Amit rováson kell tartani

A RÁKOSI-FÉLE sztálinista és a Kádár-féle félig sztálinista rendszer bűneit napjainkban sorra felidézi a közvélemény, a sajtó. Napvilágra jutnak egész rétegek és társadalmi csoportok agyonhallgatott sérelmei, sok-sok ezer ember régóta elfeledettnek vélt vagy inkább annak színlelt súlyos sérelmei. És egyre-másra fölmerül a jogos kérdés: a politikai, jogi és erkölcsi rehabilitáción túlmenőleg (ami különben még maga sem elintézett dolog) nem kellene-e valami anyagi jóvátételben is részesíteni a kárt szenvedetteket, akiket az egykori terrorintézkedések sok esetben örökre kizökkentettek az élet rendes, megszokott kerékvágásából és akiknek sokszor még fiaik és unokáik is nyögik e sérelmek következményeit.

És tanúi vagyunk társadalmi és kormányzati kezdeményezéseknek, amelyek célja, hogy legalább valamelyes anyagi kárpótlást kapjanak az 1949 után politikai okból internáltak, sőt még az 1945–1948-as években internáltak is, továbbá a recski rabok, az 1956-os forradalmat követő megtorlás áldozatai, a civilek, akiket a Szovjet Hadsereg a nemzetközi joggal ellentétes módon évekre kényszermunkára hurcolt Oroszországba, 1945 után.

*

MINDEZEK a kezdeményezések jogosak, az igények indokoltak. És bármennyit fizessen is az állam e sérelmek elszenvedőinek vagy leszármazottaiknak, bizonyos, hogy a méltányos összeghez képest csak filléreket adhat. Ám az is kétségtelen, hogy még a szerény mértékű jóvátétel is súlyos terheket ró a kormány költségvetésére, a nemzetgazdaságra. Igen-igen körültekintően kell eljárnia annak, aki a mai gazdasági helyzetben több százezer embert érintő kártalanítási programot akar kidolgozni.

 

ELŐÁLL persze itt egy politikai és morális kérdés: az, hogy mindezekben az esetekben nem az állja majd a számlát, aki az adósságot csinálta. Rákosiékon, Kádárékon semmit sem lehet már behajtani – a teher a szabad választásokból megszülető demokratikus parlamentre és az általa elfogadott kormányra hárul majd. A társadalomnak és az államnak azonban még így is erkölcsi kötelessége, hogy tőle telhetőleg jóvátegye az ártatlanok szenvedéseit. Enélkül nem állhat helyre magyar világunk erkölcsi rendje. De…

 

Vajon a kitelepített szlovákiai magyarok, a Magyarországról deportált svábok, a kuláklistára tett középparasztok, a Hortobágyra költöztetett kereskedők voltak az elsők, akikkel legújabb kori történelmünk emberevő ideológiái, ordas indulatai és szörnyállamai kollektív bűnösök gyanánt bántak el? Nem.

 

1944-ben a magyar zsidóság százezreit deportálták ebből az országból, amelynek kultúráját, gazdaságát nemzedékéken át gyarapították. Elvették lakásaikat, üzleteiket, ingóságaikat – mindenüket. Meggyilkolták öreg szüleiket és gyönge kisgyermekeiket. És amikor az életben maradott kisebbség (nyolc közül kettő) visszatért, sokan a szemére vetették: miért jöttetek vissza? Miért éltek még?

 

A megmaradottak elharácsolt javaik egy részét visszakapták ugyan, de a zömét sohasem. A magyar állam, a magyar társadalom mind a mai napig föl sem vetette a gondolatot, hogy kárpótlást fizessen.

 

*

 

IGAZ, az 1945 utáni kormány nem volt azonos azzal, mely 1944-ben halálba küldte és amelynek közigazga­tása, csendőrsége a halálba elhurcolta a magyar zsidóság százezreit. A társadalom sem volt ugyanaz már. De a magyar nemzet történeti folytonossága csak akkor nem szakadt volna meg, a társadalom erkölcsi rendje csak úgy maradhatott volna ép, ha az ország felvállalja ezt az adósságot. Ugyanúgy, ahogyan ma fel kell vállalnia a kommunista diktatúra idején fölhalmozódott adósságokat.

A tömeges jogtiprások sorozata – és ezt mindenkinek jól az eszébe kell vésnie – nem 1949-ben vagy 1945-ben kezdődött, hanem a ma­gyar zsidóság tönkretételével. A magyar zsidóság össztársadalmi arányokban végrehajtott kifosztása, kitaszítása a társadalomból, az országból és javarészt az életből is – ez nyitotta meg a társadalom egészének a pusztulását és önrombolását, ami a kommunista diktatúra alatt más jelvényekkel és jelszavakkal folytatódott, évszázadok alkotásait semmisítve meg a nemzet anyagi, szellemi és erkölcsi értékeiben.

 

Az 1944-es adósság ma is rováson van még.