Álarc nélkül

Egy kézen megszámolható, há­nyan teremtettek hiteles munkáshő­söket, hiteles realista regényeket a második világháború óta. Kertész Ákos Makra című regényével tűnt fel mintegy húsz éve a magyar iro­dalomban. Akkor emlékeztünk vissza Sikátor című, már korábban nagy sikert aratott regényére, ame­lyet inkább filmvászonról ismer­tünk. Ha nyáron írtam volna a Za­kariásról, központi gondolatom az lett volna: az otthontalan, fizikai munkahelyeken rejtőzködő értelmi­ségiből előlépett maga a művész, ezúttal színész alakjában, hogy el­fogadtassa, miért is kellett rejtőz­ködnie, alakoskodnia, miféle bűntu­dat kergeti önsorsrontásba. Most, hogy a Csoóri Sándorral folytatott vitában olvastuk nem is egy cikkét, amely szerint egész életműve a sa­ját zsidóságával folytatott küzde­lem, így fejezhetjük ki voltaképpen ugyanazt a gondolatot: a műhelyek, a fizikai munka és a fizikai munká­sok boldogító nyugtató szürkeségé­ből, az uniformizált kisemberélet szorongató, de egyben védő hétköznapjaiból előlépett a rejtőzködő zsidó.

Nincs okunk kételkedni az asszi­miláció hitelében, sőt pátoszában sem: „Istenem, válassz ki valaki mást!” – fohászkodik Tóbiás, a te­jesember. A kiválasztottság kereszt­jét bármelyik zsidó szívesen cseréli el a közösség, a szolidaritás mele­gével. A magányosság különösen nagy átok annak, akit közösségi fe­lelősségtudattal, az elnyomottak iránti szolidaritással vert meg a sors. Ne szégyelljük kimondani: a zsidóság számára a kommunista esz­me – annak, aki igazán megismer­te és átélte – a messianizmus szekularizálása volt, az isteni igazsá­gosság, a boldogság reménye min­denki számára. Érvényesülni a ma­gam erejéből, szorgalmából, tehet­ségéből – van-e vonzóbb eszme egy zsidó számára, vagy bárki huma­nista számára, aki az egyéni értéke­ket többre tartja a születési előjo­goknál? Sajnálatos, hogy Kelet-Európában ez nem vált központi ér­tékké, és a baloldali gondolkodású­ak számára megrázó csalódás, hogy ez a központi érték a szocializmus­ban nem valósult meg. Ki hitte vol­na, hogy az egyéni szabadság, a sze­mélyiség tisztelete polgári érték? Ezen az égtájon nem volt módunk megtapasztalni, és nem tudtuk, hogy a történelemben nem lehet évszáza­dokat átugrani egy remélt igazsá­gosság Kánaánja felé.

Bognár Vince vidékről származó szakmunkás idegenül mozgott, nem ismerte ki magát a pestiek között, nem tudta idejében vállalni szerel­mét, a történet vége egy általa is előidézett gyilkosság (Sikátor). Burián Károly főművezető saját ösztö­nös igazságérzete helyett egy dokt­riner áligazságnak próbált érvényt szerezni, hajszál híján kettős öngyilkossághoz vezetett az út, így is egy elszürkült házasság és két gyer­mek egész életére szóló sérülése volt az ár (Családi ház manzárddal). Makra Ferenc pestlőrinci szakmun­kás nem vállalta nem is nagyon szunnyadó szobrásztehetségét, szerb nagyapját, világmegváltó úrilány szerelmét, negyvenéves kora táján öngyilkos lett. Zakariás Géza szak­munkásból lett vidéki színész a szí­nészösztönét, a verbális képességeit szégyellte, mert ezek zsidó tulajdon­ságok, és ő nem akart zsidó lenni, hiszen katolikus hitben nevelkedett, és félt a kiközösítéstől. Folyton fél­reállt és menekült, így lett vidéki színész, így rontott el három házas­ságot, vesztette el, engedte át az anyjuknak gyermekeit. Így került a zsidó sors, az otthontalanság, a ma­gány csapdájába. Az eredmény: al­koholizmus, állástalanság és szin­tén csaknem öngyilkosság.

Nekem már a Makrát olvasva gyanússá vált, hogy az a bizonyos csavargó vérű szerb nagypapa talán nem is szerb. Mint Émile Ajar Előt­tem az élet című regényének hősé­nél, aki tizennégy évesen így vall: „Sokáig nem tudtam, hogy arab va­gyok, mert senki se bántott”, gya­nakodtam, hogy talán nem is arab (legalábbis a regényíró nem az). Vi­dékinek lenni a fővárosban, mű­vésznek lenni a műhelyben, arab­nak lenni Párizsban – mind-mind a zsidó sors szinonimái. Hasonu­lunk? Lelepleződünk mint neofiták. Kiválunk? Kivet magából a közös­ség.

A Makrával feltehetőleg épp azért aratott olyan kiugró sikert Kertész Ákos, mert hőse közelebb állt a modellhez, mint például a Si­kátor hőse. Makra egy sorsfordító pillanatban a cigányokkal vállal közösséget, hogy ha már úgyis idegen munkahelyén és otthonában, leg­alább a megvetettek közösségében találjon otthonra. De ez sem meg­oldás, hiszen nem cigány, és az „igazi”, a „hiteles” cigányok is ki­vetik maguk közül.

Az asszimiláns örök tragédiája: feláldozza az életét egy népért, amely nem fogadja be, vagy pedig megpróbálja vállalni azt a népet, amelyet nem érez sajátjának, nem csoda, ha az is kiveti magából. Az asszimiláció élethelyzet. Amiképpen senki sem tehet arról, hogy zsidó­nak született, arról sem tehet, ha már szülei kikeresztelve, magyaro­sított névvel őt keresztény vallás­ban vagy felvilágosultan magyarnak nevelték. A kirekesztők pedig hiába kergetnék vissza két évszá­zaddal, amikor még természetes hi­telességgel, annak minden fenyege­tettségével, de egy kis közösség óvó melegével lehetett zsidó; nem talál új hazára. Se itt, se ott.

Akkor hát? Igen, ezt az ellent­mondásos helyzetet kell bevallani, vállalni. Nem mintha ez bántatlanságot vagy nyugalmat nyújtana. Csak mert legalább önmagunkkal így vagyunk azonosak, legalább nem kutatjuk a hátunk mögött a látha­tatlan ismeretlent, ha valaki ránk kiált.

Mert ezt a katarzist sokkal megrázóbban írta le mindannyiunk he­lyett Kertész Ákos. Úgy érzem, tartozom az olvasónak és neki azzal, hogy regénye befejező mondatait idézem, talán hogy tisztábban és őszintébben, kevesebb bűntudattal éljünk itt tovább:

„Mi van, Zaki? Egy életen át azt játszottad, hogy nem vagy zsidó, most új szerepet találtál? Most egy­szerre zsidó vagy?

Nem, Zakariás Géza, vén komé­diás, mondta magának, a dolog nem ilyen egyszerű. Nem vagy zsidó. Ma­gyar vagy. Hitetlen katolikus, hite­les balek, sikertelen színész, fész­keden varjú, gyerekeit vesztett apa … sok minden vagy, de zsidó nem. Sose voltál zsidó. Sosem érez­ted a zsidó közösség melegét, sosem éltél vissza vele, hogy az üldözöt­tekhez tartozol. És mégis. Rád is fölvarrták a sárga csillagot. Terád is kimondták az ítéletet. Téged is meg akartak ölni. A Dunába akartak lő­ni, koncentrációs lágerbe zárni, gáz­kamrába lökni, krematóriumban el­égetni. Te is halálra voltál ítélve, nem a hóhérokon múlott, hogy túl­élted. Ha semmi másért, ezért az egyért közülük való vagy. És igen­is: Zsidó ne legyen öngyilkos. Ha már életben maradt. Ennyivel tar­tozik annak a hatmilliónak, akit le­mészároltak.”

Én, aki két évvel a holocaust után születtem, még hozzáteszem: egy zsidó vallja hazájának a szülőföldjét. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, aki kirekesztettek, de­portáltak, lemészároltak, és annak a százezernek, akit emigrációba ker­gettek, százezer „külföldre szakadt hazánkfiának”.

(Kertész Ákos: Zakariás. Magvető Kiadó.)