Alan Dowty: Izrael első ötven éve

Alan Dowty

Demokrácia és zsidóság

Lehet-e egy állam egyszerre zsidó és demokratikus? Ha a zsidóságot vallási vagy faji fogalomként értelmezzük, ak­kor ez komoly kérdéseket vet fel. Még akkor is, ha a nemzeti vagy etnikai identitásként definiáljuk, mint más do­mináns etnikai jelleggel bíró nemzetál­lamokban, Izrael esetében a demokrá­ciát fenyegető kihívások mind a mai na­pig különösen súlyosak. Vegyük figye­lembe hogy igen alacsony volt azon be­vándorlók aránya, akik komoly demok­ratikus hagyományokkal rendelkező or­szágokból jöttek Palesztinába (vagy Iz­raelbe); a legtöbb bevándorló mene­kültként érkezett, a bizonytalanság ér­zésével; az újonnan jöttek pedig min­denekelőtt az állandó háborús helyze­tet, az emiatt szükséges általános moz­gósítást és a folyamatos katonai ké­szültséget tapasztalhatták meg. Az or­szágot megosztották a zsidók és ara­bok közötti, valamint a zsidó közössé­gen belül jelentkező ellentétek, szaka­dások is. A védelmi költségek és a be­vándorlók hatalmas tömegei roppant súllyal nehezedtek a gazdaságra.

Mindezt figyelembe véve valóban az izraeli politika fő rejtvénye, hogy az ál­lam miként tudta a stabil demokratikus rendszert fenntartani. A válasz részben az állam zsidóságában található, amely­nek folyamatossága – Herzl hagyomá­nyokkal szakító víziói ellenére is – ma­gyarázatot ad e demokrácia erejére és gyengeségeire is.

A zsidó történelem, különösen a XIX. századi Kelet-Európában, azt is jelen­tette, hogy a zsidókba igen mélyen be­vésődtek bizonyos politikai tapasztala­tok. Ennek fő elemei a következők vol­tak: közösség és egyén küzdelme a túl­élésért ellenséges környezetben; önigazgatás egy jól szervezett, jogi, bírói és törvényhozói intézményrendszer se­gítségével; kidolgozott mechanizmusok a közösségi vezetők megválasztására; a közösségi teendők széles körének ellá­tása külső támogatás nélkül; végül: szakadás a hatalom formális struktúrá­ja és a valódi hatalmi viszonyai között.

Ezek a – modern mérce szerint ugyan nem demokratikus – szokások szolgál­tak alapul a demokratikus intézményrendszer megteremtéséhez. Ezek tartal­mazták a döntésben való részvétel mó­dozatait, melyekben tükröződött a kö­zösségi tagság alapvetően önkéntes jel­lege; és tartalmaztak azokat az alapve­tő törvényeket, melyek szavatolták a legfontosabb emberi jogokat. A zsidó politikai gyakorlatban ugyanakkor szá­mottevő hiányosságok is voltak, amelyek a demokratikus kibontakozás le­hetőségét gyengítették. Egyik a titkoló­zás, a külvilágtól való elzárkózás ősi szokása. A másik a legitim közhatalom iránti polgári tisztelet hiánya; a célsze­rűség, a rövidtávú gyakorlati haszon el­várása a törvényektől; valamint a vitázó, néha egyenesen engedetlen politi­kai stílus. Ám a zsidó politika legszem­beötlőbb gyengesége az volt, hogy erős közösségi szellemben gyökerezvén nemigen adott iránymutatást: miként integrálják azokat, akik nem voltak tagjai az adott kisebb közösségnek.

A zsidó állam építése

A cionista mozgalomban nem volt semmiféle adminisztratív erővel bíró központi hatalom. Az első, kis csopor­tokban érkező cionista telepesek Pa­lesztinában ellenséges környezetben, az arab lakosság közepette próbáltak meg egy új társadalmat felépíteni, és csak egymásra számíthattak Ez óhatat­lanul a pionír közösségek közti különb­ségek elfogadását jelentette, minthogy ez a kompromisszum volt az a közös keret, amelyben életben maradhattak. Ez a tény, amely csak erősítette a léte­ző politikai szokásokat, jóval nagyobb mértékben járult hozzá a cionista moz­galom demokratizálásához, mint Herzlnek a zsidó államról alkotott víziói. A mozgalom tűrőképessége a különféle, ellentétes világnézetekkel szemben meglepően nagy volt; a cionisták képe­sek voltak befogadni olyan szembenál­ló eszméket, amelyek a legtöbb moz­galmat szétszakították volna: szocialis­ta és nem szocialista, tradicionális és forradalmi, vallásos és szekularizált, politikai és kulturális irányzatokat. A hatalommegosztást, mely mindezt le­hetővé tette, jól példázza a vallásos ci­onista pártok szerepe. Az 1930-as évek elején a baloldali cionista vezetők, akik cionizmusukat a szekuláris szo­cialista elvekkel egyesítették, és meghatározó szerepük volt a palesztinai zsidó közösségek­ben, jól körülhatárolt megállapodást kötöttek a vallásos cio­nistákkal a munkahelyek és egyéb javak arányos elosztásá­ról. Utóbbiak – akik kisebbség­ben voltak – a cionizmus és a vallási törvények összekapcso­lását szorgalmazták. Ezzel meg­kezdődött a munkáspárti cio­nizmus és a vallásos cionisták 40 éves partnersége.

A II. világháborút követően, a heves összeütközésekbe tor­kolló belső megosztottság el­lenére, a zsidók Palesztinában képesek voltak fenntartani az önvédelmet és a szervezettsé­get – ami rendkívüli teljesít­mény egy mindenfajta formális hatalmi eszközt nélkülöző kö­zösség esetében. Ez a közös­ség kivetette és beszedte az adókat, megszervezte a hadsereget, képviselte érdekeit a nemzetközi politi­kában, felügyelte a jóléti és oktatási te­endőket, és végrehajtotta gazdasági és szociális programját – mindezt önkén­tes alapon. A társadalom összefogásá­nak ereje az 1948-as függetlenségi há­borúban mutatkozott meg, amely Izrael Állam önállóságához vezetett.

1948-ban, csaknem 2000 év után el­őször, a zsidók saját szuverén államuk­ban politizálhattak. Az államiság első két évtizedében, hozzávetőleg a Hatna­pos háborúig, megszilárdultak az izrae­li politikai élet keretei, magas szintet ért el a belső stabilitás, és megszület­tek a kormányzat legitimitásának és ha­tékony irányítóképességének alapjai. A folyamatosság fenntartásának egyik fontos tényezője volt a David Ben-Gurion nevéhez fűződő hatékony vezetés. Ben-Gurion az 1930-as évek elejétől 1963-as lemondásáig a politika megha­tározó alakja volt.

Ben-Gurion gondolkodásának egyik központi eleme a „mamlachtiut”-koncepció. Ennek az általa alkotott szónak az értelmét leginkább a „közösségi fele­lősség érzése” vagy „polgári gondolko­dás” kifejezések tükrözik vissza. Ben-Gurion ügy vélte, a zsidó történelem az államiság szempontjából kedvezőtlen szabályokat teremtett, amely ellentmondásra ő az új állam mindenkit egyfor­mán kötelező jellegében, szuverenitásá­ban és függetlenségében látta a megol­dást. Mindez szerinte nem önmagában vett cél volt, hanem csupán eszköz arra, hogy a zsidók újra „normális” nép legye­nek a nemzetek családjában.

A mamlachtiut-terv első részeként Ben-Gurion a zsidó közösség minden ré­szét a kormányzati hatalom alá vonta – gyorsan és csekély kényszer alkalmazá­sával. Ez egyben azt is jelentette, hogy számottevő engedményeket tett az ult­ra-ortodox közösségnek, amely a cionis­ta intézményekkel szemben mindig megtartotta a három lépés távolságot. Második feladatként visszaszorította a közélet torzsalkodó, szektás jellegét az ország zsidó felében. Amennyire pedig lehetséges volt, ideológiailag semleges, polgári alapra helyezte a közszolgálati szférát, így például az oktatást. Ám a központosító hatalom sikerének kulcsa az a mód volt, ahogy Ben-Gurion össze­egyeztette a parlamentáris modellt az oligarchikus pártok létével és a koalíciós politikával, hogy kormányának erős vég­rehajtói hatalma legyen. Miután soha nem volt olyan párt, amely többséget szerzett volna a választásokon, az intéz­mények ellenőrzését egy működőképes többségi koalíció összeállításával és a kollektív felelősség elvének bevezetésé­vel sikerült fenntartani. Ez azt jelentette, hogy a minisztereket kötik a kabinet határozatai, és ha egy párt nem hajlandó a többségi döntést elfogadni, akkor el kell hagynia a koalíciót. Ben-Gurion sikerét, a hatékony kormányzati apparátus kiépí­tését számos kritika érte. Kifogásolták, hogy túl nagymértékű az államhatalom koncentrációja, hogy a törvényhozó ha­talom, a Kneszet a kormány befolyása alatt áll.

Noha Ben-Gurion munkája a végrehaj­tói hatalom megte­remtésében igen eredményes volt, fél­revezető lenne csu­pán az izraeli intézményrendszer szer­kezetére és erejére koncentrálni. Ren­geteg politikai döntés, csakúgy, mint korábban, alkufolyamat eredménye volt. Nem csak a kormány szakminisz­terei, hanem az épp oly jelentős párhu­zamos politikai testületek is szerepet vállaltak például a politikailag releváns kérdések meghatározásában, a viták ellenőrzésében és a határozatok meg­fogalmazásában.

Ekképp, hiába törekedtek „polgári gondolkodására, a zsidó politikai ha­gyomány számos elemét nem sikerült megváltoztatni. Az új gyakorlat létrehoz­ta a kormányzati hatalom bizonyos ko­herenciáját, a rendszert pedig, ha ideig­lenesen is, a nagyobb centralizáció és a feltétlen többségi hatalom elfogadása felé taszította. Létrejött egy működő parlamenti rendszer, habár a végrehaj­tói hatalom dominanciájával, a hatalmi ágak elkülönülése nélkül, valamint a parlament szuverenitását korlátozó írott alkotmány vagy más jogszabály nélkül. A hagyományos zsidó politika számos eleme még mindig fellelhető az új álla­mi politikában: az arányos képviselet, a kölcsönös vétó (amely kizárja, hogy a többségi csoport keresztülgázoljon a többieken) és a többpártrendszer mind a múlt gyakorlatát tükrözi.