Alvó számlák – Izraelben

A holocaust áldozatainak svájci bankokban a mai napig „őr­zött” letétei, bankszámlái, ha nem is a jéghegy csúcsát, de an­nak csupán egy (jókora) részét jelentik. London, Párizs, Amszterdam bankjai is érdekes titkokat rejtegetnek – nemkülönben a jeruzsálemi Cionista Archívumban fellelhető dossziék.

1996 július 25-én jelentette be az izraeli Igazságügy-minisz­térium alvó számlákkal foglalkozó hivatala, hogy Izraelben is több, mint 11 ezer gazdátlan tulajdont tartanak nyilván. Ezek közül mintegy 1000 lakás, 3200 földtulajdon és 8500 letét ta­lálható. Utóbbiak értéke 500 millió sékel. Hogy e bejelentés a svájci bankbotrány kirobbanása után nem sokkal történt, az csupán véletlen egybeesés – jelentette ki Smuel Cur, az iroda vezetője, aki egyben azt is közölte, hogy – a svájciakhoz hason­lóan – ők is hamarosan közzéteszik az eredeti tulajdonosok ne­veit. Ahogy azonban a már megtalált svájci alvó számlák ellen­ére is tovább kutatnak a helvét bankokban, izraeli kutatók is úgy vélik, hogy az archívumokban mintegy tízezer gazdátlan földtulajdonról találhatók adatok. Ezek összterülete becslések szerint mintegy 50 ezer dunam lehet, melynek jórészét már ki­sajátította az állam építkezések céljából.

Miért vásároltak földtulajdont az emberek Palesztinában a há­ború előtt, ha nem éltek ott? Sokan a majdani alija reményé­ben, némelyek befektetésképpen, mások pedig elkötelezett­ségből: ezáltal is támogatva a zsidó földvásárlásokat Palesztiná­ban. A háború előtt számos ingatlanközvetítő társaság műkö­dött, melynek irodái voltak Krakkóban, Lódzban, Varsóban (a két háború között a lengyel zsidóság tömegei voltak a legfogé­konyabbak a cionizmus iránt) és más európai nagyvárosokban. Az archívumokban egyaránt megtalálhatóak az ügynökök és a vásárlók nevei. A gazdátlan földtulajdonra az elmúlt egy-két év­ben fölépült egy új iparág: az Izraelben macher-nek nevezett „kutatók” megpróbálják kideríteni, kik az uratlan jószág örökö­sei, kapcsolatba lépnek velük és fölajánlják az értékes informá­ciókat – természetesen részesedés ellenében. Az alvó számlák napvilágra kerülésének tényén túl az is vonzza a machereket, hogy a háború előtt nem túl értékes földtulajdonok nem cse­kély részén mára lakóházak, villák, kereskedelmi központok épültek, áruk így csillagászati magasságokba szökött.

A gazdátlan bankbetétek számát is nagyobbra becsülik kuta­tók, mint amennyi az archívumokban fellelhető. Ennek alátá­masztására mindenekelőtt egy 1946-ban írt monográfiára tá­maszkodnak, mely az árván maradt betétek értékét 3 millió ak­kori angol fontra becsüli. A pontos mértéket azért nehéz meg­állapítani, mert az izraeli bankoknak nincs ezzel kapcsolatos bejelentési kötelezettségük. A Bank Leumi illetékese szerint nem sok értelme van holocaust-áldozatok számlái után kutatni, mert ha vannak is ilyenek, ezeket már az 50-es években ren­dezték az örökösök. Hasonlóképpen nyilatkoztak a svájci ban­kok képviselői is egy-két évvel ezelőtt.

A holocaust-áldozatok izraeli tulajdona csak töredéke a sváj­cinak, továbbá mégiscsak zsidó „belügyről” van szó – ezért jó­val kisebb a nyomás is, mint a svájciakon. Nem is születtek még olyan rendelkezések, amelyek a reménybeli örökösök dol­gát megkönnyítenék: a földhivatalok aktái a nyilvánosság szá­mára nem hozzáférhetők; ha egy-egy örökös bizonyítja jogo­sultságát egy ingatlanra, alkalmanként a tulajdont terhelő ötvenévnyi adó kifizettetésével ijesztgetik; máskor a helyi lakosok hajtják el haragosan, akik évtizedek óta élnek ott háborítatla­nul, és nincs kedvük bért fizetni az újonnan felbukkant tulajdo­nosnak.

Smuel Cur most új intézkedéseket szorgalmaz a kínos ügyek rendezése érdekében. Először a cionista archívumokon kívüli forrásokból szeretné összegyűjteni az összes ingatlanvásárlás aktáit, hogy azokat összevesse saját forrásaival. A kormány hi­vatalnokaiban nem bízók azonban független bizottság felállítá­sát sürgetik, amely nem csak az adatokat gyűjtené össze, ha­nem maga is aktívan bekapcsolódna az örökösök keresésébe.