Akkor is karácsony volt…
Beszélgetés Benedek Miklóssal
Benedek Miklós, a nemrégiben elhunyt újságíró régi, miskolci ismerősöm, kedves barátom volt. Utoljára az 1944 karácsonyáról készülő kötetemmel kapcsolatban kérdezgettem.
– 1943-ban a tényleges sorkatonai szolgálat helyett vonultam be Hangonyba, munkaszolgálatra. Innen vezényeltek Budapestre, a magyar királyi vasúti és hidászszertár állományába. Az alakulatnak a Gubacsi úton volt műhelye. Több száz munkaszolgálatos, főként szakmunkás dolgozott itt. Azért kerültem ide, mert én is géplakatos segéd voltam. Miután a telepet szétbombázták, Budakalászra telepítettek át. Innen november 8-án, hamis svájci védlevéllel szöktünk el néhányan. Bujkáltunk ahol tudtunk, december 4-ig, amikor is a zsidó gimnázium Abonyi utcai pincéjében elfogtak a nyilasok. A Teleki tér egyik kiürített házába zártak. December 6-án, Mikulás napján, a Józsefvárosi-pályaudvaron vagoníroztak be bennünket.
– Melyik koncentrációs táborba vitték?
– Buchenwaldba. A 27 707 számú schutzháftling „rangját” kaptam. Innen Neubrandenburgba kerültem, ahol a számom a 12 924-es volt. Átmenetileg Ravensbrückben is voltam, majd Sachsenhausen 136 848-as számú rabja lettem.
– Ez a láger Berlin egyik külvárosa, ha jól tudom.
– Valóban. 1945. április 22-én evakuáltak. Megszöktem. A szovjet csapatokhoz kerültem. Láttam Berlin pusztulását, a háromnapos tűzvészt. Haza pedig csak egy jó nagy kanyarral, a Szovjetunión keresztül érkeztem 1945 szeptemberében. „Pihentem” egy kicsit, ugyanis Ukrajnában, a berdicsevi fogolytáborban is voltam.
– Ki várta itthon?
– Senki. Az 1944. nyári deportálások során egész családomat elhurcolták. Nem tért vissza senki.
Az a bizonyos 1944-es karácsony, úgy hiszem, megérdemel egy kötetet. Örök mementóként arról, mi történt a XX. század közepe táján a szeretet ünnepén. Fontosnak tartottam, megírtam. Kérem, ilyen formában illessze be készülő kötetébe.
Tizennyolc napos döcögés után a vonat végleg megállt. Kisebb, komor állomásépület, néhány raktárféle látszott a hóval borított tájon. Egy rúdon tábla, rajta Schöndorf felirat. Valahol Weimar közelében, mert nem régen ennek a történelmi városnak a neve villant be a rácsos ablakon.
Kívülről felnyitották a lelakatolt ajtókat. A marhavagonok utasai feltápászkodtak. Nyolcvanan, kilencvenen, százan egy-egy tetves kocsiban. Hunyorogtak a havon szikrázó fénytől. Csak akik útközben meghaltak, maradtak fekve vagy ülve, ahogy éppen befejezték életüket – sokan 22-23 éves korukban. Vezényszó hangzott. Lekászálódtak a kocsikból. Sorakozó ötösével a vágányok között. A sorok lassan rendeződtek. Az emberoszlop hosszúra nyúlt: mintegy három és fél ezren alkották. A hullákat külön sorba rakták az egyes kocsik emberei mellé. Az épületek meg a vagonok tetején lövésre emelt fegyverrel álltak a német katonák. Az oszlop körül SS-katonák cirkáltak rövid láncra fogott farkaskutyákkal. Megjelentek a tolmácsok meg a bunkókkal felfegyverzett vlaszovisták. Elhangzottak az első intelmek: itt fegyelemnek kell lenni, mert irgalom nincs. S máris pattogtak-süvítettek a lövések. Csak úgy, a nyomaték kedvéért minden vagonnyi csoport közepéből kilőttek felülről egy-egy szerencsétlent. Pontos tarkólövéssel. Hogy érthetőbb legyen: itt nincs irgalom!
Megindult a menet. Ötösével azok, akik kiszálltak a vonatból. Budapesten összefogdosott bujkálok, üldözöttek, szökött katonák és munkaszolgálatosok, fiatal és idős asszonyok, alig vánszorgó öreg férfiak. December 6-án hajnalban vagonírozták be őket, néhány napos fogva tartás után, a Józsefvárosi-pályaudvaron. Tizennyolc napig utaztak. Most a furkókat lóbáló vlaszovisták meg az SS-ek arra biztatták, hogy lépést tartva meneteljenek. Nagyméretű, vasrácsos kapu közelébe kanyarodtak. Nagyszámú őrség ácsorgott előtte. A menet megállt. Tisztnek látszó SS lépett elő. Közölte, hogy Buchenwaldban vannak, a Harmadik Birodalom egyik legrégibb és legjobban felszerelt koncentrációs táborában. Innen csak két úton lehet távozni, hallották: a kapun, ha munkára viszik a foglyokat, s a kéményen, ha már semmire sem használhatók. Zömök, négyszögletű téglakémény okádta az ég felé gomolygó fekete, orrfacsaró füstjét, nem messze jobbra. A kaput nem nyitották ki. A rácson fenyegető felirat kovácsoltvas betűkből: „Jedem das seine!” Mindenkinek a magáét! Ez őszintébb volt, mint a többi lágerkapu, ahol azt hirdették: „Arbeit macht frei”, azaz a munka szabaddá tesz.
Többszörös drótkerítések közé kanyargóit a menet. Szögesdrótok göngyölegei mögött kifeszített tüskés huzalok ültek a porcelán villanyszigetelőkön. őrtornyok magasodtak. A túlsó oldalon csont-bőr soványságú emberek, többségükben csíkos papírszövet rabruhában, mások tarkára mázolt civil öltözetben. Tucatnyi nyelven kiabáltak. Ennivalót kértek: ha van, dobják át a kerítésen, úgyis elveszik az újonnan érkezettektől, semmit ne vigyenek magukkal tovább. Tizennyolc napi utazás után mennyi ennivaló maradhatott, ha ellátásról nem gondoskodtak? A kuporgatók zsákjaiból így is előkerült ez-az. Féktelen zabálás kezdődött. Csak úgy, menet közben, megállás nélkül. Mert az őrök éberek voltak. Ütlegekkel zavarták vissza a sorba, ha valaki mégis megpróbált bedobni valamit a dróton túlra, s a földbe taposták a maradék falatot, akinél meglátták.
Több kapun át érték el a zömök kéményes épületegyüttest. Ismeretlen csoportok várakoztak ott. Az SS-ek elmaradtak. A fekete ruhás, bunkós vlaszovisták meg a zöld parolis régi rabok vették át az irányítást. Mustrálgatták a jövevényeket. A jobb bakancsokat, csizmákat, tetszetős hátizsákokat azonnal elkobozták. Órákat, ékszereket, pénzt követeltek. De azt már a pesti nyilasok és rendőrök elvették. Kora délután volt. Hamar szürkült. A vonat utasai egymáshoz bújva latolgatták a jövőt, idézték az elmúlt hónapok rettenetéit, egyeztették új tapasztalataikat a német koncentrációs táborokról eddig hallott információikkal. Felettük fenyegetően bodorodott a krematórium fojtogató füstje. Találgatták, vajon kiket égetnek éppen.
Lassan beesteledett. A távolban őrlámpák jelzései villantak valami erdőből, néha jelzőlövéseket hallottak. A tolmácsoktól megtudták, hogy néhány hónappal korábban a szövetségesek a láger melletti üzemet porig bombázták, figyelmeztetésül, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tud
a tábor szörnyűségeiről. Hallották, hogy nagyhírű politikusok is itt senyvedtek fogolyként, egy német kommunista vezetőt pár hónapja megöltek. Ernst Thälmannak hívták. A gondolatok hazaszálltak. Az utolsó évek üldöztetéseire, a megaláztatásokra, a sokesztendei kemény munkaszolgálatra, az elhurcolt és Auschwitzban meggyilkolt hozzátartozókra (érdekes, mondta valaki, ott meg az volt a vasútállomásra írva, hogy Waldsee, mint itt Schöndorf), meg arra, hogy éppen elfogásuk napján tudták meg, hogy Miskolc előző nap felszabadult, itt meg azt, hogy az ő vonatjuk után bezárult a gyűrű Budapest körül.
Már este volt, amikor egy terembe jutottak. Minden csomagot le kellett rakni, zsebeket kiüríteni. A következő teremben meztelenre kellett vetkőzni, a ruhákat vállfára akasztani. Még a nadrág vasalására is ügyelni kellett, ha valakinek még ilyen ruhája akadt. Mert ha nem, zuhogtak az ütések, bunkóval, gumibottal. Fodrászokhoz terelték őket. Pillanatok alatt eltűntek a hajak, bajuszok, de még a mellkasi vagy lábszárszőrzet is. Testi motozás: nincs-e elrejtett drágakő vagy egyéb a szájban, fülben, máshol? Végül irány a fürdő. Betonos terem, zuhanyrózsákkal. Ilyenekből ömlött máshol a gáz. Itt vajon mi lesz? Idegesen szorongatták az ujjhegynyi, a korábbi szerencsétlenek maradékaiból főzött RIF-szappant. Forró víz zuhogott. Jól is esett a hosszú utazás, a tisztálkodás hiánya után. Törülközésre nincs mód. A következő hideg betonteremben két felcser egyazon injekciós tűvel döfködött valami szérumot az elvonuló emberekbe, két másik meg szúrós szagú fertőtlenítővel „meszelt le” tetőtől talpig mindenkit.
Sorakozó az udvaron. Meztelenül, nyirkos testtel. A tiszta égbolton dideregtek a csillagok. A derengő fényben a sok száz mezítelen ember döbbenetes látványt nyújtott. A lemeztelenítés az ember végső megalázása; az ember ruha nélkül védtelen, végletesen kiszolgáltatott. A nőket külön sorakoztatták. Hideg volt nagyon, de nem fáztak. Vagy nem érezték, hogy fáznak. Aztán újra egy épületbe hajtották őket, ahol mindenki kapott egy nadrágot, zubbonyt csíkos papírszövetből, valami sapkafélét, meg egy fapapucsot. Rabírnokok lajstromba vették, és adtak egy számot két példányban, vászonra nyomva, hogy varrják fel a ruhájukra, s attól kezdve a nevük helyett azt jegyezzék meg.
Újra sorakoztak az udvaron. A rabruhában, lekopaszítva alig-alig ismerték fel egymást. Csendesen, suttogva latolgatták helyzetüket. Eljutottak hát a vég előtti utolsó lépcsőhöz. Már a nevüktől is megfosztották őket. Már csak a legvégső jöhet, a pokol, a pusztulás …
Messziről harangszó hallatszott. 1944. december 24-én elérkezett az éjfél. Valahol misére
harangoztak …
Akkor is karácsony volt…
Címkék:1990-12