Álarcok mögött

(Fabó Kinga: A fül. Széphalom Könyvműhely, 1992. 38 oldal, 65 Ft.)

Fabó Kinga kaméleonmód váltogatja álarcait most megjelent második verskötetében. A fül „őszinte női rosszindulattal” szabadjára engedett ironikus szövegei azáltal szerethetők, hogy a fanyar hangvétel céltáblájául szolgáló „másik” szinte mindig hordoz valamit az álarc mögül kipislogó szerző személyiségjegyeiből. Triviális, hogy a vers tárgya mindig a lírai én, illetve annak viszonya a valósághoz. A fül esetében azonban duplacsavarral igaz az állítás. Annyira csak magáról beszél a költő”, leleplezvén démonait, gyarlóságait oly ádáz egyes szám első személyben sorolja, hogy flagelláns dühe néminemű nemi önkritikaként fogható csak fel. A klasszikus női életmodellek, szerepkényszerek csapda voltát, de az ezzel való szembeszegülés (leszbikus viszony, „numeravadászat”, magányos kielégületlenség) buktatóit is oly elegáns távolságtartással szemléli, mintha látna rajtuk kívül esélyt.

Erős felütés, szűkszavú fogalmazás, nehéz brokátfüggöny aláhullását asszociáló hatásos befejezés koordinátái között érdemes figyelmet fordítani a tudatos strófaszerkesztésre. Hol hagyományos gondolatritmust hivatott kiemelni, hol ugyanezt teszi idézőjelbe, nem csupán soráthajlást, de „versszakáthajlást” is produkálva. Tanúság ez arra, hogy önmagát, saját művét is hajlamos iróniával szemlélni a szerző.

Fabó Kinga üdítő frivolságára nem lehet nem felfigyelni. Úgy kapcsolódik irányzatokhoz, hogy közben nem csatlakozik merev kliséihez. Szövegei szemléletbeli egységük, tudatosságuk, hangütésük alapján azonosíthatók.

A nap-napi redukált lét, s az afölötti tehetetlenség feszültsége feloldódik, vagy még inkább kisül e nagyon nem lírai, mégis tömör, súlyos, frappáns, ezért a szó legnemesebb értelmében versek áramkörében. Pedig nincs egérút, csak a más szférákban vett elégtétel. Például a költészetben. Talán ezért érezhető, hogy a könnyű irónia mélyén tőkesúlyként mégis ott rejtőzik valami sűrű szomorúság.

(sz. t. g.)