Amiről a harang szól

Írta: Maine Coon - Rovat: Archívum

NEM KÉTSÉGES, az 1989-es esz­tendő piros betűkkel kerül a magyar sajtó történetébe. Negyven év hall­gatás és mellébeszélés után végre újsághegyekben tör elő a közlési vágy, oldódnak a görcsök, árad az információ. Először történelmünk fehér foltjait festették a szivárvány minden színére a tudományos igé­nyű feldolgozások, a sorstragédiával felérő memoárok, s nem kevésbé az újabb keletű hazugságok. Bulvárla­pok, szatirikus irományok, szex és pornó versenyeznek a vásárlók ke­gyeiért. Ebből a színes kavalkádból nem hiányozhat a váltásos folyóirat sem.

*

Mondhatni, egész Kelet-Európa felszabadult, ám az egyházaik tájé­kán nem tapasztalható jelentős változás. Jóllehet, az Állami Egyház­ügyi Hivatalt manapság Országos Vallásügyi Tanácsnak hívják, s a gyönyörű Lendvai utcai Villa lakói a minisztériumba költöztek. Az át­keresztelt intézményiben immár – több évtizedes együttműködésük ju­talmaiként – főpapok is páváskodhatnak. Nem megható?

E bájos egymásratalálás szellemé­ben fogant a Harang című folyóirat, amely a családok vallási, kulturális, társadalmi csemegéje. Az újság, ho­mályos címlapjával, ‘kanárisárga ki­futójával első pillantásra a hatva­nas-hetvenes évek Nők Lapjára em­lékeztet.

Olvasom a cikkeket, s döbbenten lapozok előre, csak nem… ? Ugyan! Az életvidám szocialista nőtípus he­lyett itt szentkép látható, a vörös csillagos traktorgyár helyett kegyszerek merednek rám. Mégsem sza­badulok rögeszmémtől.

Nem kétséges, változnak az idők, a műszak után továbbtanuló kalauznő helyett most vendéglátóhelyen kisegítő lelkész a riportalany, s a boldog orvos-munkásőr, szövőnőből átképzett párttitkár helyett itt pa­pok, szerzetesek mosolyognák ránk.

Netán a túláradó, személytelen optimizmus mossa egyenszürkére a nyilatkozókat? Azt a határtalan, lel­kes optimizmust itt akár Candide is megirigyelhetné!

Milyen szép is a karácsonyeste a szociális otthonban. A drága főorvos úr, meg az aranyos nővérkék szín- aranyba burkolják a szerencsés idő­sek életét, öröm a tanyán élni, nem kél ide gáz, villany, iskola, elég néhány disznó, no meg a család, s akkor vége-hossza sincs a nagy szeretetnek.

Nincs miért aggódni a csöveseknek sem, ó dehogy!

„Lesz már lakás” – mondja egy népfrontos aktivista. S mindjárt el is búcsúzhatunk az aluljárók szerencsétlen lakóitól, mert őket immár paradicsomi körülmények közé helyezi ez a minden országok legjobbika.

*

Igaz, olvashat a jámbor olvasó kocsmatöltelék szülőkről, akik még késő este sem fektetik le serdületlen gyermeküket, sőt, bepillanthatunk egy állami nevelőotthon megható karácsony estéjébe. Ilyenkor elsírhatja magát a meghatott közönség, Istenem, milyen jó szülők vagyunk, de jó a mi gyerekeinknek!

Nem hiányzik a dzsentri gőg sem, óh! Az egyik cikkíró már öt kilométerről „közönségesnek” titulálja a gyermekét sétáltató proletárt (jaj, szegény demokrata lelkünknek!), s ráadásul mélységesen meg is veti, mert egy üveg bort szorongat az istenadta.

Az ökumenikus hetilap zsidó közönséget is megcéloz, így kellő hangsúllyal körvonalazódnak kies panoptikumunk főbb látványosságai. Még mindig minden gyönyörű, minden csodaszép. Még az sem okoz gondot a máskor oly szigorú vallási vezetésnek, hogy a címbeli harang nem kifejezetten zsidó szimbólum. Csak nem azt várjuk, hogy sófárnak nevezzék?!…

*

Felbukkannak a Szentföld jól ismert képei, természetesen a kommentár sem hiányzik mellőlük. Az egyik összeállítás egészen jó, nem véletlenül: a Jeruzsálemben nyaraló gyerekcsoport naplóiból orozta el az Új Élet egyik éltetője … Egyszóval mindazok, akiknek megszűnik az állásuk, húsra költik a fizetésüket, percig se búslakodjanak. Csák 57 forintra van szükség, s máris kezükbe vehetik ezt a kitűnő életelixírt. Gondoljanak csak a szegény újságíróra, aki eddig vörösben írta le mindezt, a héber betűk újsütetű művészére, aki eddig a pártlapnál szolgálta a kultúrát.

Éljen a párt! – Ó, dehogyis!

Hit, remény, szeretet

Lelkesítse szívedet!

Címkék:1990-02

[popup][/popup]