ti atmoszféra, a provincializ­mus, a vibrálás, a szegény­ség, az elszigeteltség, vala­mint az, hogy nem volt egy jó koncertterem, opera, egy jó könyvesbolt a szomszéd utcában – mindez roppant módon megnehezítette az életét. A Kultúra hiánya fájt, ahogy a kultúrát Európában értik. Mikor nagyapám Jeruzsálembe jött, abbahagyta a költészetet. Üzletember lett, az elmúlt évi bécsi divatot importálta Jeruzsálem közel-keleti hölgyei számára. Az üzlet ment egy darabig, aztán színre lé­pett egy ügyesebb zsidó, aki Párizsból hozta be a tavalyi divatot. Nagyapám tönkrement és újrakezdte a költészetet – az érzelgős, orosz nyelvű hazafias ver­seket Jeruzsálemről, ahol az utcák arannyal vannak kikövezve. Isten jelenléte érzik és angyalok gyülekeznek az utca­sarkon. Akkoriban kisfiú voltam és meg­kérdeztem a nagyapámat: „Miért írsz oroszul? Nem tudsz héberül? Ódákat írsz a héber nyelvről oroszul!” Erre ő így felelt „Idefigyelj fiam: én oroszul nevetek, oroszul álmodok, oroszul sírok, ezért írni is oro­szul írok.” Ennek volt értel­me. „De mi ez a sok zagyvaság az angyalokról meg az aranyról – folytattam – elég régóta élsz itt, tudhatod, hogy milyen az igazi Jeruzsá­lem!” Mikor az „igazi Jeruzsálem”-et meghallotta, nagy­apám vörösbe borult arccal üvölteni kez­dett: „Honnan a pokolból tu­dod te, hogy milyen az igazi Jeruzsálem? Az igazi Je­ruzsálem az én verseim­ben van!” És ebben kétségkí­vül igaza volt. Ez a történet jól il­lusztrálja szá­momra az ellentmondást Jeruzsálem­mel és Európával kapcsolatban.

Apám az összehasonlító irodalomtör­ténetből szerzett tudományos fokozatot a vilniusi egyetemen, és Jeruzsálembe érkezvén az volt a szándéka, hogy aka­démiai karriert csinál: remélte, hogy ta­nár lehet Jeruzsálemben, az újonnan alapított Héber Egyetemen. Sosem lett az, mert abban az időben az összeha­sonlító irodalomtörténetből több volt a tanár, mint a diák. A legjobb német egyetemekről érkezett e szakterület szá­mos professzora, apámnak pedig csak a vilniusi egyetemről volt papírja. Így hát könyvtáros lett egész hátralevő életében és természetesen egész sor könyvet írt összehasonlító irodalomtörténetből.

Mikor kisfiú voltam, szüleim azt mon­dogatták nekem: egy napon, biztos nem a mi életünkben, Jeruzsálem igazi város lesz. Huszonöt évig tartott, amíg megér­tettem, hogy az „igazi” város számukra európai várost jelentett. Az ő szeretet-gyűlölet viszonyuk a kontinenssel ben­nem is megvan és jelen van minden írá­somban: az érzés, hogy otthon vagyok és mégsem; hogy van egy másik hely, ami csodálatos, de szörnyű és veszélyes is; hogy Európa eltaszította a nagyszüleimet, apámat és anyámat. A csodálat és a harag vegyüléke tölt el, ha a keresz­tény Európára gondolok: csodálat Észak hatalmas erdői, katedrálisai, folyói, híd­jai iránt. Ám amint látják, végül mégis in­kább itt élek, a sivatag közepén, más zsidók között és ez az otthonom. De azért itt, Aradon gondosan ápolom az én kis kertemet, hogy legyen egy parányi Európám a sivatag közepén.