Algéria és a zsidók
Forrás: Népszava
2007. december 7. Algéria volt az utolsó francia gyarmati háború színhelye. A hódítás a XIX. század harmincas éveiben Lajos Fülöp polgárkirálysága idején kezdődött, és érdekes feleleveníteni egy egyaránt híres francia és angol filozófus és történész levelezését az eseményről.
Az angol filozófus, a harcos liberalizmusáról ismert John Stewart Mille azt a kérdést intézte francia barátjához, az ugyancsak híres és liberális Tocqeville-hez, vajon miért nem hallja a tiltakozását a francia hadsereg szörnyű atrocitásai ellen. Tocqeville azt válaszolta, hogy azért nem tiltakozik, mert szerinte Franciaországnak mint a civilizáció első soraiban haladó országnak, joga van hatalmának kiterjesztésére, és ezzel az európai egyensúly megerősítésére.
Tocqeville-nek nagy szerepe volt a rabszolgaság fölszámolását követelő mozgalomban és egyik vezetője volt a liberalizmusnak, szerinte mégis a francia gyarmatosítás sok emberáldozatot követelt ugyan, de éppen olyan jogos volt, mint India angol gyarmatosítása. E szerint nem volt ellentét a liberalizmus és a gyarmatosítás között, amely úttörő munkát végzett az eddig elhanyagolt népek művelődési asszimilációjáért.
Nos, nyilvánvaló, hogy Tocqeville érvelésével az egyenlőséget prédikáló utópisták kis táborán kívül egyetértett az egész francia polgári társadalom. Arra hivatkozott, hogy a francia uralom a háborús események után stabilizációra fog vezetni.
Ezt a véleményt osztotta az akkoriban Párizsban tartózkodó Marx Károly is. Az iparosítás perspektívájának megnyitása a francia, olasz, német, spanyol munkások tízezreit, a mérnökök ezreit csábította Algériába, ahol a földművelést és a kisipar fejlesztését kezükbe vették. A becsvágyó bennszülöttek gyermekei pedig megszerették azt a nyelvet, amelyben megtanulták tisztelni “gall őseiket”, de ugyanakkor a modern eszméket, mint az emberi egyenlőség és szolidaritás jogait és kötelességeit is, amelyekben egyelőre nem részesülhettek.
Az első világháborúban az arab bennszülöttek már sok ezer közkatonát és káplárt, illetve őrmestert adtak a francia hadseregnek. Sokan közülük hősi halált haltak. Ámde a második világháborút kellett megérni ahhoz, hogy az uralkodó franciák Algériában, akárcsak Indokínában, megértsék, a gyarmatosítás immár anakronizmus lett. A Franciaország felszabadításáért küzdő degaulle-ista ezredekben még sok algériai vett részt. Ennek ellenére az Algériának tett ígéreteket a franciák vonakodtak megtartani, a bevándorlók nagy része nem kapta meg az állampolgárságot, amelyet Párizs csak a letelepedett francia zsidóknak adott meg. Az arab ellenállási mozgalom az arab értelmiségi elit számára eleinte csak kompromisszumos engedményeket ért el. Nem csoda, hogy az “Algéria francia” jelszó csak megerősítette a Párizs ellenőrzésétől megszabadulni kívánó fegyveres függetlenségi mozgalmat. Olyan elkeseredett és kegyetlen háborúságra buzdította, amely sok áldozatot követelt a franciáktól is, de sokkal többet a felkelőktől, akiket a francia baloldali értelmiség megértett és támogatott. De Gaulle-nak kellett visszatérnie Franciaország élére, hogy az emberi jogok hazája elismerje Algéria függetlenségét. De ez De Gaulle-nak is csak úgy sikerült, hogy előbb le kellett vernie az összeesküvést, amelyet Algéria megőrzéséért szerveztek ellene a pártütő tábornokok és szélsőjobboldali hivatalnokok.
Azóta ismét eltelt jó néhány év. Algéria komoly változásokon ment át, olajkivitele révén aránylag gyorsan fejlődött, és a francia-algériai viszony a barátság és a kölcsönös megértés irányába haladt.
A jó viszony ellenségei azonban még mindig nem békültek meg, így Sarkozy elnök látogatása egy diplomáciai incidensre vezetett. A volt frontharcosok algériai minisztere a kormányhoz közelálló újságban nemcsak azzal vádolta Sarkozyt, hogy esküdt ellensége a muzulmánoknak, hanem zsidó származása miatt elkötelezett szövetségese és ügynöke Izraelnek.
Ez az abszurd vád kétségessé tette a francia államfő látogatását, amelynek célja a két nép igazi békéjének és kiengesztelődésének megerősítése. Buteflika algériai elnök személyesen telefonált Nicolas Sarkozynek, biztosítva őt, hogy nem osztja miniszterének véleményét, és kérte, feledkezzék meg az incidensről, amelynek felelőtlen okozóját szigorúan megrótta.
Viszont a kárhoztatott miniszter magára zúdította nemcsak a franciaországi algériaiak szinte egyhangú tiltakozását, hanem alkalmat adott az algériai népnek arra is, hogy kinyilvánítsa ragaszkodását a franciák és arabok kibéküléséhez. És természetesen Franciaországban a szóban forgó miniszter harcos antiszemitasága csak növelte az ellenérzést a hazug propaganda ellen, amelynek célja, hogy Izrael és az Egyesült Államok mellett most Franciaországot is kipécézze, mint az állítólagos világhatalomra törekvő zsidóság érdekeinek kiszolgálóját és a Korán követőinek ellenségét. Franciaország a közel-keleti békének és nem a gyűlölködésnek, az antiszemitizmusnak a híve, diplomáciája az arab-palesztin konfliktus békés megoldását és egy palesztin állam építésének elősegítését szolgálja.
(A szerző a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője)
